Bűnbánatotok nem terhet ró Jézus Krisztusra, hanem örömre deríti Őt

Évekkel ezelőtt egy floridai utazás során a szabadban ücsörögtem egy könyvet olvasva. A könyv címe azt sugallta, hogy bár nem vagyunk tökéletesek, mégis bejuthatunk a mennybe. Egy arra sétáló nő megkérdezte: „Ön szerint lehetséges?”

Zavartan felnéztem, majd rájöttem, hogy az általam olvasott könyvről beszél. Valami ehhez hasonló nevetséges dolgot feleltem: „Hát, még nem tartok ott, de majd elmondom, hogyan végződik.”

Ó, bárcsak visszamehetnék az időben! Elmondanám neki: Igen, lehetséges! Mert a menny nem a tökéleteseké, hanem azoké, akik megbocsátást nyertek, akik újra és újra Krisztust választják.

Ma azokhoz szeretnék szólni, akik néha azt érzik: Úgy tűnik, a bűnbánat és a megbocsátás mindenkinél működik, csak nálam nem. Azokhoz, akik magukban eltűnődnek: Mivel egyre csak ugyanazokat a hibákat követem el, talán egyszerűen ilyen vagyok. Azokhoz, akik hozzám hasonlóan egyes napokon olyan meredeknek érzik a szövetség ösvényét, mintha a szövetség hegyére másznának.

Ausztráliában egy csodálatos misszionárius, a Fidzsi-szigetekről származó QaQa [ejtsd: gaga] elder hasonló érzésekről beszélt a távozásakor megosztott bizonyságában: „Tudom, hogy Isten szeret engem, de néha eltűnődöm, vajon Isten tudja-e, hogy én is szeretem Őt? Ugyanis nem vagyok tökéletes, és még mindig követek el hibákat.”

Ebben a kényes, gyakran felmerülő kérdésben QaQa elder pontosan összefoglalta, ami miatt én is gyakran aggódom. Talán ti is eltűnődtök rajta, és ezt gondoljátok: Olyan nagyon igyekszem, de vajon Isten tudja, hogy tényleg próbálkozom? Amikor folyamatosan kudarcot vallok, vajon Isten tudja, hogy attól még szeretem?

Szomorúan ismerem el, de egykor ahhoz mértem a Szabadítóval való kapcsolatomat, hogy milyen tökéletesen élek. Úgy gondoltam, az engedelmes élet azt jelenti, hogy soha nem kell bűnbánatot tartanom. Amikor pedig hibákat követtem el – vagyis minden egyes nap –, akkor elhúzódtam Istentől, s közben ezt gondoltam: Bizonyára nagyot csalódott bennem.

Ez egyáltalán nem igaz!

Rájöttem, ha arra várunk, hogy elég tiszták vagy elég tökéletesek legyünk ahhoz, hogy a Szabadítóhoz menjünk, akkor nem értjük a lényeget!

Mi lenne, ha másként gondolnánk a parancsolatokra és az engedelmességre?

Tanúsítom, hogy bár Isten törődik a hibáinkkal, jobban törődik azzal, hogy mi történik, miután elkövetünk egy hibát. Újra és újra Őhozzá fogunk fordulni? Vajon megmaradunk ebben a szövetséges kapcsolatban?

Talán halljátok az Úr szavait: „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok”; és csüggedés vesz rajtatok erőt, mert nem tartottátok be az összes parancsolatot. Hadd emlékeztesselek benneteket, hogy a bűnbánat is egy parancsolat! Sőt, ez talán a leggyakrabban ismételt parancsolat a szentírásokban.

Alma a monológjában, miszerint „ó, bárcsak angyal lehetnék, és megadatna szívem vágya… és bűnbánatot hirdethetnék”, nem megszégyeníteni akart minket azzal, hogy rámutatott a hibáinkra. Bűnbánatra akart szólítani, hogy ti és én elkerülhessük a szenvedést a világban. Alma többek között azért gyűlölte a bűnt, mert az fájdalmat okoz nekünk.

