Személyes felkészülésünk a Szabadítóval való találkozásra

Drága fivéreim és nővéreim! Tavaly októberben Russell M. Nelson elnök így tanított: „Most van itt az ideje, hogy ti is és én is felkészüljünk Urunk és Szabadítónk, Jézus, a Krisztus második eljövetelére.” Amikor Nelson elnök a második eljövetelről beszél, azt mindig vidám derűlátással teszi. Nemrég azonban egy elemis kislány azt mondta nekem, hogy mindig szorongás tölti el, amikor szóba kerül a második eljövetel. Ezt mondta: „Félek, mert rossz dolgok fognak történni, mielőtt Jézus újra eljön.”

Talán nemcsak gyermekek éreznek így. A legjobb tanács számára, számotokra és számomra is az, hogy kövessük a Szabadító tanításait. Az Ő utasításai se nem rejtélyesek, se nem bonyolultak. Amikor követjük azokat, nem kell félnünk vagy aggódnunk.

Halandó szolgálata vége felé Jézus Krisztustól megkérdezték, mikor jön el újra. Ő válaszul a Máté 25-ben feljegyzett három példázatban tanított arról, hogyan kell felkészülni a Vele való találkozásra – legyen az akár az Ő második eljövetelekor, akár amikor mi hagyjuk el ezt a világot. E tanítások döntő fontosságúak, hiszen az Istennel való találkozásra történő személyes felkészülés központi helyet tölt be az élet céljában.

A Szabadító először a tíz szűz példázatát mondta el. Ebben a példázatban tíz szűz elment egy menyegzőre. Közülük öten bölcsen vittek magukkal olajat a lámpásukba, öten pedig balga módon nem. Amikor végre hírt kaptak a vőlegény közelgő érkezéséről, a balga szüzek elmentek olajat venni. Mire visszatértek, már túl késő volt: a menyegző ajtaja bezárult.

Jézus segítségképp kifejtette a példázat három elemét. Így magyarázta:

„És azon a napon, amikor eljövök az én dicsőségemben, akkor teljesedik be a példázat, amelyet a tíz szűzről mondtam.

Mert azok, akik bölcsek, és elfogadták az igazságot, és vezetőjükké fogadták a Szent Lelket, és akiket nem tévesztettek meg – bizony mondom nektek, ők… megmaradnak azon a napon.”

Más szóval: nem kell félniük vagy aggódniuk, mert életben maradnak és virágozni fognak. Győzedelmeskedni fognak.

Ha bölcsek vagyunk, akkor befogadjuk az igazságot azáltal, hogy elfogadjuk Jézus Krisztus evangéliumát papsági szertartások és szövetségek révén, azután pedig törekszünk érdemesnek maradni arra, hogy a Szentlélek mindig velünk legyen. E képességre egyénileg és személyesen kell szert tennünk, cseppről cseppre. Az odaadás következetes, személyes és egyéni cselekedetei arra hívják a Szentlelket, hogy útmutatást nyújtson nekünk.

A Jézus által kiemelt harmadik elem a megtévesztés elkerülése. A Szabadító így intett:

„Meglássátok, hogy valaki el ne hitessen titeket,

Mert sokan jőnek majd az én nevemben, a kik ezt mondják: Én vagyok a Krisztus; és sokakat elhitetnek.”

A Szabadító tudta, hogy tettetők próbálják majd megtéveszteni a választottakat, és sok tanítványt be fognak csapni. Ne higgyünk azoknak, akik hamisan állítják, hogy isteni jóváhagyással bírnak, és ne tévedjünk képletes sivatagokba vagy titkos kamrákba sem, ahol színlelők tanítanak!

A Mormon könyve tanít arról, hogyan különböztethetjük meg a megtévesztőket a tanítványoktól. A tanítványok mindig az Istenbe vetett hitre, az Ő szolgálatára és jó cselekedetekre buzdítanak. Nem leszünk megtévesztve, amikor olyan megbízható emberek tanácsát kérjük és fogadjuk meg, akik maguk is a Szabadító hithű tanítványai.

