Óvakodjatok a második kísértéstől!
Ne rejtőzzetek el azok elől, akik szeretnek és támogatnak benneteket; inkább szaladjatok oda hozzájuk!
Néhány évvel ezelőtt, amikor 12 éves lettem, meghívást kaptam, hogy életemben először vegyek részt az ároni papsági kvórum számára szervezett többnapos táborban. Régi vágy beteljesülése volt ez, hiszen édesapám kvórumvezetőként gyakran vitte az egyházközségben lévő fiúkat táborozni, míg nekem otthon kellett maradnom.
Amikor elérkezett a nagy nap, izgatott voltam. És be kell vallanom, kétségbeesetten be akartam illeszkedni az idősebb fiúk társaságába. Eltökéltem, hogy bizonyítani fogok. Ezen erőfeszítésemben hamarosan próbára is lettem téve, hogy kiderüljön, vajon részt veszek-e egy csínytevésben és tényleg beillek-e a csapatba.
Az volt a feladatom, hogy megszerezzem édesapám slusszkulcsát, hogy megviccelhessük a táborvezetőinket. Nem emlékszem pontosan, mit mondtam, hogy meggyőzzem édesapámat, de hamarosan a kulccsal a kezemben szaladtam vissza a fiúkhoz, büszkén a teljesítményemre.
Aztán jött a következő feladat. Ki kellett nyitnom a kocsit, és egy botot a vezetőülésnek támasztva kiékelni az autó dudáját. Majd rá kellett zárnom az ajtót a folyamatosan harsogó autóra, hogy a táborvezetőknek ne legyen lehetősége eltávolítani a mi egyszerű kis eszközünket.
Nos, itt válik a történet fájdalmasan kínossá számomra. A bot elhelyezését követően bezártam az ajtót, majd olyan gyorsan szaladtam, ahogy csak tudtam, hogy elrejtőzhessek egy közeli bozótosban. Ahogy lekuporodtam a földre, égető fájdalmat éreztem. A sötétben és sietségemben egy szúrós fügekaktuszra sikerült ráülnöm.
Fájdalomüvöltéseimet elnyomta a harsány dudaszó, így nem maradt más megoldás, mint hogy óvatosan visszabotorkáljak az autóhoz, beismerjem a „bűneimet”, majd egyszerű és kínos orvosi ellátásnak vessem alá magamat.
Annak az estének a hátralevő részében a hasamon feküdtem egy sátorban, míg édesapám csipesszel eltávolította a kaktusz tüskéit a… nos, legyen elég annyi, hogy még jó néhány napig nem tudtam kényelmesen ülni.
Sokszor elgondolkodtam ezen az élményen. Ma már nevetek fiatalkorom bolondságán, bár azóta világossá vált számomra néhány alapvető tantétel.
Úgy tűnik, az emberi viselkedés számos mintája közös a természetes emberben: a beilleszkedés vágya; a bizonyítási vágy; az attól való félelem, hogy kimaradunk valamiből; és a rejtőzködés sürgető szüksége, hogy elkerüljük a következményeket. Erre az utolsó viselkedésre fogok összpontosítani ma – a rejtőzködésre, miután valami olyasmit tettünk, amit nem kellett volna.
Nem fogom súlyos bűnhöz hasonlítani a gyermeki csínyemet, de húzhatunk olyan párhuzamokat, melyek hasznosak lehetnek a halandó utazásunk során érkező próbatételekkor.
Éden kertjében Ádám és Éva gondtalan körülményeket élveztek – bőséges élelem, a kert páratlan szépsége –, de nem csupán szép volt a kert, hanem gaztól és fügekaktusztól mentes is.
Azt is tudjuk azonban, hogy a kertben való élet korlátozta a szükséges fejlődésüket. A kert nem a végső állomás volt, hanem egy próbatétel – sok közül az első –, amely majd próbára teszi és felkészíti őket, valamint lehetővé teszi számukra, hogy továbbhaladjanak a végső állomásukig, amikor is visszatérnek az Atya és a Fiú színe elé.
