Az irgalom terve

Tavaly áprilisban, nem sokkal az után az örömteli hír után, hogy az egyház megvásárolta a Kirtland templomot, Russell M. Nelson elnök arra kért minket, hogy tanulmányozzuk a Kirtland templom felszentelési imáját, amely a Tan és szövetségek 109. szakaszában van feljegyezve. Nelson elnök azt mondta, hogy ez a felszentelési ima „útmutatóként szolgál arra, hogy a templom miként ad nektek és nekem lelki hatalmat az élet kihívásaival való szembenézésre ezekben az utolsó napokban”.

Biztos vagyok benne, hogy a 109. szakasz tanulmányozása olyan meglátásokat eredményezett, amelyek megáldottak benneteket. Ma este megosztok néhány dolgot, amit én tanultam akkor, amikor megfogadtam a prófétánk kérését. Az a békességet adó ösvény, melyre a tanulmányozásom vezetett, eszembe juttatta, hogy az Úr irgalmas, és hogy Mennyei Atyánk szabadításterve igazán az irgalom terve.

Amint azt talán tudjátok, „az újonnan elhívott misszionáriusokat arra buzdítjuk, hogy amilyen hamar csak lehetséges, részesüljenek a templomi felruházásban, és amilyen gyakran csak a körülményeik engedik, járjanak el a templomba”. Továbbá, miután részesültek a felruházásukban, „szolgálhatnak [templomszolgaként] a misszionáriusi szolgálatuk megkezdése előtt”.

Az az idő, melyet az új misszionáriusok a templomban töltenek, mielőtt belépnének a misszionáriusképző központba, csodálatos áldás lehet számukra, midőn bővebben tanulnak a templomi szövetségekről azelőtt, hogy megosztanák e szövetségek áldásait a világgal.

A 109. szakasz tanulmányozása során azonban megtanultam, hogy a templomban Isten egy további szentséges módon is hatalmat ad az új misszionáriusoknak – sőt, mindannyiunknak. A kinyilatkoztatás által kapott felszentelési imában Joseph Smith próféta azért imádkozott, hogy „amikor szolgáid kimennek házadból…, hogy bizonyságot tegyenek a nevedről”, akkor „meglágyuljon” a szíve minden embernek – „a föld főemberei[nek], …mind a föld szegényei[nek], szűkölködői[nek] és nyomorultjai[nak]”. Azért imádkozott, hogy „előítéleteik utat adhassanak az igazságnak, és néped mindenki szemében kegyet találhasson; hogy a föld szélei mind tudhassák, hogy mi, a te szolgáid, hallottuk hangodat, és hogy te küldtél minket”.

Gyönyörű ígéret ez egy újonnan elhívott misszionárius számára – hogy az előítéletek „utat ad[j]anak az igazságnak”, hogy „mindenki szemében kegyet talál[j]on”, és hogy a világ tudja: az Úr küldte őt. Bizonyos, hogy mindegyikünknek szüksége van ugyanezen áldásokra. Micsoda áldás lenne, ha meglágyulnának a szívek a felebarátainkkal és a munkatársainkkal folytatott érintkezéseink során! A felszentelési ima nem fejti ki, hogy a templomban töltött időnk miként fogja meglágyítani mások szívét, de meggyőződésem, hogy ez azzal van kapcsolatban, ahogy az Úr házában töltött idő a mi saját szívünket is meglágyítja azáltal, hogy Jézus Krisztusra és az Ő irgalmára összpontosítunk.

A kirtlandi felszentelési imát tanulmányozva az is megdöbbentett, hogy Joseph újra és újra irgalomért könyörgött – az egyház tagjai, az egyház ellenségei, az ország vezetői, a föld nemzetei számára. Továbbá igencsak személyes módon könyörgött az Úrnak, hogy emlékezzen meg róla, és könyörüljön szeretett Emmáján és gyermekeiken.

