2025
Hódolat
2025. május


14:14

Hódolat

Mit jelent az Istennek való hódolat számotokra és számomra?

„A mikor pedig megszületik vala Jézus a júdeai Bethlehemben, Heródes király idejében, ímé napkeletről bölcsek jövének Jeruzsálembe, ezt mondván:

Hol van a zsidók királya, a ki megszületett? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és azért jövénk, hogy tisztességet tegyünk néki.”

Ezek a mágusok – ahogy néha hivatkoznak rájuk – bölcsek voltak a törekvésükben, hogy megkeressék a Messiást és hódoljanak Neki. A hódolat számukra azt jelentette, hogy leborulnak Őelőtte, illetve aranyat és értékes, illatos fűszereket ajánlanak fel Neki ajándékul.

Mit jelent az Istennek való hódolat számotokra és számomra?

Amikor mi a hódolatra gondolunk, általában az jelenik meg a fejünkben, ahogyan kimutatjuk a hitbéli elköteleződésünket magunkban és az egyházi gyűlések során. Annak a témáján elmélkedve, hogyan hódolunk Mennyei Atyánknak és az Ő szeretett Fiának, a Szabadítónknak, négy elgondolás jutott az eszembe: az első: azok a cselekedetek, amelyekből a hódolatunk áll; a második: azok a hozzáállások és érzések, amelyek meghatározzák a hódolatunkat; a harmadik: a hódolatunk kizárólagossága; a negyedik pedig: annak szükségessége, hogy azon Szent Lényeket példázzuk, akiknek hódolunk.

Az első: azok a cselekedetek, amelyekből a hódolatunk áll

Az egyik legelterjedtebb és legfontosabb módja a hódolatnak az, hogy egybegyűlünk egy felszentelt helyen, ahol odaadásunk cselekedeteit végezhetjük. Az Úr ezt mondta: „És hogy még teljesebb mértékben megőrizhesd magad szeplőtelennek a világtól, menj el az imádság házába, és ajánld fel szentségeidet az én szent napomon”. Természetesen ez az elsődleges oka annak, amiért kápolnákat építünk. De amikor szükséges, egy fel nem szentelt hely is megfelel, amennyiben fel tudjuk ruházni bizonyos mértékű szentséggel.

Úrvacsorai gyűlés

Az a legfontosabb, hogy mit csinálunk, amikor egybegyűlünk az Úr napján. Természetesen a lehetőségeink szerinti legjobb módon felöltözünk – nem hivalkodóan, hanem azzal a fajta visszafogottsággal, amellyel kifejezzük a tiszteletünket és áhítatunkat az Istenség iránt. A magaviseletünk pedig ehhez az áhítathoz és tisztelethez igazodik. Hódolunk közös imában; hódolunk himnuszok éneklésével (nem csupán hallgatva, hanem énekelve is azokat); hódolunk egymás tanítása és az egymástól való tanulás által. Jézus szavait idézve: „[E]mlékezz rá, hogy ezen, az Úr napján, ajánld fel felajánlásaidat [vagyis idődet, tehetségeidet, illetve javaidat Isten és embertársaid szolgálatában] és szentségeidet a Magasságosnak, beismerve bűneidet a testvéreidnek és az Úr előtt.” Nem azért gyűlünk össze, hogy szórakoztassanak minket vagy szórakoztassunk másokat – mint például egy zenekar tenné –, hanem hogy emlékezzünk Őrá és „tökéletesebb oktatásban részesülhes[sünk]” az Ő evangéliumában.

A legutóbbi általános konferencián Patrick Kearon elder emlékeztetett minket, hogy „nem egyszerűen azért gyűlünk össze a sabbaton, hogy ellátogassunk az úrvacsorai gyűlésre, és ezzel kipipáljuk. Azért gyűlünk össze, hogy hódoljunk. Lényegi különbség van a kettő között. A látogatás azt jelenti, hogy jelen vagyunk. Ám a hódolat azt jelenti, hogy készakarva dicsérjük és imádjuk Istenünket oly módon, hogy az átalakít minket!”

Az Úrnak és az Ő céljainak szentelni a sabbatunkat már önmagában a hódolat egy cselekedete. Évekkel ezelőtt, amikor még nem volt az egyház elnöke, Russell M. Nelson elder ezt a megfigyelést tette: „Vajon hogyan szenteljük meg a sabbat napját? Amikor még sokkal fiatalabb voltam, azt tanulmányoztam, mit soroltak fel mások, mit tegyünk és mit ne tegyünk a sabbaton. Később azonban a szentírásokból megtanultam, hogy a sabbat napját illető viselkedésem és hozzáállásom egy jel köztem és Mennyei Atyám között [lásd 2 Mózes 31:13; Ezékiel 20:12, 20]. Ezt megértve már nem volt szükségem engedélyezett és tiltott tevékenységek listájára. Amikor el kellett döntenem, vajon egy tevékenység megfelel-e a sabbat napjának, egyszerűen csak feltettem magamnak a kérdést: »Milyen jelet küldök ezzel Istennek?«”

Az Úr napján való hódolatra jellemző, hogy annak középpontjában kifejezetten Jézus Krisztus hatalmas engesztelő áldozata áll. Húsvétkor kifejezetten – és helyesen – az Ő feltámadását ünnepeljük, ám emellett így teszünk minden héten, amikor veszünk az Ő engesztelésének – beleértve az Ő feltámadásának – az úrvacsorai jegyeiből. A bűnbánóknak az úrvacsoravétel a sabbati hódolat fénypontja.

