Mint egy kisgyermek

Jézus azzal kezdte halandó élete utolsó évét, hogy fokozta az apostolai képzését. Ahhoz, hogy az üzenete és az egyháza túlélje Őt, több mindent kellett még belehelyezni azon 12, igencsak hétköznapi férfi szívébe, akik alig 24 hónapja ismerték Őt.

Egy nap Jézus tanúja volt egy vitának a Tizenkettek között, és később megkérdezte: „Mi felett vetekedtetek egymással…?” Nyilvánvaló szégyenükben „ők hallgatának”, írja a feljegyzés. E minden tanítók legnagyobbika azonban látta a szívük gondolatait, és érzékelte bennük a személyes kevélység első csíráit. Így odahívott magához „egy kis gyermeket…

És monda: Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképen nem mentek be a mennyeknek országába.

A ki azért megalázza magát, mint ez a kis gyermek, az a nagyobb a mennyeknek országában.”

Meg kell jegyeznünk, hogy Benjámin király búcsúbeszéde már Krisztus születése előtt tartalmazta ezt a mélyenszántó megjegyzést a gyermeki alázatosságról. Így szól: „Mert a természetes ember ellensége Istennek; …és az is lesz örökkön örökké, hacsak nem… válik szentté az Úr Krisztus engesztelése által, és lesz olyan, mint egy gyermek, engedékeny, …alázatos, …telve szeretettel, …éppen úgy, ahogy egy gyermek [felel] atyjának.”

Nos, nyilvánvalóan vannak olyan gyermeki hajlamok, amelyeket nem bátorítunk. Huszonöt évvel ezelőtt az akkor hároméves fiúunokám beleharapott az ötéves nővére karjába. A vejem, aki aznap este vigyázott a gyermekekre, villámgyorsan megtanította a lányának a megbocsátásról szóló összes olyan leckét, amely csak az eszébe jutott, azzal zárva, hogy a kisöccse valószínűleg azt sem tudja, milyen érzés, amikor valakit karon harapnak. Ez a meggondolatlan apai megjegyzés működött is nagyjából egy – talán másfél – percig, amikor is a gyermekek hálószobájából fülsiketítő visítás hallatszott ki, majd a lányunokám nyugodt hangja: „Most már tudja.”

Mit kellene hát meglátnunk az élet ificsapatának az erényeiben? Mi volt az, ami még magát Krisztust is könnyekre fakasztotta az egész Mormon könyve legmeghatóbb jelenetében? Mit tanított Jézus, amikor a mennyből tüzet és védőangyalokat hívott le, hogy körülvegyék e gyermekeket, a felnőtteknek azt parancsolva, hogy „nézzé[k] kicsinyei[ket]”?

Nem tudjuk, mi váltotta ki mindezt, de azt kell gondolnom, hogy volt némi köze a gyermekek tisztaságához és ártatlanságához, a velük született alázatossághoz, továbbá ahhoz, amit ez elhozhat a mi életünkbe, ha megőrizzük azokat.

Miért nevezte valaki a kétségbeesésünk napjait „hiúságok hiúság[ának]”? Miért van az, hogy „az emberek gyermekeinek hiú képzelgései és kevélysége” szavak jellemzik Lehi látomásában a nagy és tágas, lelkileg oly halott épületet? És mi a helyzet a zorámitákkal, azzal a csoporttal, akik oly önáltatóan imádkoztak? Alma azt mondta róluk: „…ó, Istenem, szájukkal hozzád fohászkodnak, és közben a világ hiábavaló dolgai miatt… fel vannak fuvalkodva”.

Ezzel szemben létezik-e bármi édesebb, tisztább vagy alázatosabb egy gyermek imájánál? Olyan, mintha a menny ott lenne a szobában. Isten és Krisztus annyira valóságosak, vannak azonban, akiknek később ez az élmény sekélyesebbé válhat.

Miként azt Richard L. Evans elder idézte mintegy 60 évvel ezelőtt: „Sokan valljuk magunkat kereszténynek, mégsem… vesszük Őt komolyan. […] Tiszteljük Őt, de nem követjük Őt. […] Idézzük a mondásait, de nem élünk azok szerint.” „Csodáljuk őt, de nem hódolunk Neki.”

Mennyire más lenne az élet, ha a világ többre becsülné Jézust az időnkénti trágár káromkodás szintjénél!

A gyermekek azonban valóban szeretik Őt, és ez a szeretet átterjedhet a többi kapcsolatukra is az élet játszóterén. Rendszerint a gyermekek már egész kicsi korukban is oly könnyen szeretnek, oly készségesen megbocsátanak, nevetésük pedig oly bűbájos, hogy még a legridegebb, legkeményebb szívet is meg tudják lágyítani.

Nos, sokáig lehetne még sorolni. Tisztaság? Bizalom? Bátorság? Jellem?