A megtévesztést elkerülhetjük a rendszeres templomi hódolattal is. Ez segít örökkévaló látásmódot fenntartanunk, és megvéd minket olyan hatásoktól, amelyek elvonhatnak vagy letéríthetnek minket a szövetség ösvényéről.

A tíz szűzról szóló e példázat alapvető tanulsága az, hogy bölcsen tesszük, amikor elfogadjuk az evangéliumot, törekszünk a Szentlélek társaságára, és elkerüljük a megtévesztést. Az öt eszes szűz nem tudott segíteni azoknak, akik olaj nélkül voltak: senki nem képes helyettünk elfogadni az evangéliumot, vezetőül fogadni a Szentlelket és elkerülni a megtévesztést. Ezt magunknak kell megtennünk.

A Szabadító azután a tálentumok példázatát mondta el. E példázatban egy ember különböző mennyiségű pénzt – vagyis tálentumot – adott három szolgának. Egyiküknek öt tálentumot, másikuknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet adott. Idővel az első két szolga megkétszerezte a kapott összeget. Harmadikuk azonban egyszerűen csak eltemette a kapott egyetlen tálentumot. A két szolgának, akik megkétszerezték a tálentumaikat, ezt mondta a férfi: „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe.”

A férfi ezután megfeddte azt a szolgát, aki elásta a tálentumát, „gonosz és rest szolgának” nevezve őt. A tálentuma elvétetett, őt pedig kivetették. Pedig ha ez a szolga is megkétszerezte volna a maga egy tálentumát, ugyanazt a dicséretet és jutalmat kapta volna, mint a társai.

A példázat egyik üzenete az, hogy Isten elvárja tőlünk a kapott képességeink felmagasztalását, de nem akarja, hogy saját képességeinket másokéhoz hasonlítgassuk. Gondolkodjatok el a hanipoli Zuszja, egy XVIII. századi haszid tudós következő bölcsességén. Zuszja köztiszteletben álló tanító volt, akin a halál közeledtével erőt vett a félelem. Tanítványai megkérdezték: „Rebbe, miért reszketsz? Jó életet éltél, Isten bizonyára nagy jutalommal illet majd.”

Mire Zuszja így felelt: „Ha Isten azt kérdezi: Zuszja, miért nem voltál új Mózes?, akkor én azt fogom mondani: Mert Te nem adtad meg nekem azt a lelki nagyságot, mint Mózesnek. És ha ott állok Isten előtt, és Ő azt kérdi: Zuszja, miért nem voltál új Salamon?, én azt mondom majd: Mert Te nem adtad meg nekem Salamon bölcsességét. De íme, mit fogok mondani, ha ott állok majd az Alkotóm előtt, és Ő azt kérdi: Zuszja, miért nem voltál Zuszja? Miért nem voltál az az ember, akinek a képességeit megadtam neked? Ó, hát ezért reszketek.”

Isten valóban csalódott lesz, ha nem támaszkodunk a Szabadító érdemeire, irgalmára és kegyelmére az Istentől kapott képességeink felmagasztalásához. Elvárja, hogy az Ő szeretetteljes segítségével önmagunk legjobb változatává váljunk. Az, hogy eltérő képességekkel indulunk, az Ő számára lényegtelen. És legyen számunkra is az!

Végezetül a Szabadító a juhok és kecskék példázatát mondta el. Amikor dicsőségében visszatér majd, „elébe gyűjtetnek mind a népek, és elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. És a juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja”.

A jobb keze felől lévők a királysága örökösei lettek, a bal keze felől lévők pedig nem kaptak örökséget. A megkülönböztető jellemzőjük az volt, hogy enni adtak Neki, amikor éhezett; inni adtak Neki, amikor szomjazott; befogadták Őt, amikor jövevény volt; ruhát adtak Neki, amikor mezítelen volt; és meglátogatták, amikor beteg vagy fogoly volt.