Olykor emlékeznem kell arra – akár a homlokomra is felragaszthatnám –, hogy a parancsolatok jelentik a fájdalmat elkerülő ösvényt. Ugyanez igaz a bűnbánatra is. A prófétánk ezt mondta: „A Szabadító mindig szeret minket, de akkor különösen, amikor bűnbánatot tartunk.”

Vagyis amikor az Úr azt mondja, „tartsatok bűnbánatot, tartsatok bűnbánatot”, mi lenne, ha a képzeletünk ezt erre váltaná: „Szeretlek titeket. Szeretlek titeket.” Képzeljétek Őt magatok elé, amint kérve kér titeket, hogy hagyjátok magatok mögött a magatoknak fájdalmat okozó viselkedést, és hív, hogy a sötétségből kilépve forduljatok az Ő világossága felé.

Lányom, Carly egyházközségében egy újonnan elrendelt pap letérdelt, hogy megáldja az úrvacsorát, és ahelyett, hogy azt mondta volna: „Fiad vérének emlékezetére tehessék”, véletlenül ezt mondta: „Fiad szeretetének emlékezetére tehessék”. Könnyek szöktek Carly szemébe, amint átérezte e szavak igazságát.

A Szabadítónk azért volt hajlandó elszenvedni engesztelése fájdalmát, mert szeret titeket. Mi több, a szenvedése közben ti voltatok „az előtte levő öröm”.

A bűnbánatra szólítás Isten szeretetének a kifejezése.

Ha igent mondunk rá, az a mi szeretetünk kifejezése.

Képzeljétek magatok elé a kedvenc képeteket Krisztusról. Most pedig képzeljétek el, ahogy derűsen mosolyog minden alkalommal, amikor használjátok az Ő ajándékát, hiszen Ő a „tökéletesen ragyogó reménység”.

Igen, a bűnbánatotok nem terhet ró Jézus Krisztusra, hanem örömre deríti Őt.

Tanítsuk hát ezt!

Hiszen a bűnbánat a legjobb hír számunkra!

Nem úgy maradunk a szövetség ösvényén, hogy soha nem hibázunk. Azáltal maradunk az ösvényen, hogy mindennap bűnbánatot tartunk.

Amikor pedig bűnbánatot tartunk, Isten megbocsát nekünk anélkül, hogy megszégyenítene vagy bárki máshoz hasonlítana, illetve összeszidna minket, mert az elmúlt héten is ugyanezt bántuk meg.

Minden alkalommal felderül, amikor térden állva lát minket. Gyönyörködik abban, hogy megbocsát nekünk, mivel Ő gyönyörködik bennünk.

Érzitek, ugye, hogy ez igaz?

Akkor miért olyan nehéz elhinnünk?!

Sátán, a nagy vádoló és megtévesztő, a szégyent felhasználva tart minket távol Istentől. A szégyent annyira súlyos sötétségnek érezzük, hogy magunkból kiemelve azt, akár meg is tudnánk mérni a tényleges tömegét vagy súlyát.

A szégyen az a hang, amely ezt hajtogatja: „Mégis mit képzeltél?! Egyáltalán van bármi, amit jól csinálsz?”

A szégyen nem azt mondja, hogy hibát követtünk el, hanem azt, hogy azonosak vagyunk a hibáinkkal. Talán még ezt is kihalljuk belőle: „Rejtőzz el!” Az ellenség mindent megtesz, ami hatalmában áll, hogy ezt a terhet rajtunk tartsa, azt hajtogatva, hogy az ár túl nagy, hogy könnyebb lesz, ha ezt a dolgot sötétség fedi, és így szertefoszlat minden reményt.

Sátán a reménytolvaj.

És ezt hallanotok kell, úgyhogy hangosan kimondom e szavakat: a fejetekben lévő e hang vagy az általatok elkövetett hibák nem azonosak veletek. Lehet, hogy ezt nektek is hangosan ki kell mondanotok. Mondjátok ezt Sátánnak: „Nem ma!” Kergessétek el!