Emlékezhettek rá, hogy ellenállással találkoztak a kertben. Lucifernek lehetősége volt próbára tenni Ádámot és Évát. Először Ádámot kísértette meg, hogy egyen a jó és a gonosz ismerete fájának a gyümölcséből. Emlékezve arra a parancsolatra, hogy ne egyen belőle, Ádám ellenállt. Az áldott Éva volt a következő, és ő úgy döntött, eszik a gyümölcsből, meggyőzve Ádámot is, hogy tegyen hasonlóképpen.
Később Ádám és Éva kijelentette, hogy erre a döntésre szükség volt Mennyei Atyánk tervének a betöltéséhez. De azáltal, hogy vettek a gyümölcsből, megszegték a törvényt – egy törvényt, melyet közvetlenül az Atyától kaptak. A jó és a rossz ebből fakadó és letaglózó megértése bizonyára gyötrelemmel töltötte el őket, amikor meghallották az Atya hangját, amint bejelenti, hogy visszatér a kertbe. Felismerték, hogy mezítelenek, mert valóban ruha nélkül, ártatlan állapotban éltek. De abban a pillanatban talán a ruházatuk hiányának a felismerésénél is fájdalmasabb volt az, hogy a vétkük napvilágra került. Védtelenek és sebezhetőek voltak; a szó minden értelmében mezítelenek.
A lehetőséget megragadva, Lucifer, aki ismerte leleplezett és meggyengült állapotukat, ismét megkísértette őket – ezúttal azzal, hogy rejtőzzenek el Isten elől.
Ez a kísértés – melyet második kísértésnek fogok hívni – az, amely a legmesszehatóbb következménnyel járhat, ha engedünk neki. Természetesen jó lenne elkerülni minden első kísértést, mely Isten törvényének a megszegésére csábít, de tudjuk, hogy itt a földön mindenki engedni fog különféle első kísértéseknek. Ahogy egyre érettebbekké válunk és fejlődik az értelmünk, reméljük, hogy az első kísértések elkerüléséhez szükséges erőnk folyamatosan nő, miközben igyekszünk hasonlóbbá válni Szabadítónkhoz, Jézus Krisztushoz.
Néhányan talán azért próbálnak elrejtőzni Isten elől, mert nem akarják, hogy leleplezzék vagy felelősségre vonják őket, és szégyent vagy bűntudatot éreznek. Azonban számos szentírás tanítja, hogy Isten elől lehetetlen elrejtőzni. Megosztok néhányat ezek közül.
Az Úr a következő kérdéseken keresztül tanítja Jeremiást: „Vajjon elrejtőzhetik-é valaki a rejtekhelyeken, hogy én ne lássam őt? azt mondja az Úr, vajjon nem töltöm-é én be a mennyet és a földet?”
Jóbot pedig így tanítja:
„Mert ő szemmel tartja mindenkinek útját, és minden lépését jól látja.
Nincs setétség és nincs a halálnak árnyéka, a hova elrejtőzhessék a gonosztevő”.
A zsoltáríró Dávid ezt a költői kijelentést teszi:
„Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz.
Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. […]
Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram! […]
Hová menjek a te lelked elől és a te orczád elől hova fussak?
Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy.”
Új megtértek
Azok számára, akik nemrég csatlakoztak Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházához, a második kísértés különösen emberpróbálónak tűnhet. A keresztelkedésetek által szövetséget kötöttetek arra, hogy magatokra veszitek Jézus Krisztus nevét, ami sokak számára egy szükségszerű életmódváltást is magában foglal. Nem könnyű életmódot váltani. Gyakran megköveteli, hogy változtassatok a szokásaitokon és a viselkedéseteken, sőt még a kapcsolataitokon is ahhoz, hogy szerető Mennyei Atyátok felé haladjatok.
Az ellenség tudja, hogy sebezhetőek lehettek az ő kifinomult támadásaival szemben. A korábbi életeteket – amely oly sok szempontból hagyott benneteket elégedetlenül – most valószerűtlenül vonzónak fogja feltüntetni. A vádló, ahogy őt a Jelenések könyvében hívják, a következőkhöz hasonló gondolatokkal kísért majd meg benneteket: Nem vagy elég erős ahhoz, hogy megváltoztasd az életedet; ezt nem tudod megtenni; nem tartozol ezekhez az emberekhez; soha nem fognak befogadni; túl gyenge vagy.