Mit érzett vajon Joseph, amikor egy héttel később, 1836. április 3-án, húsvét napján a Kirtland templomban megjelent neki és Oliver Cowderynek a Szabadító, és a Tan és szövetségek 110. szakaszában feljegyzettek szerint ezt mondta: „[E]lfogadtam ezt a házat, és nevem itt lesz; és én ki fogom nyilvánítani magamat népemnek, irgalommal, ebben a házban”. Az irgalom ezen ígéretének minden bizonnyal különleges jelentősége volt Joseph számára. Ahogy azt Nelson elnök tavaly áprilisban tanította, ez az ígéret napjainkban „minden felszentelt templomra vonatkozik”.

Mindegyikünk oly sokféleképpen lelhet irgalomra az Úr házában! Igaz ez már azóta, amióta az Úr először megparancsolta Izráelnek, hogy építsen egy szent hajlékot, a közepén pedig helyezze el úgymond az irgalom királyi székét. A templomban irgalomra lelünk az általunk megkötött szövetségekben. A keresztelési szövetség mellett ezek a szövetségek is az Atyához és a Fiúhoz kötnek minket, és fokozottabb hozzáférést biztosítanak számunkra ahhoz, amiről Nelson elnök azt tanította, hogy az egy „különleges szeretet… és irgalom…, [héberül] heszed”.

Irgalomra lelünk abban a lehetőségben, hogy az örökkévalóságra a családunkhoz lehetünk pecsételve. Azt is világosabban megértjük, hogy a teremtés, a bukás, a Szabadító engesztelő áldozata, valamint azon képességünk, hogy újra belépjünk Mennyei Atyánk színe elé – mondhatni a szabadítás tervének minden része – az irgalom kinyilvánítása. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy a szabadítás terve pont azért boldogságterv, mert „az irgalom terve”.

Hálás vagyok a 110. szakaszban található gyönyörű ígéretért, mely szerint az Úr irgalommal kinyilvánítja magát az Ő templomaiban. Hálás vagyok azért is, amit kinyilatkoztat arról, hogy az Úr miként nyilvánítja ki magát irgalmasan bármikor, amikor Josephhez hasonlóan irgalomért fohászkodunk.

Joseph Smithnek a 109. szakaszban található, irgalomért való fohászkodása nem az első olyan alkalom volt, amikor az irgalomért való fohászai kinyilatkoztatást eredményeztek. A Szent Ligetben az ifjú Joseph nemcsak azért imádkozott, hogy megtudja, melyik egyház igaz, hanem azt is mondta, hogy „az Úrhoz kiálték irgalomért, mert nem volt senki más, akihez mehettem volna, hogy irgalmat nyerjek”. Annak a felismerése, hogy arra az irgalomra van szüksége, melyet csak az Úr adhat meg neki, valamiképpen segített megnyitni a menny ablakait. Három évvel később Moróni angyal azután jelent meg Josephnek, hogy ő, saját elmondása szerint, „imádkoz[ott] és esdekel[t] a Mindenható Istenhez minden bűn[e] és balgaság[a] bocsánatáért”.

Az irgalomért való fohászokat követő kinyilatkoztatás e mintázata ismerős a szentírásokból. Énós csak azután hallotta meg az Úr hangját, miután megbocsátásért imádkozott. Lamóni király atyjának a megtérése ezzel az imájával kezdődik: „…minden bűnömmel felhagyok, hogy megismerjelek téged”. Mi talán nem áldatunk meg ugyanezekkel az átütő élményekkel; ám mindazok számára, akiknek olykor nehezére esik érezni az imára kapott válaszokat, az Úr irgalmára való törekvés jelenti az egyik legerőteljesebb módját annak, hogy érezzék a Szentlélek tanúságtételét.

A Moróni 10:3–5 gyönyörűen tanít egy hasonló tantételt. Gyakran úgy foglaljuk össze e verseket, hogy arról tanítsunk, miszerint őszinte ima által megtudhatjuk, hogy igaz-e a Mormon könyve. Csakhogy ez az összefoglalás mellőzheti az irgalom fontos szerepét. Hallgassátok meg, mivel indítja Moróni a buzdító szavait: „[A]rra buzdítanálak benneteket, hogy amikor ezeket a dolgokat olvassátok…, akkor emlékezzetek rá, milyen irgalmas volt az Úr az emberek gyermekeihez, Ádám teremtésétől fogva egészen addig, amíg ezeket a dolgokat megkapjátok, és gondolkozzatok el ezen a szívetekben.”

