Jézus Krisztus engesztelése biztosítja a legfőbb megmentést
Amint Jézus Krisztushoz, a világ Szabadítójához fordulunk, Ő az engesztelésén keresztül megment minket az élet viharaitól.
Jézus Krisztus engesztelése biztosítja a legfőbb megmentést azon próbatételekből, amelyekkel ebben az életben szembenézünk. Russell M. Nelson elnök engem jelölt ki a Wyomingi Casper templom felszentelésére tavaly év végén. Ez egy mélyreható, érzelmekkel teli és lelki élmény volt. Éles megvilágításba helyezte, hogy milyen szerepet játszanak a templomok Isten gyermekei megmentésében a Szabadító engesztelésén keresztül.
A Wyomingi Casper templom kerületében lévő cövekek területén található egy része azoknak a szárazföldi útvonalaknak, amelyeket az utolsó napi szent pionírok is használtak 1847 és 1868 között. A templom felszentelésére készülve újra elolvastam a történelmét ennek az útvonalnak, mely a Casper közelében lévő Platte-folyó mellett halad el és Salt Lake City felé vezet. Az ösvény több százezer nyugatra tartó bevándorló főútvonalaként szolgált. Én elsősorban arra a több mint 60 000 utolsó napi szent pionírra összpontosítottam, akik ezen az útvonalon utaztak.
A legtöbb pionírunk szekereken érkezett, azonban háromezren közülük tíz kézikocsis társasággal kelt át. E kézikocsis társaságok közül nyolc figyelemre méltó sikerrel és kevés halálesettel kísérve tette meg ezt a hatalmas utat. A Willie- és a Martin-féle kézikocsis társaságok kivételt képeztek.
Átnéztem a Willie- és a Martin-féle kézikocsis társaságok beszámolóit attól az időtől fogva, hogy szörnyű időjárási viszonyok álltak be. Bensőségesen megismertem azokat a kihívásokat, amelyekkel a Sweetwater-folyón, a Martin-menedéken, a Sziklás-dombháton, valamint a Rock Creek Hollow-n történő átkeléskor kellett szembenézniük.
Between Storms [Viharok között]. Készítette: Albin Veselka
A felszentelés előtt nem jártam a Casper templomban. Amikor beléptem az előtérbe, a figyelmemet azonnal magára vonta egy kézikocsit ábrázoló eredeti festmény, mely a Viharok között címet kapta. A festmény egyértelműen nem a megtörtént tragédiákat hivatott ábrázolni. Miközben szemléltem, ez a gondolatom támadt: Ez egy valósághű festmény: a kézikocsis pionírok nagy többsége nem élt át tragédiákat. Önkéntelenül is az az érzésem támadt, hogy ez olyan, mint az élet általában. Néha két vihar között vagyunk, néha pedig felhők és napsütés között.
Heaven’s Portal [A menny bejárata]. Készítette: Jim Wilcox
Amikor odafordultam a másik falon függő, A menny bejárata című eredeti festményhez, rájöttem, hogy ez a gyönyörű, nyári kép, mely az Ördög kapujának nevezett helyet, valamint az azon átfolyó csendes, tiszta vízű Sweetwater-folyót ábrázolja, az Úr alkotásának a szépségét mutatja be, nem pedig csak azokat a kihívásokat, amelyekkel a pionírok azon a borzalmas télen szembenéztek.
Ekkor előre néztem, az ajánlási pult mögé, és egy gyönyörű festményt láttam a Szabadítóról. Azonnal a hála túlcsorduló érzését keltette bennem. E gyönyörűséges világban hatalmas kihívások is vannak. Amint Jézus Krisztushoz, a világ Szabadítójához fordulunk, Ő az engesztelésén keresztül megment minket az élet viharaitól az Atya tervével összhangban.
Számomra az előtér tökéletes felkészülés volt a templomi szertartástermekre, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy részesüljünk a felmagasztosítás szertartásaiban, valamint teljes mértékben elfogadjuk és megtapasztaljuk a Szabadító engeszteléséből eredő áldásokat. Az Atya boldogságterve a Szabadító engesztelő megmentésén alapszik.
A pionírok tapasztalata egyedi történelmi hagyományt és erőteljes, közös lelki örökséget nyújt az utolsó napi szenteknek. Néhányak számára a vándorlás már egy évek óta tartó folyamat volt, miután erőszakkal kiűzték őket Missouriból és Nauvooból is. Mások számára akkor kezdődött, amikor Brigham Young elnök bejelentette a kézikocsis tervet, melynek az volt a célja, hogy a kivándorlást megfizethetőbbé tegye. A kézikocsik jóval kevesebbe kerültek, mint a szekerek és az ökrök.
