A név, amelyen szólítanak

Russell M. Nelson elnök azt tanította, hogy ha közvetlenül az Úr szólna hozzánk ma este, akkor az első dolog, amelyről megbizonyosodna, az lenne, hogy megértjük-e a valódi kilétünket: Isten gyermekei, a szövetség gyermekei és Jézus Krisztus tanítványai vagyunk. Minden más meghatározás végül cserben fog hagyni bennünket.

Ezt én magam is láttam, amikor a legidősebb fiam megkapta az első telefonját. Nagyon izgatottan elkezdte beírni a családtagok és barátok nevét a telefonkönyvbe. Egy nap láttam, hogy az anyukája hívja. A telefonján megjelenő név az volt, hogy Anya. Ez ésszerű és méltó választás volt, és – be kell vallanom – a tisztelet jele a jobbik szülő felé a családban. Természetesen kíváncsi lettem. Nekem milyen nevet adhatott?

Végiggörgettem a telefonkönyvét, arra következtetve, hogy ha Wendi volt Anya, akkor én biztosan Apa leszek. Nem találtam magam. Rákerestem arra, hogy Apu. De ott sem voltam. A kíváncsiságom átcsapott enyhe aggodalomba. Vajon Coreyként írt be a telefonkönyvbe? De nem. Az utolsó ötletem az volt, hogy mivel focizunk, biztosan kaptam egy becenevet, mondjuk Pelé. Ez is vágyálomnak bizonyult. Végül felhívtam a saját telefonomról. Két szó jelent meg a kijelzőn: Nem Anya.

Fivérek és nővérek! Benneteket milyen néven szólítanak?

Jézus számos néven szólította a követőit: tanítványok, fiak és leányok, a próféták gyermekei, juhok, barátok, a világ világossága, szentek. Ezek mindegyike örök jelentőséggel bír és rámutat egy személyes kapcsolatra a Szabadítóval.

Azonban mindezen megnevezések között van egy, amely jelentőségében felülemelkedik a többin – Krisztus neve. A Mormon könyvében Benjámin király ezt az erőteljes tanítást adta:

„Nem adatott más név, mely által szabadítás jön; ezért szeretném, ha magatokra vennétek Krisztus nevét…

És lészen, hogy aki ezt teszi, az Istennek jobb keze felől találja majd magát, mert ismerni fogja a nevet, melyen szólítják; mert Krisztus nevén fogják szólítani.”

Azok, akik magukra veszik Krisztus nevét az Ő tanítványaivá és tanúivá válnak. Az apostolok cselekedeteiben olvashatunk róla, hogy Jézus Krisztus feltámadása után kiválasztott tanúk parancsolatot kapnak, miszerint tegyenek tanúságot arról, hogy aki hisz Jézusban, megkeresztelkedik és elnyeri a Szentlelket, az bűnbocsánatot nyer. Azok, akik részesültek ezekben a szent szertartásokban egybegyűltek az egyházban, tanítványokká váltak, és keresztényeknek nevezték őket. A Mormon könyve szintén keresztényekként hivatkozik a Krisztusban hívőkre, a szövetséges népét pedig, úgy hívja, „Krisztus gyermekei…, az ő fiai… és leányai…”.

Mit jelent az, hogy Krisztus nevén szólítanak? Azt jelenti, hogy szövetségeket kötünk és tartunk meg, mindig emlékezünk Őrá, betartjuk a parancsolatait, és „hajlandóak vagy[unk] Isten tanújaként állni mindig és mindenben”. Azt jelenti, hogy ott állunk az apostolok mellett, miközben elviszik Krisztus üzenetét – a tanát, a szövetségeit és a szertartásait – a világnak. Azt is jelenti, hogy mások szolgálatával csökkentjük a szenvedést, hogy világosság vagyunk, és minden embernek elvisszük a Krisztusba vetett reménység üzenetét. Persze ez egy életen át tartó törekvés. Joseph Smith próféta azt tanította, „ez egy olyan állomás, amelyet még soha senki nem ért el egy pillanat alatt”.

Mivel a tanítványság utazása időt és erőfeszítést igényel, „sort sorra, előírást előírásra” építve, könnyű beleélni magunkat a világi tisztségeinkbe. Ezek csak átmeneti értékűek és soha nem lesznek önmagukban elegendőek. A megváltás és az örökkévalóság dolgai csak „a Szent Messiásban és őáltala jön[nek] el”. Ezért azon prófétai tanács követése, miszerint tegyük előtérbe a tanítványságot, időszerű és bölcs – különösen ebben a megannyi versengő hanggal és hatással teli korban. Ez állt Benjámin király tanácsának is a középpontjában, amikor azt mondta, „szeretném, ha emlékeznétek rá, hogy mindig a szívetekbe írva tartsátok [Krisztus nevét], …hogy meghalljátok és ismerjétek a hangot, melyen szólítani fognak, és a nevet is, melyen elhív majd benneteket”.

Ezt láttam a saját családomban is. A dédnagyapám, Martin Gassner élete örökre megváltozott, amikor egy alázatos gyülekezeti elnök válaszolt a Szabadító hívására. Nehéz idők jártak 1909-ben Németországban, az ember pénze nagyon kevésre volt elég. Martin hegesztőként dolgozott egy csöveket gyártó üzemben. A saját bevallása szerint, azokon a napokon, amikor kézhez kapta a fizetését általában a kocsmában kötött ki italozva, dohányozva és köröket vásárolva másoknak. A felesége aztán végül figyelmeztette, hogy ha nem változik meg, elhagyja.