Ha ezek a gondolatok ismerősen csengenek számotokra, akik újonnan tértetek rá a szövetség ösvényére, akkor kérünk benneteket, hogy ne hallgassatok a vádló hangjára. Szeretünk benneteket, meg tudjátok csinálni, befogadunk titeket, és a Szabadítóval mindennek a megtételére lesz erőtök. Amikor a legnagyobb szükségetek van a szeretetünkre és támogatásunkra, ne hagyjátok, hogy megtévesszen benneteket a gondolat, mely szerint elutasítunk titeket, ha visszaléptek a korábbi életmódotokhoz. Jézus Krisztus engesztelésének a páratlan hatalma által újra éppé tétethettek. Ha azonban elrejtőztök Őelőle, és eltávolodtok az újonnan megtalált hitközösségetektől, akkor eltávolodtok attól a forrástól, amely erőt adhat és ad is nektek ahhoz, hogy felülkerekedjetek.
Egy kedves barátom, aki nemrég tért meg, megosztotta velem, milyen nehéz megtartani a hitet elszigetelten. Hatalmas erő rejlik abban, amikor egy támogató közösség részévé válunk és ott is maradunk – mindannyian botladozva, de haladva, miközben megáldatunk Jézus Krisztus szeretete által.
Russell M. Nelson elnök azt tanította, hogy „a világ legyőzése nem egy pár nap alatt bekövetkező esemény. Egy életen át tart, miközben újra és újra befogadjuk Krisztus tanát. Azzal ápoljuk a Jézus Krisztusba vetett hitet, hogy naponta bűnbánatot tartunk és megtartjuk azokat a szövetségeket, amelyek hatalommal ruháznak fel minket. A szövetség ösvényén maradunk, és megáldatunk lelki erővel, személyes kinyilatkoztatással, fokozott hittel, valamint az angyalok szolgálattételével.”
Ha testi sérülést szenvedtek, az állapototok romlani fog, és életveszélyessé is válhat, ha nem kaptok megfelelő orvosi ellátást. Ez a lelki sebekre is igaz. Ám a kezeletlen lelki sebek az örök szabadulásotokat veszélyeztethetik. Ne rejtőzzetek el azok elől, akik szeretnek és támogatnak benneteket; inkább szaladjatok oda hozzájuk! A drága püspökök, gyülekezeti elnökök és vezetők képesek segíteni nektek abban, hogy hozzáférjetek Jézus Krisztus engesztelésének a gyógyító hatalmához.
Azokat, akik talán rejtőzködnek, arra kérjük: jöjjetek vissza. Szükségetek van arra, amit Jézus Krisztus evangéliuma és az engesztelése kínál, és nekünk is szükségünk van arra, amit ti nyújtotok. Isten ismeri a bűneiteket; nem rejtőzhettek el Előle. Béküljetek meg Őelőtte.
Az Ő szentjeiként mindegyikünknek elő kell mozdítania az egyházban az együvé tartozás kultúráját, amely szeretetteljes, elfogadó és bátorító mindazok számára, akik az Ő ösvényén szeretnének haladni.
Óvakodjatok e második kísértéstől! Kövessétek az ősi és az újkori próféták tanácsait, és ne feledjétek, hogy nem rejtőzhettek el egy szerető Atya elől.
Ehelyett inkább használjátok ki Jézus Krisztus engesztelésének a gyógyító hatalmát. Éppen ez a létünk célja, hogy meggyengült és halandó testet kapjunk, amely ki van szolgáltatva „mindenféle gyengeségnek”, és amely sajnos sok első kísértésnek fog engedni; továbbá hogy akkor is fejlődjünk, amikor ezeknek a kísértéseknek engedünk; és ezek után isteni segítséget keressünk, hogy még inkább hasonlóvá váljunk a Szabadítónkhoz és Mennyei Atyánkhoz. Ez az Ő útja. Ez az egyetlen út. Ezekről az igazságokról teszem bizonyságomat Jézus Krisztus nevében, ámen.