Egy angliában lévő misszionárius, Millen Atwood azt mondta, hogy amikor bejelentették a kézikocsis tervet, az „úgy söpört végig, mint futótűz a száraz tarlón, és a szegény szentek szíve repesett az örömtől s a boldogságtól”. Sokan „éjt nappallá téve imádkoztak és böjtöltek, hogy kiváltságukban állhasson egyesülni fivéreikkel s nővéreikkel [a] hegyekben”.
A kézikocsis szentek többségének nehézségekben volt része, azonban elkerülték a komolyabb kedvezőtlen eseményeket. Ellenben két kézikocsis társaság, a Willie- és a Martin-féle társaság ki volt téve a fagyos időjárásnak, valamint éhezést és sok halálesetet szenvedett el.
Ezen utazók nagy része Angliából, Liverpoolból érkezett két hajó fedélzetén, 1856 májusában. Júniusban és júliusban érkeztek meg Iowa városába, a kézikocsis gyülekezőhelyre. A figyelmeztetések ellenére mindkét társaság útnak indult a Sóstó-völgy felé, bár már túl késő volt hozzá az idényben.
Brigham Young elnök 1856. október 4-én értesült először e társaságok veszedelmes helyzetéről. Másnap kiállt a szentek elé Salt Lake Cityben, és ezt mondta: „Testvéreink közül sokan a fennsíkon vannak kézikocsikkal, …és ide kell hoznunk őket; segítséget kell nekik küldenünk, …a tél beállta előtt.”
Megkérte a püspököket, hogy biztosítsanak hatvan öszvérfogatot, legalább tizenkét szekeret, valamint tizenegy tonna lisztet, majd kijelentette: „Menjetek, hozzátok ide a fennsíkon lévőket!”
Körülbelül 1100 fő tartozott együttesen a Willie- és a Martin-féle kézikocsis társaságokhoz. E drága szentek közül mintegy kétszázan életüket vesztették az út során. Az időben érkező megmentés hiányában még többen elvesztek volna.
A téli viharok nagyjából két héttel azután kezdődtek, hogy az első mentőalakulatok elindultak Salt Lake Cityből. A Willie- és a Martin-féle társaságok tagjainak a beszámolói kétségbeejtő kihívásokról adnak számot a viharok beálltát követően. Ezek a beszámolók arról az örömről is írnak, mely a mentőalakulatok érkezését övezte.
A megérkezés jelenetét ecsetelve Mary Hurren ezt mondta: „A férfiak arcán könny patakzott, a gyermekek pedig örömtáncot jártak. Amint az emberek uralni tudták az érzéseiket, letérdeltek a hóban, és hálát adtak Istennek.”
Két nappal később a Willie-féle társaságnak az út legnehezebb szakaszát kellett megtennie, át a Sziklás-dombháton, egy jeges viharban. A csapat utolsó tagjai másnap hajnali öt órakor érték csak el a tábort. Tizenhárom ember vesztette életét, és egy tömegsírba temették őket.
November 7-én a Willie-féle társaság már közeledett a Sóstó-völgy felé, de aznap reggel is meghalt három ember. Két nappal később a Willie-féle társaság végre elérte Salt Lake városát, ahol bámulatos üdvözlésben volt részük, és a szentek befogadták őket az otthonaikba.
Ugyanezen a napon a Martin-féle társaság még több mint 500 kilométerrel hátrébb tartott az úton, tovább szenvedve a hidegtől és az élelemhiánytól. Néhány nappal azelőtt átkeltek a Sweetwater-folyón, hogy elérjék a ma Martin-menedéknek nevezett helyet, ahol abban reménykedtek, hogy védelmet találnak az időjárástól. Az egyik pionír arról számolt be, hogy „ez volt az expedíció legborzalmasabb folyón való átkelése”. A mentőalakulat néhány tagja, mint a dédnagyapám, David Patten Kimball, aki akkor még csak 17 éves volt, a fiatal barátaival „George W. Grant[tel], Allen Huntington[nal], Stephen Taylor[ral] és Ira Nebeker[rel] órákat töltött a fagyos vízben”, hősiesen segítve a társaságnak átkelni a Sweetwater-folyón.
Erről az eseményről már sok szó esett, ám amikor többet tudtam meg a mentőalakulatról, rájöttem, hogy mindannyian a prófétát követték, és létfontosságú szerepet játszottak a szorult helyzetbe került szentek megmentésében. Az összes megmentő hősies volt, ahogy a bevándorlók is.
A történetüket tanulmányozva nagyra becsültem a bevándorlókat összefűző értékes kapcsolatokat és a rájuk jellemző örökkévaló látásmódot. John és Maria Linford a három fiukkal egyetemben a Willie-féle társaság tagjai voltak. John pár órával az első mentőalakulatok érkezése előtt halt meg. Azt mondta Mariának, örül, hogy megtették az utat. „Nem érem meg, hogy lássam Salt Lake városát – magyarázta –, te és a fiúk viszont igen, és nem bánok semmit, amin keresztülmentünk, ha a fiaink Sionban nőhetnek fel és ott alapíthatnak családot.”