Tartsatok velem, amint szemléltetem, miként mutatta ki ezt az Isten előtti alázatosságot egy igen kedves fiatal barátom.

2025. január 5-én – 91 nappal ezelőtt – Easton Darrin Jolley-ra ruházták az ároni papságot, és elrendelték diakónussá Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházában.

Amióta csak az eszét tudta, Easton arra vágyott, hogy úrvacsorát oszthasson. E szent lehetőséghez társult azonban a gyomorszorító félelem amiatt, hogy esetleg kudarcot vall, elesik, kigúnyolják, vagy kínos helyzetbe hozza magát és a családját.

Tudjátok, Eastonnak van egy ritka és rendkívül pusztító betegsége, mégpedig Ullrich-féle veleszületett izomsorvadása. Fiatal életét a betegség egyre inkább félelmetes kihívásokkal tölti el, miközben összezúzza a jövővel kapcsolatos reményeit és álmait. Hamarosan végérvényesen kerekesszékbe fog kerülni. A családja nem beszél arról, mi vár rá azután.

Az elrendelése utáni vasárnap volt az első alkalom, amikor Easton úrvacsorát oszthatott. Legbelül az ösztönözte, hogy e szent jelképeket bemutatva az édesapja elé állhasson, aki az egyházközségük püspöke. A feladatra várva addig könyörgött és esedezett, addig sírt és kérlelt, amíg biztosítékot nem kapott arra, hogy senki, de senki nem próbál majd segíteni neki. Számos kimondatlan okból kifolyólag egyedül és segítség nélkül kellett ezt véghez vinnie.

Miután a pap megtörte és megáldotta a kenyeret – a jegyek közül azt, amely Krisztus megtört testét jelképezi –, Easton odabicegett a saját megtört testével, hogy megkapja a tálcáját. Igen ám, de a gyülekezeti ház padlójától az emelvényre három méretes lépcsőfok vezetett! Így aztán, miután megkapta a tálcáját, felnyújtózott, amilyen magasra csak tudott, és a tálcáját a kapaszkodó fölötti felületre helyezte. Ezután az egyik felsőbb lépcsőfokra ülve két kézzel felhúzta a jobb lábát az alsó lépcsőfokra. Majd a bal lábát is felhúzta ugyanerre a lépcsőfokra, és így tovább egészen addig, míg fáradságos munkával fel nem ért e személyes, háromlépcsőnyi Mount Everestjének a csúcsára.

Ezután átevickélt egy tartóoszlophoz, melynek a segítségével fel tudott tápászkodni álló helyzetbe. Visszasántikált a tálcához. Pár lépéssel később a püspök – az édesapja – előtt állt, akinek könnyek áztatták a szemét és csorogtak le az arcán, miközben vissza kellett magát fognia, nehogy a karjába zárja tökéletesen bátor és hithű fiát. Easton pedig, akinek megkönnyebbülés és széles mosoly terült el az arcán, akár azt is mondhatta volna: „dicsőítette[m Atyámat és] elvégeztem a munkát, a melyet reám bíz[ott], hogy végezzem azt”.

Hitet, hűséget, tisztaságot, bizalmat, tiszteletet, végül pedig szeretet tanúsított az atyja iránt, akinek annyira örömet akart szerezni. Ezek, és még egy tucat más tulajdonság mondatja velünk is azt, hogy „a ki… megalázza magát, mint ez a kis gyermek, az a nagyobb a mennyeknek országában”.

Drága nővéreim, fivéreim és barátaim! Azon kisbabák, gyermekek és fiatalok nyújtják az általam elképzelhető leggyönyörűbb látványt, akik olyan lelkiismeretesek és felbecsülhetetlen értékűek, mint azok, akiket ma említettünk. Bizonyságomat teszem arról, hogy ők Isten királyságának a képmásai, amint az teljes erejében és szépségében virágzik a földön.

A bizonyság ugyanezen lelkületében tanúságomat teszem, hogy az ifjú Joseph Smith látta azt, amiről azt mondta, hogy látta, és beszélgetett azokkal, akikről azt állította, hogy beszélt velük. Tanúsítom, hogy az alázatos és tiszta Russell M. Nelson Isten elrendelt és az Ő ajándékaival bíró prófétája és látnoka. Egész életen át tartó olvasásra alapozva teszem tanúságomat arról, hogy a Mormon könyve a legtöbbet nyújtó könyv, amelyet valaha is olvastam, és ez a záróköve az én kis lakomnak abban a királyságban, ahol sok lakóhely van. Tanúságomat teszem, hogy a papság és az imák visszaállítják az életemet – Krisztus papsága és a ti imáitok. Tudom, hogy mindez igaz, és tanúságomat teszem róla annak a Fiúnak a nevében, aki az összes fiak leghűségesebbike és legalázatosabbika – aki az Alfa és az Omega, a nagy VAGYOK, a keresztre feszített, a hű tanú –, méghozzá az Úr Jézus Krisztus, ámen.