A „Krisztus testeként” való közös hódolatnak különleges ereje és hasznai vannak, amint tanítjuk, szolgáljuk és támogatjuk egymást. Egy közelmúltbeli tanulmány egyik érdekes megállapítása az, hogy azok, akik teljesen magánügyként tekintenek a lelki életükre, kisebb hangsúlyt helyeznek a lelki fejlődésre, kevésbé tartják fontosnak a hitüket, és kisebb eséllyel töltenek hódolati időt Istennel. A szentek közösségeként erősítjük egymást a hódolatban és a hitben.

Ám nem felejthetjük el a hódolat napi cselekedeteit sem, amelyekben egyénenként és az otthonunkban részt veszünk. A Szabadító emlékeztet bennünket: „Mindazonáltal fogadalmaidat igazlelkűségben ajánld fel mindennap és minden időben”. Egy nővér ezt a bölcs megfigyelést tette: „Nem ismerem magasztosabb módját az Istennek való hódolatnak, mint hogy az életünkbe fogadjuk az Ő kicsinyeit, gondoskodunk róluk, és az Ő tervéről tanítjuk őket.”

Alma és Amulek arra tanította a zsinagógáikból kitiltott zorámitákat, hogy ne csak egy héten egyszer, hanem szüntelenül hódoljanak Istennek, „ahol csak vannak”. Az imáról mint hódolatról beszéltek:

„[Ki] kell öntenetek lelketeket a szobáitokban és a titkos helyeiteken és a vadonban.

Igen, és amikor nem fohászkodtok az Úrhoz, szívetek akkor is legyen tele, folyamatosan imában fordulva hozzá”.

Beszéltek még a szentírások tanulmányozásáról, a Krisztusról való bizonyságtételről, jótékony cselekedetekről és szolgálatról, a Szentlélek elnyeréséről és a mindennapi hálaadásról. Elmélkedjetek egy kicsit ezen a gondolaton: mindennapi hálaadás. Kapcsolódik a második ponthoz:

Azok a hozzáállások és érzések, amelyek meghatározzák a hódolatunkat

Valójában a hála, amelyet érzünk és kifejezünk Isten felé, az, ami megtölti a hódolatunkat az örömteli megújulás érzésével, ahelyett, hogy csak még egy feladatként élnénk meg azt.

Az igazi hódolat azt jelenti, hogy szeretjük Istent és akaratunkat az Övé alá rendeljük – ez a legbecsesebb ajándék, amelyet felajánlhatunk. Mikor megkérdezték, mi a nagy parancsolat a teljes törvényben, Jézus ezt felelte: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” Ezt nevezte az első parancsolatnak is.

Maga Jézus hódolata az Atya felé is ezt a mintát követte. Az életét és engesztelő áldozatát az Atya dicsőségének szentelte. Megrendülve idézzük fel Jézus szívszaggató kérését az elképzelhetetlen szenvedése és gyötrelme közepette: „Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár”; majd engedelmes önmegadását: „mindazáltal ne úgy legyen a mint én akarom, hanem a mint te”.

Krisztus a Gecsemánéban

A hódolat az, hogy igyekszünk követni ezt a tökéletes példát. Ezen erőfeszítésünkben nem válunk azonnal tökéletessé, azonban ha mindennap „áldozatul ajánl[unk] fel [Neki] megtört szívet és töredelmes lelket”, akkor Ő újra megkeresztel minket a Lelkével és eltölt minket a kegyelmével.

A harmadik: a hódolatunk kizárólagossága

A Tan és szövetségek első szakaszában az Úr a következő vádat jelenti ki a világgal szemben:

„Mert eltértek szertartásaimtól, és megszegték örök szövetségemet;

Nem keresik az Urat, hogy megalapozzák az ő igazlelkűségét, hanem minden ember a saját útján jár, saját istenének képmása szerint, akinek képmása a világra hasonlít”.

Jól tesszük, ha emlékezünk a három zsidó ifjú, Hanánia, Misáél és Azariás példájára, akiket fogolyként elhurcoltak Babilonba nem sokkal azután, hogy Lehi és családja elhagyták Jeruzsálemet. Egy babilóniai hivatalnok átnevezte őket Sidráknak, Misáknak és Abednégónak. Később, amikor ez a hármas megtagadta, hogy egy Nabukodonozor király által felállított képet imádjanak, a király megparancsolta, hogy égő, tüzes kemencébe vessék őket. Ezt mondta: „[K]icsoda az az Isten, a ki kiszabadítson titeket az én kezeimből?”