James E. Faust elnök ezt a bámulatos összegzést adta: „A kézikocsis pionírok hősies erőfeszítéseiből nagyszerű igazságot tanulunk. Mindannyiunknak át kell mennie a finomító tüzén, és ami jelentéktelen, illetve lényegtelen az életünkben, az kiég belőle, mint a salak, a hitünket ragyogóvá, töretlenné és erőssé téve. Úgy tűnik, mindenkinek teljes mértékben kijut a gyötrődésből, bánatból és gyakori szívfájdalomból, még azoknak is, akik őszintén igyekeznek helyesen cselekedni és hithűnek lenni. Ez azonban a megtisztítás része, hogy megismerjük Istent.”
Az örökkévalóságot alakító engesztelésében és feltámadásában a Szabadító „a halál felett győzedelmeskedve széttör[te] a halál kötelékeit” mindenki számára. Azok számára pedig, akik bűnbánatot tartanak, „magára [vette] a gonoszságukat és a vétkeiket, megváltva őket, és kielégítve az igazságosság követelményeit”.
Az engesztelés nélkül nem menekülhetünk meg a bűntől és a haláltól. Bár a bűn jelentőségteljes szerepet játszhat a próbatételeinkben, az élet megpróbáltatásait a hibák, rossz döntések, mások gonosz cselekedetei és számos más olyan dolog fokozza, amelyek fölött nincs uralmunk.
A Prédikáljátok evangéliumomat! ezt tanítja: „Amikor Jézus Krisztusra és az Ő engesztelésére támaszkodunk, Ő képes segíteni nekünk, hogy kitartsunk a megpróbáltatásainkban, a betegségeinkben és a fájdalmainkban. Öröm, békesség és vigasz tölthet el bennünket. Az élet minden igazságtalansága helyrehozható Jézus Krisztus engesztelése által.”
Ebben a húsvéti időszakban a figyelmünk a Szabadítóra és az Ő engesztelő áldozatára irányul. Az engesztelés reményt és világosságot nyújt egy olyan időben, mely sokak számára sötétnek és sivárnak tűnik. Gordon B. Hinckley elnök kijelentette: „[A]z egész történelmet megvizsgálva… semmi [nem] olyan csodálatos, olyan fenséges, olyan óriási, mint a kegyelem e cselekedete.”
Három olyan javaslatot osztanék meg, amelyek különösen vonatkoznak napjainkra.
Először is, ne becsüljétek alá annak a fontosságát, miszerint minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk azért, hogy megmentsünk másokat a fizikai és különösen a lelki kihívásaikból!
Másodszor, hálásan fogadjátok el a Szabadító engesztelését. Mindnyájunknak igyekeznünk kell örömöt és boldogságot tanúsítani, még akkor is, amikor épp az élet kihívásaival nézünk szembe. Legyen az a célunk, hogy derűlátóan éljünk az élet napos oldalán. Megfigyeltem, becses társamat, Maryt, ahogy egész életében így tesz. Méltányolom a lelkes, felemelő hozzáállását, melyet még akkor is tanúsított, amikor az évek során gondokkal néztünk szembe.
A harmadik tanácsom az, hogy következetesen különítsetek el időt a Szabadító engesztelése feletti hithű elmélkedésre. Ez számos módon elvégezhető a személyes vallásgyakorlásunk során. Mindamellett az úrvacsorai gyűlésen való részvétel és az úrvacsoravétel kiemelkedő fontosságú.
Ugyanilyen fontos a rendszeres templomlátogatás, ahol ez megoldható. A templom folyamatos emlékeztetőt nyújt a Szabadító engesztelésére, valamint arra, hogy az mit győz le. Még ennél is fontosabb viszont a templomlátogatás által nyújtott lehetőségünk arra, hogy lelki megmentést biztosítsunk az elhunyt szeretteink és a távolabbi őseink számára.
Russell M. Nelson elnök is kihangsúlyozta ezt a tantételt a legutóbbi konferenciánkon, hozzátéve, hogy a „[templomi] áldások segítenek… felkészíteni egy olyan népet, akik segítenek majd felkészíteni a világot az Úr második eljövetelére”.
Bár soha nem szabad megfeledkeznünk a korábbi nemzedékek áldozatairól és példáiról, a dicsőítésünknek, megbecsülésünknek és hódolatunknak a világ Szabadítójára és az Ő engesztelő áldozatára kell összpontosítania. Bizonyságomat teszem, hogy az Atya boldogságtervének a kulcsa a Szabadító Jézus Krisztus által véghez vitt engesztelés. Ő él, és vezeti az egyházát. Jézus Krisztus engesztelése biztosítja a legfőbb megmentést azon próbatételekből, amelyekkel ebben az életben szembenézünk. Jézus Krisztus nevében, ámen.