Moróni nemcsak azt szorgalmazza, hogy olvassuk el „ezeket a dolgokat” – a feljegyzéseket, melyeket lepecsételni készült –, hanem azt is, hogy gondolkodjunk el a szívünkben azon, mit nyilatkoztat ki a Mormon könyve arról, hogy „milyen irgalmas volt az Úr az emberek gyermekeihez”. Az Úr irgalmán való elgondolkozás készít fel minket arra, hogy „Krisztus nevében [megkérdezzük] Istent, az Örökkévaló Atyát, hogy nem igazak-e ezek a dolgok”.

Miközben elgondolkozunk a Mormon könyvén, megkérdezhetjük magunktól: Valóban igaz-e, amint azt Alma tanította, miszerint Isten irgalomterve biztosítja, hogy minden ember, aki valaha is élt ezen a földön, fel fog támadni, és „visszaállíttatik a… tökéletes testéhez”? Igaza van-e Amuleknek: vajon a Szabadító irgalma képes kielégíteni az igazságosság minden keservesen valóságos követelményét, melyeket máskülönben mi lennénk kötelesek törleszteni, hogy ehelyett „a biztonság karjaiba zárj[on minket]”?

Igaz-e, amint arról Alma bizonyságot tett, miszerint Krisztus nemcsak a bűneinkért szenvedett, hanem a fájdalmainkért és a megpróbáltatásainkért is, hogy „tudhassa, hogyan segítse meg népét a gyengeségeik szerint”? Valóban olyan irgalmas az Úr, amint azt Benjámin király tanította, hogy ingyenes ajándékként engesztelést hozott „azok bűneiért…, akik úgy haltak meg, hogy nem ismerték Isten rájuk vonatkozó akaratát, vagy akik tudatlanul követtek el bűnt”?

Igaz-e, amint azt Lehi mondta, miszerint „Ádám elbukott, hogy lehessenek emberek; és az emberek azért vannak, hogy örömük lehessen”? És valóban igaz-e, amint arról Abinádi, Ésaiást idézve, bizonyságot tett, miszerint Jézus Krisztust „a mi vétkeinkért sebesítették meg, a mi gonoszságainkért sebezték meg; a mi békességünket szolgáló fenyítés érte őt; és az ő sebei által gyógyulunk meg”?

Összefoglalva: vajon az Atya terve, ahogyan azt a Mormon könyve tanítja, valóban ennyire irgalmas? Bizonyságomat teszem arról, hogy az; valamint arról, hogy igazak az irgalom békességet adó és reményteli tanításai a Mormon könyvében.

Mindazonáltal úgy vélem, hogy néhányan közületek a hithű olvasás és imák ellenére is küszködnek Moróni azon ígéretének a valóra váltásával, mely szerint Mennyei Atyánk „a Szentlélek hatalma által ki fogja nektek nyilvánítani ennek igazságát”. Ismerem ezt a küszködést, mert magam is megéltem sok évvel ezelőtt, amikor a Mormon könyvének az első pár alkalommal történő olvasása nem eredményezett azonnali és világos választ az imáimra.

Ha küszködtök, akkor arra szeretnélek kérni benneteket, hogy kövessétek Moróni tanácsát, és gondolkodjatok el azon, mily sokféleképpen tanít a Mormon könyve arról, hogy „milyen irgalmas volt az Úr az emberek gyermekeihez”. Tapasztalataim alapján azt remélem, hogy amikor így tesztek, akkor a Szentlélek békessége be tud majd hatolni a szívetekbe, és képesek lesztek tudni, hinni és érezni, hogy a Mormon könyve, valamint az irgalom terve, amelyet tanít, igaz.

Hálámat fejezem ki az Atya nagyszerű irgalomtervéért, valamint a Szabadító azon hajlandóságáért, hogy végrehajtsa azt. Tudom, hogy Ő irgalmasan ki fogja nyilvánítani magát az Ő szent templomában és életünk minden területén, ha keressük Őt. Jézus Krisztus nevében, ámen.