Érezzétek az Isten szerint való szomorúság vonzását, amely a Szabadítótok felé fordít titeket, és figyeljétek, amint az Ő kegyelme részévé válik a ti életeteknek és a szeretteitek életének. Megígérem, hogy abban a pillanatban, amikor megtört szívvel bátran Hozzá fordulunk, Ő azon nyomban ott terem.

Ha látnátok valakit fuldokolni, nem nyújtanátok-e ki a kezeteket, hogy megmentsétek? El tudjátok képzelni, hogy a Szabadítótok elutasítja a kinyújtott kezeteket? Én magam előtt látom, ahogy beugrik a vízbe, mindenek alá ereszkedve, hogy a felszínre hozva minket, lélegzethez juthassunk. Senki sem süllyedhet olyan mélyre, ahová ne érne el Krisztus világossága.

A Szabadító örökké fényesebb a szégyen sötétjénél. Sosem kérdőjelezné meg értéketeket. Figyeljétek csak meg!

• Képzeljétek el, hogy az egyik kéz az értéket jelképezi.

• A másik pedig az engedelmességet. Talán ma reggel, amikor felébredtetek, mondtatok egy jelentőségteljes imát, és kutattátok a szentírásokat, hogy meghalljátok Isten hangját. Jó döntéseket hoztatok, és krisztusian bántok a körülöttetek lévőkkel. Hallgatjátok az általános konferenciát. Itt tetten érhető az engedelmességetek!

• Előfordulhat azonban, hogy nem mennek olyan jól a dolgok. Mostanában küszködtök, hogy megtegyétek azokat a kis, egyszerű dolgokat, amelyek a mennyhez kapcsolnak. Hoztatok pár olyan döntést, amelyre nem vagytok büszkék.

• Hol van az értéketek? Ez a kéz elmozdult valamennyit is?

Az értéketek nincs összekötve az engedelmességgel. Az értéketek állandó; soha nem változik. Isten adta nektek, és ezen semmi és senki nem változtathat, még ti sem. Az engedelmesség áldásokat hoz; ez igaz. De az érték nem ezen áldások egyike. A ti értéketek mindig „nagy Isten szemében”, függetlenül attól, hogy a döntéseitek merre vittek benneteket.

Bár követek el hibákat, szövetséges kapcsolatban akarok maradni Krisztussal, és el is mondom, hogy miért.

Gyermekkoromban műugrásra jártam, és megtanultam, hogy az ugrás pontozásakor a bírák a kivitelezést figyelik: hogy a vízbe érkezés tökéletesen függőleges testtel történt-e, spiccelt lábujjakkal és kis fröccsenéssel. Aztán valami rendkívüli dolgot is tesznek: figyelembe veszik az ugrás nehézségi szintjét!

Mindenki a saját nehézségi fokának megfelelő ugrást hajtja végre. És a Szabadítótok az egyetlen, aki valóban tudja, milyen nehéz a ti ugrásotok. Én kapcsolatban akarok lenni azzal az egyetlen személlyel, aki megért engem, aki ismeri a szívemet, és tudja, milyen keményen próbálkozom!

Ő tudja, hogy a sötétség ködei leszállnak mindannyiunkra, utazókra, és hogy utunk a szennyes vizű folyó mellett vezet – így aztán, még ha kapaszkodunk is a vasrúdba, akkor is ki fog fröccsenni ránk.

Krisztushoz jönni annyit tesz, mint reménnyel és annak a kinyilatkoztatott bizonyosságával, hogy az Ő karja mindig ki van nyújtva felénk, megkérdezni valakit: Segítesz nekem? Hiszem, hogy a bűnbánatnak ez az új megközelítése azt jelenti, hogy bár még nem vagyunk tökéletesen engedelmesek, most szeretetteljes engedelmességgel próbálkozunk, miközben újra és újra úgy döntünk, maradunk, mert szeretjük Őt.

