Jószívűség: az igaz tanítványság jele

A tanítvány valakinek a diákja vagy követője. A tanítványok olyan „tanoncok”, akik annak szentelik az életüket, hogy olyanná váljanak, amilyen a tanítójuk. Vagyis Jézus Krisztus tanítványának lenni többet jelent annál, hogy elhisszük az Ő tanításait és tanát. Sőt, még annál is többet jelent, hogy elismerjük az Ő isteni voltát és elfogadjuk Őt a Szabadítónkként és Megváltónkként, bár ez is alapvető fontosságú.

Dallin H. Oaks elnök kifejtette: „Krisztus követése nem mellékes vagy alkalmi cselekedet. Ez egy olyan folyamatos elkötelezettség és életmód, amelynek mindig és mindenhol utat kellene mutatnia nekünk.” A tanítványság olyan tudatos utazás, amelyre azért vállalkozunk, hogy az Úr engesztelő áldozata és képessé tevő hatalma által megváltozzunk. A tanítványság valódi célállomása az, hogy szó szerint olyanná váljunk, amilyen Jézus Krisztus – olyannyira, hogy átvesszük az Ő képmását az ábrázatunkra.

Ahhoz, hogy az Úr tanítványai legyünk, napról napra tudatosan utánoznunk kell az Ő gondolatait és tetteit, például az engedelmességét, az alázatosságát és a türelmét. Miközben fokozatosan beépítjük ezeket a jellemvonásokat a saját valónkba, az Ő isteni természetének a részeseivé leszünk. A Szabadító jellemének ilyetén való utánzása áll annak a középpontjában, hogy hódolunk Neki. Nelson elnök tanítását idézve: „leginkább úgy fejezhetjük ki a Jézus iránti csodálatunkat, ha utánozzuk Őt”.

Jézus Krisztus általunk utánzandó sok isteni tulajdonsága közül kiemelkedik egy, és megtestesül benne az összes többi. Ez a tulajdonság az Ő tiszta szeretete, vagyis jószívűsége. Mormon próféta és Pál apostol is emlékeztet minket arra, hogy jószívűség nélkül „semmik vagy[unk]”. Illetve amint az Joseph Smith prófétának kinyilatkoztatásra került, jószívűség nélkül „semmit nem tehet[ünk]”.

Maga a Szabadító is a szeretetet nevezte meg annak a jelnek, amelyről fel fogják ismerni a tanítványait, amikor ezt mondta:

„Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.

Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.”

A jószívűség olyan összetett fogalom, amelyet nem feltétlenül könnyű meghatározni, de könnyű érzékelni mindazoknak, akiket megérint. A Prédikáljátok evangéliumomat! azt tanítja, hogy „a hithez hasonlóan a jószívűség is cselekedethez vezet”. Valójában a jószívűség leírható tettekre váltott szeretetként is. Ez a leírás nagyszerű bepillantást nyújt a Szabadító életének az összefoglalásába: „széjjeljárt jót tévén”.

Jézus Krisztus követőiként igyekezzünk utánozni azt, ahogyan a Mesterünk kimutatta a mások iránti tiszta szeretetét. Bár a Szabadító jószívűsége sokféleképpen megnyilvánul, szeretném felhívni a figyelmet az Ő jószívűségének három olyan mintázatára, amelyek könnyedén észrevehetők az Ő igaz tanítványaiban.

A Szabadító először is azzal tanúsított jószívűséget, hogy könyörületes volt. A Mormon könyve feljegyzése szerint a nefiták között végzett szolgálattétele idején az Úr megkérte az embereket, hogy menjenek haza, és gondolkozzanak el az Őáltala tanított dolgokon, valamint készüljenek fel a másnapi visszatérésére. A feljegyzés így folytatódik:

„[L]átta, hogy könnyeznek, és állhatatosan reá tekintenek, mintha arra kérnék őt, hogy maradjon még velük egy kicsit tovább.

És azt mondta nekik: Íme, könyörület tölti el a bensőmet irántatok.”