Bizonyosan emlékeztek bátor válaszukra:

„[A] mi Istenünk, a kit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemenczéből, és a te kezedből is, oh király, kiszabadít minket.

De ha nem tenné is, legyen tudtodra, …hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk, és az arany állóképet, a melyet felállíttatál, nem imádjuk.”

Sidrák, Misák és Abednégó megmenekül az égő kemencében

A kemence olyan forró volt, hogy megölte azokat, akik bedobták őket, de Sidrák, Misák és Abednégó sértetlenek maradtak. „Szóla Nabukodonozor, és monda: Áldott ezeknek Istene, a Sidrák, Misák és Abednégó Istene, a ki …kiszabadította az ő szolgáit, a kik ő benne bíztak; …és veszedelemre adták az ő testöket és nem szolgáltak és nem imádtak más istent az ő Istenökön kivül.” Jehovában bíztak a szabadulásukért, „de ha nem is tenné”, vagyis ha Isten az Ő bölcsességében nem akadályozná meg a halálukat, akkor is hűek maradnának Őhozzá.

Bármi, ami átveszi az elsőbbséget az Atyának és a Fiúnak való hódolattól, bálvánnyá válik. Azok, akik visszautasítják Istent mint az igazság forrását, vagy megtagadják az Őfelé való bármilyen elszámolást, valójában önmagukat teszik meg istenüknek. Az, aki egy pártot vagy egy ügyet az isteni iránymutatás elé helyez, hamis istent imád. Még azok is, akik azt bizonygatják, hogy Istennek hódolnak, ám nem tartják be a parancsolatait, a saját útjukon járnak: „ajkaikkal közelednek hozzám, de szívük távol van tőlem”. A hódolatunk kizárólagos tárgya „az egyedül igaz Isten, és a kit elküldött, a Jézus Krisztus”.

Végül pedig: annak szükségessége, hogy az Atyát és a Fiút példázzuk

Végső soron a hódolatunk legjobb és legőszintébb megnyilvánulása az lehet, ahogyan élünk. Az elköteleződésünk kifejezése azt jelenti, hogy követjük az Atya és a Fiú példáját – kifejlesztjük önmagunkban az Ő tulajdonságaikat és jellemüket. Ha – ahogy a mondás is tartja – az utánzás a hízelgés legőszintébb formája, akkor mondhatjuk, hogy az Istenség vonatkozásában az Ő példájuk követése a hódolat legőszintébb formája. Ez egy tevékeny, folyamatos erőfeszítést feltételez a részünkről a szentségre való törekvésben. Ám a krisztusibbá válás természetes velejárója is a hódolatunk cselekedeteinek. Jelentősége van a Kearon elder által használt, korábban idézett kifejezésnek: „hogy az átalakít minket”. Az igaz hódolat átalakító erejű.

Ez a szépsége a szövetséges ösvénynek – a hódolat, a szeretet és az Isten iránti hűség ösvényének. A keresztség által rálépünk erre az útra, megfogadva, hogy magunkra vesszük Krisztus nevét és betartjuk a parancsolatait. Elnyerjük a Szentlélek ajándékát, aki a Szabadító kegyelmének a hírnöke, amely kegyelem megvált és megtisztít bennünket a bűntől, amikor bűnbánatot tartunk. Azt is mondhatnánk, hogy a bűnbánatunkban is Neki hódolunk.

Ezt követik az Úr házában végzett további papsági szertartások és megkötött szövetségek, amelyek még inkább megszentelnek minket. A templom szertartásai a hódolat egy magasabb formáját jelentik.

Russell M. Nelson elnök kihangsúlyozta, hogy „minden férfi és minden nő, aki papsági szertartásokban részesül, valamint aki szövetségeket köt Istennel és megtartja azokat, közvetlenül hozzáfér Isten hatalmához”. Ez nemcsak egy olyan hatalom, amelyből meríthetünk, hogy szolgáljunk és megáldjunk, hanem egy isteni hatalom, amely bennünk munkálkodva átalakít és megtisztít minket. A szövetség ösvényén járva „megnyilvánul [bennünk] az isteniség [megszentelő] hatalma”.

Legyünk mi is olyanok, mint az ősi nefiták és lámániták, akik „leborultak Jézus lábainál, és hódoltak neki”. „Boruljunk le, és hódoljunk az Atyának a Fiú nevében”, ahogy Jézus parancsolta. Nyerjük el a Szent Lelket, és ajánljuk fel a szívünket Istennek. Ne legyenek más isteneink Őelőtte, és Jézus Krisztus tanítványaiként példázzuk az Ő jellemét az életünkben. Bizonyságomat teszem, hogy amikor így cselekszünk, örömre lelünk majd a hódolatban. Jézus Krisztus nevében, ámen.