Emlékeztek Benjámin király népére, akiknek már nem volt hajlandóságuk arra, hogy gonosz dolgot tegyenek, csak arra, hogy állandóan jót tegyenek? Szerintetek fogták a sátraikat, hazamentek, és soha nem követtek el újabb hibát? Persze, hogy nem így volt! A különbség abban mutatkozott meg, hogy többé nem akartak bűnt elkövetni. Szeretetteljes engedelmességet tanúsítottak. Miközben küszködtek, a szívük Istenhez fordult és Őrá hangolódott.

Egyszer a tengerparton láttam egy madarat szél ellenében repülni; szinte észveszejtően csapkodott a szárnyaival, de egy helyben maradt. Aztán feljebb a magasban észrevettem egy másik madarat. Elkapott egy felfelé szálló áramlatot és könnyedén, erőlködés nélkül siklott a szélben. Ez a különbség aközött, hogy megpróbálunk a magunk erejére támaszkodni vagy a Szabadítónkhoz fordulunk, engedve, hogy felemeljen minket, „gyógyulás[sal] az ő szárnyai alatt”.

Misszióvezetőkként Ausztráliában az egyes misszionáriusokkal való utolsó találkozónk alkalmával a 3 Nefi 17-ről beszélgettünk, amelyben az emberek a Szabadító közelében voltak, és hallották, amint imádkozik értük. Azt kérdeztük: „Ha hallanád a Szabadítót érted imádkozni, szerinted mit mondana?”

Válaszaikat hallani életem egyik leglelkibb élménye volt. E misszionáriusok mindegyike hallgatott egy darabig, és könnyek szöktek a szemükbe, miközben erre emlékeztettük őket: „A Szabadítód tudja, milyen mértékű nehézségeket tapasztalsz meg. Ő már érezte ezt.”

Idézem, amit azok a misszionáriusok halkan és gyengéden megosztottak velünk. Az egyik nővér szerint „Jézus azt mondaná az Atyának, hogy ez a lány minden tőle telhetőt megtesz. Tudom, milyen keményen próbálkozik.” Egy elder így fogalmazott: „Mindazért, ami az életében történt, olyan büszke vagyok rá.”

Próbáljuk meg a következőt! Ma este, mielőtt imádkoznátok, képzeljétek el, hogy Jézus Krisztus a közeletekben van. Ő a ti Szószólótok az Atyánál. Kérdezzétek meg magatoktól: Mit mondana rólam a Szabadító az Atyának?

Azután pedig csendesedjetek el.

Figyeljetek arra a hangra, amelyik jó dolgokat mond rólatok: a Szabadító hangjára, aki a legkiválóbb barátotok, és Mennyei Atyátokra, aki valóban ott van. Ne feledjétek, az Ő szeretetük és a ti értéketek mindig nagy, bármi is történjék!

Azért állok itt, hogy tanúságot tegyek arról, miszerint Jézus Krisztus világosságot ad azoknak, akik sötétségben ülnek. Így hát azokon a napokon, amikor úgy érzitek, hogy ez a hang azt mondja nektek, hogy rejtőzzetek el egyedül egy sötét szobában, én arra kérlek titeket, legyetek bátrak és higgyetek Krisztusban! Menjetek, és gyújtsatok Világosságot – ami nem más, mint a mi Tökéletesen Ragyogó Reménységünk.

Az Ő világosságában megfürödve látni fogjátok körülöttetek azokat az embereket, akik szintén egyedül érezték magukat, de most, a világosság fényében, ti is és ők is elcsodálkoztok: Miért féltünk annyira a sötétben? És miért maradtunk ott ilyen sokáig?

„A fények Ura vegyen karjaiba, vigasztaljon és szeressen szüntelen.” Szakadatlanul Őt szeressük, és Őt válasszuk újra és újra! Jézus Krisztus nevében, ámen.