A könyörületesség a jószívűségnek az a része, amely igyekszik enyhíteni a szenvedést. Könyörülettel eltelve az Úr meggyógyította a köztük lévő betegeket és nyomorultakat. Aztán megáldotta a gyermekeiket, miközben angyalok szálltak alá a mennyből és körbevették őket. Többek között ezeket a gyengéd, szeretetteljes cselekedeteket vitte véghez azért, mert „könyörületességre indula”.

Miközben fiatal misszionáriusként Dél-Amerikában szolgáltam, nekem is hasonlóképpen javamra vált egy drága barátom könyörületessége. Egyik este, amint a misszióelnökünk otthona felé vezettem, hirtelen a járművem elé fordult egy kerékpáros fiatalember. Olyan gyorsan történt, hogy nem tudtam elkerülni a balesetet. Tragikus módon ez a fiatalember belehalt az ütközésbe. Teljesen letaglózott, hogy életét vesztette. Miközben rettegtem és sokkot kaptam, ahogy rám szakadt a történtek rettenetes valósága, fogdába zártak. Soha nem éreztem magam annyira ijedtnek és magányosnak. Eltöltött a kétségbeesés, és attól féltem, hogy egész életemre börtönben maradok.

Egy másik misszionárius, Brian Kochever elder tudomást szerzett a balesetről, és megindította a könyörület. Eljött a fogdához, és könyörgött a rendőröknek, hogy ott maradhasson velem a cellámban, hogy ne legyek egyedül. Csodával határos módon beleegyeztek ebbe. A mai napig mély hálát érzek e tanítvány krisztusi szeretetének eme tettéért, amely megnyugtatott és megvigasztalt engem életem e legnyomorúságosabb pillanatában. Jószívű könyörületessége a tanítványsága árulkodó jele volt. Nelson elnök megállapítása szerint „Jézus Krisztus igaz követőjét leginkább arról lehet felismerni, hogy mennyire bánik könyörületesen másokkal”.

Egy másik példája annak, ahogyan a Szabadító kimutatja a szeretetét, az, ahogyan megfigyeli mások kimondatlan szükségleteit, és szolgálattételt nyújt nekik. Azt a férfit, aki már 38 éve beteg volt, és nem volt senkije, aki segítsen neki, az Úr éppé tette, és arra buzdította, hogy éljen igazlelkűen. A házasságtörésen ért asszonynak reményt és vigaszt kínált ahelyett, hogy elítélte volna. A tetőről leeresztett gutaütött embernek az Úr a bűnei bocsánatát kínálta, nem csupán a teste meggyógyítását.

Amikor elhívást kaptam, hogy püspökként szolgáljak, a hat kisgyermekünk kihívást jelentett az úrvacsorai gyűléseken a feleségem, Cristin számára, akinek egyedül kellett elboldogulnia velük, míg én az emelvényen ültem. Amint azt el tudjátok képzelni, gyakran előfordult, hogy a gyermekeink nem voltak túlságosan áhítatosak. Feleségem helyzetére felfigyelve, egyházközségünk két tagja, John és Debbie Benich elkezdtek odaülni mellé vasárnaponként, hogy segítsenek neki. A kedvességük éveken át kitartott, és fogadott nagyszülőkké váltak a családunkban. Az Úrhoz hasonlóan ezek a tanítványok észrevették a kimondatlan szükségletet, és szeretettel cselekedtek – a tanítványságuk feltűnő jeleként.

Végül pedig a Szabadító tökéletes szeretete arra összpontosított, hogy Isten minden gyermeke számára elérhetővé tegye az isteni lehetőségei megvalósítását, hogy részesülhessünk „az ő szabadításában és megváltásának hatalmában”. Amint hasonlóbbakká válunk a Mesterünkhöz, természetes módon fokozódni fog az arra irányuló vágyunk, hogy segítsük a fivéreinket és a nővéreinket a szövetség ösvényén.