Ezen aztán mindenki elámult, a jobb keze felől lévők és a bal keze felől lévők egyaránt. Megkérdezték, mikor adtak vagy éppen nem adtak Neki ételt, italt, ruhát, vagy segítettek Neki, amikor sebezhető volt. Válaszul a Szabadító ezt mondta: „Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek egygyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.”

A példázat üzenete világos: amikor másokat szolgálunk, Istent szolgáljuk – amikor nem, akkor csalódást okozunk. Ő elvárja azt, hogy használjuk az ajándékainkat, tehetségeinket és képességeinket Mennyei Atya gyermekei életének a megáldására. Jól példázza a mások szolgálatára indító isteni késztetést Johan Ludvig Runeberg finn költő XIX. századi költeménye. A testvéreimmel sokszor hallottuk gyermekkorunkban a Paavo gazda című verset. A versben Paavo egy szegény gazda, aki a feleségével és gyermekeikkel Közép-Finnország tóvidékén él. A terményeinek a java évről évre odavész, akár a tavaszi hóolvadás miatti áradás, akár a nyári jégesők, akár a kora őszi fagyok miatt. Mindig, amikor kevéske terményét betakarítja, felesége így kesereg: „Paavo, Paavo, átokverte! / Elhagyott minket az Isten!” Paavo cserébe higgadtan csak ennyit felel: „Nyírfakéreg fehér háncsát porrá törve kevés lisztben, / Ezt esszük majd kenyér gyanánt, erősödvén így a hitben. / Szélesen-mély árkot ások, s az Úrra vetem tekintetem.”

Minden alkalommal, amikor a vetés elpusztul, Paavo arra utasítja a feleségét, hogy kétszer annyi kéreglisztet tegyen a kenyérbe, hogy ne haljanak éhen. Ő maga is keményebben dolgozik: árkokat ás, hogy lecsapolja a mezőket és csökkentse kitettségüket a tavaszi áradásnak és a kora őszi fagyoknak.

Éveken át tartó nélkülözés után Paavo végre bő termést takarít be. Felesége örvendezik: „Paavo, Paavo, derék társam, öröm lesz itt már az élet. / Tiszta rozsból sült kenyeret fogunk eztán mindig enni / Nem kell többé nyírfakéreg tört porát a lisztbe tenni.” Paavo azonban csendesen megfogja a felesége kezét, és így szól: „Ezután is nyírfakéreg lesz kenyerünk fele része… / Én kedvesem, elfagyott a szomszéd-testvér rozsvetése.” Paavo feláldozta saját és családja bőségét, hogy megsegítse kétségbeesett és szűkölködő felebarátját.

A Szabadító juhokról és kecskékről szóló példázatának a tanulsága az, hogy a kapott ajándékainkat – az időnket, a tehetségeinket, az áldásainkat – Mennyei Atya gyermekeinek a szolgálatára kell használnunk, különös tekintettel a leginkább sebezhetőkre és nélkülözőkre.

Azzal a kéréssel fordulok a korábban említett aggódó elemis gyermek és mindegyikőtök felé, hogy kövessétek Jézus Krisztust, és bízzatok a Szentlélekben, akárcsak egy kedves barátban. Támaszkodjatok azokra, akik szeretnek titeket és akik szeretik a Szabadítót. Törekedjetek Isten útmutatására egyedi képességeitek fejlesztéséhez, és segítsetek másoknak, akkor is, amikor nem könnyű. Készen fogtok állni a Szabadítóval való találkozásra, és Nelson elnökkel együtt vidám derűlátással élhettek. Így téve segítetek a világnak felkészülni Jézus Krisztus második eljövetelére, és megáldattok elegendő reménnyel, hogy beléphessetek az Úr nyugalmába és örömébe, most és majd a jövőben is.

Amint azt az egyik új himnuszunkban énekeljük:

Jézus Krisztus nevében, ámen.