Egy nap Martin összetalálkozott egy kollégájával a kocsmába menet, akinek egy összegyűrődött, vallási témájú füzet volt a kezében. Az utcán találta, és azt mondta Martinnak, hogy valami különlegeset érzett, miután elolvasta a röpiratot, amelynek a címe az volt: Was wissen Sie von den Mormonen?, vagyis Mit tud a mormonokról?. Biztosra veszem, hogy ez a cím azóta megváltozott.

A hátulján lévő pecséten még éppen kivehető volt, hogy merre található a gyülekezeti ház. Elég messze volt ugyan, de annyira megérintette őket az, amit olvastak, hogy úgy döntöttek, azon a vasárnapon vonatra szállnak és megnézik maguknak. Amikor odaértek, látták, hogy az elvárásaikkal ellentétben a címen nem egy templom állt, hanem egy temetkezési iroda. Martin elbizonytalanodott egy pillanatra – az istentisztelet egy temetkezési irodában túlságosan is úgy hangzott, mint valami árukapcsolás.

Az emeleti bérleményben azonban rátaláltak a szentek egy kis csoportjára. Egy férfi behívta őket a bizonyságtételi gyűlésre. Martint megérintette a Lélek, és annyira nagy hatással voltak rá az egyszerű, lelkes bizonyságok, hogy ő is bizonyságát tette. Ott, ezen az oly valószínűtlen helyen mondta azt, hogy ő már tudja: ennek igaznak kell lennie.

Később a férfi úgy mutatkozott be nekik, mint a gyülekezet elnöke, és megkérdezte tőlük, visszalátogatnak-e még. Martin elmondta, hogy túl messze laknak és nem engedhetik meg maguknak, hogy hetente eljöjjenek. A gyülekezeti elnök egyszerűen annyit mondott: „Jöjjenek velem.”

Elsétáltak egy néhány utcányira lévő gyárba, ahol a gyülekezeti elnök egy barátja dolgozott. Egy rövid beszélgetés után mindkettőjüknek munkát ajánlottak. Azután a gyülekezeti elnök elkísérte őket egy bérházhoz, ahol lakást intézett a két családnak.

Ez az egész két óra alatt lezajlott. Martin családja a következő héten már költözött. Hat hónappal később megkeresztelkedtek. A korábban menthetetlen iszákosként ismert férfi az új hitében lelkesen új életet kezdett; olyan lelkes volt – talán néhányaknak túl lelkes is –, hogy városszerte csak úgy hívták: a pap.

Ami a gyülekezeti elnököt illeti, nem tudom nektek megmondani a nevét – a kiléte a feledés homályába veszett. Ám én tanítványnak, követnek, kereszténynek, irgalmas szamaritánusnak, és barátnak hívom őt. A hatását 116 évvel később is érezzük, és én az ő tanítványsága által kitaposott ösvényen lépdelek.

„Egy mondás szerint egy alma magjait meg lehet számolni, de azt már nem, hogy hány alma lesz majd egy magból.” A mag, amelyet a gyülekezeti elnök ültetett el, megszámlálhatatlan gyümölcsöt termett. Biztosan nem gondolta volna, hogy 48 évvel később Martin családjának több nemzedékét a fátyol mindkét oldaláról egymáshoz pecsételik a Svájci Bern templomban.

A legnagyobb hatású prédikációk talán azok, amelyekről soha nem hallunk, amelyek olyan hétköznapi emberek csendes, szerény tetteiben és cselekedeteiben nyilvánulnak meg, akik igyekeznek olyanná lenni, mint Jézus, és széjjeljárnak jót tévén. E jóakaratú gyülekezeti elnök tette nem feladat volt számára. Egyszerűen csak az evangélium szerint élt, ahogy azt Alma könyve leírja: „[N]em küldtek el senkit, …aki éhes volt, vagy aki szomjas volt, vagy aki beteg volt, …bőkezűek voltak mindenkivel, öreggel és fiatallal is, …férfival és nővel is”. És – egy fontos rész, amely felett nem szabad elsiklanunk – nem küldtek el senkit, „akár az egyházon kívül, akár az egyházban voltak azok”.

Akik magukra veszik Krisztus nevét, megértik, hogy – Joseph Smith szavaival szólva – „az az ember, aki telve van Isten szeretetével, nem elégszik meg azzal, hogy csak a családját áldja meg, hanem bejárja az egész világot, arra törekedve, hogy megáldja az egész emberi fajt”.

Így élt Jézus. Sőt, annyira így élt, hogy a tanítványai nem is tudták minden cselekedetét feljegyezni. János apostol ezt írja: „De van sok egyéb is, a miket Jézus cselekedett vala, a melyek, ha egyenként megiratnának, azt vélem, hogy maga a világ sem foghatná be a könyveket, a melyeket írnának.”

Törekedjünk Krisztus példájának a követésére – jót tévén, a tanítványságot az első helyre helyezve az életünkben, hogy minden alkalommal, amikor találkozunk másokkal, érezzék Isten szeretetét és a Szentlélek megerősítő hatalmát. Ekkor majd csatlakozhatunk a dédnagyapámhoz és millió másokhoz, akik András apostolhoz hasonlóan kijelentik: „Megtaláltuk a Messiást”.

Végső soron nem a világ határozza meg, kik vagyunk. A tanítványságunk keretét és tartalmát az elnyert szertartásaink, a megtartott szövetségeink, és az Isten, illetve embertársaink iránt mutatott szeretet – a mindennapi jó cselekedeteink – határozzák meg. Ahogy Nelson elnök tanította, valóban Isten gyermekei, a szövetség gyermekei, Jézus Krisztus tanítványai vagyunk.

Bizonyságomat teszem arról, hogy Jézus Krisztus él és megváltott bennünket. Ő az, aki azt mondta: „[N]eveden hívtalak téged, enyém vagy!” Jézus Krisztus nevében, ámen.