Példának okáért felemelhetjük és összebarátkozhatunk azokkal, akik sértve vagy elfeledve érzik magukat; segíthetjük szívesen látottnak érezni azokat, akik újak az egyházközösségünkben; illetve meghívhatjuk a barátainkat, hogy hódoljanak velünk az úrvacsorai gyűlésen – például most húsvétkor. Számos módja van annak, ahogyan buzdíthatunk és segíthetünk másokat az előrehaladásban, ha tudatosan és imádságosan a menny segítségét kérjük abban, hogy legyen szemünk a látásra és szívünk annak az átérzésére, hogy Jézus miként látja őket és mit érez irántuk.

Lehetséges, hogy mások segítése a szövetségük ösvényén olyan formát ölt, amely a szolgálat nem megszokott cselekedete. Ennek a példája az Agamata család története, akikről a Fülöp-szigetekre szólító jelenlegi megbízásomból adódóan szereztem tudomást. 2023-ban keresztelkedtek meg, aztán buzgón kitűztek egy dátumot, amikor családként egymáshoz fogják pecsételni őket a hozzájuk közel lévő Fülöp-szigeteki Urdaneta templomban. Azonban közvetlenül a családi időpont előtt több tájfun is sújtotta a térséget. Agamata fivér, aki rizstermesztő, a kemény viharokban nem tudta elültetni a növényeit. Amikor a viharok végre elvonultak, gyorsan kellett elültetnie a rizst, míg a földet még víz áztatja – hiszen ezek az eszményi körülmények az ültetéshez. Sajnos így el kellett volna halasztani a templomi utat.

Két tanítvány, Cauilan elder és nővér, valamint három fiatal szolgálati misszionárius hallott az Agamata család vívódásáról, és felajánlotta a segítségét, bár nem volt mezőgazdasági tapasztalatuk. A perzselő napon dolgozva segítettek elültetni a magoncokat, lehetővé téve az Agamata családnak, hogy elvégezzék a feladatukat, majd pedig a korábbi tervek szerint részt vegyenek a templomi pecsételésükön. Cauilan elder felidézte, hogy az Agamata család „ábrázata ragyogott, mikor az Úr házában fehérbe öltözve megláttuk őket. Az öröm, amelyet az egynek szolgálattételt nyújtva éreztünk, semmihez sem fogható öröm!”

Az Agamata család most azért élvezi annak a bőséges áldásait, hogy örökkévaló családként egymáshoz vannak pecsételve, mert néhány tanítványtársuk, akiket eltöltött a jószívűség – ami a tanítványságuk jele –, eldöntötte, hogy segíteni fog a fivéreinek és a nővéreinek továbblépni a szövetségük ösvényén.

Fivérek és nővérek! A tartós boldogság elnyeréséhez vezető egyetlen út az, ha Jézus Krisztus tanítványai vagyunk. Olyan ösvény ez, amely tele van a mások iránti szeretet tudatos és céltudatos cselekedeteivel. Bár előfordulhat, hogy a tanítványság ösvénye nehéz és kihívásokkal teli, és az is lehet, hogy időnként küszködünk és kudarcot vallunk, vigaszt meríthetünk abból, hogy Isten figyel ránk, és arra áhítozik, hogy minden alkalommal segítsen nekünk, amikor próbálkozunk. Ésaiás arra emlékeztet minket, hogy Isten fogja a kezünket és azt mondja nekünk: „Ne félj, én megsegítelek”.

Ezt a Mennyei Atyánktól kapott bizonyosságot szem előtt tartva buzgón azért imádkozom, hogy kövessük Nelson elnök felkérését, miszerint tegyük elsődleges fontosságúvá a tanítványságunkat. Imádkozzunk „szív[ünk] minden erejével az Atyához, hogy eltöltsön benn[ün]ket ez a szeretet, melyet mindenkinek megadott, aki igaz követője Fiának, Jézus Krisztusnak; …hogy amikor megjelenik, akkor olyanok legyünk mint ő”, mert magunkon hordozzuk az igaz tanítványság jelét, amely a „jószívűség[,] Krisztus tiszta szeretete”.

Bizonyságomat teszem arról, hogy Jézus Krisztus a mi élő, dicső Szabadítónk, Megváltónk, példánk és barátunk. Jézus Krisztus nevében, ámen.