Senki nem ül egyedül

Ötven éve tanulmányozom a kultúrát, beleértve az evangéliumi kultúrát is. Szerencsesütikkel kezdtem.

San Francisco kínai negyedében a Gong család vacsorái szerencsesütivel fejeződtek be és valamilyen bölcs mondással, mint az, hogy „egy több ezer mérföldes utazás egyetlen lépéssel kezdődik”.

Fiatal felnőtt koromban szerencsesütiket készítettem. Fehér pamutkesztyűben hajtogattam és gyömöszöltem megfelelő alakúra a sütőből frissen kivett forró, kerek sütiket.

Meglepő volt számomra, amikor megtudtam, hogy a szerencsesüti eredetileg nem része a kínai kultúrának. A kínai, az amerikai és az európai szerencsesüti-kultúra különbségeit keresve több földrészen is utánanéztem a szerencsesütiknek – éppen úgy, ahogyan egy erdőtűz háromszögeléséhez is több helyszínre van szükség. San Franciscóban, Los Angelesben és New Yorkban szerepel a kínai éttermek kínálatában a szerencsesüti, de Pekingben, Londonban vagy Sydney-ben nem. Csak az amerikaiak ünneplik a nemzeti szerencsesütinapot. Csak kínai hirdetésekben szerepelnek „eredeti amerikai szerencsesütik”.

A szerencsesüti egy szórakoztató, egyszerű példa. Azonban a szokások eltérő környezetekben végzett összehasonlításának ugyanezen elve segíthet nekünk az evangéliumi kultúra jellegzetességeivel is. Most pedig az Úr új lehetőségeket kínál az evangéliumi kultúra megismerésére, miközben beteljesednek a Mormon könyve allegóriáinak és az Újszövetség példázatainak a próféciái.

Az emberek mindenütt mozgásban vannak. Az ENSZ 281 millió nemzetközi migránsról számolt be. Ez 128 millióval több ember, mint 1990-ben, és háromszor annyi, mint az 1970-es becslések. Mindenhol rekordszámban találnak rá a megtértek Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházára. Minden sabbatnapon 195 származási országból és területről érkezett egyháztagjaink és barátaink gyűlnek össze 31 916 egyházközösségben. 125 nyelven beszélünk.

A közelmúltban Albániában, Észak-Macedóniában, Koszovóban, Svájcban és Németországban voltam a tanúja annak, ahogyan az új egyháztagok beteljesítik az olajfa Mormon könyve-beli allegóriáját. A Jákób 5-ben a szőlőskert Ura és a szolgái megerősítik az olajfa gyökereit és ágait is azáltal, hogy összegyűjtik és beoltják egybe a különböző helyekről származókat. Napjainkban Isten gyermekei egyként gyűlnek össze Jézus Krisztusban; az Úr figyelemre méltó természetes eszközt kínál ahhoz, hogy kiterjesszük az Ő visszaállított evangéliumának az általunk megélt teljességét.

Felkészítendő minket a menny királyságára, Jézus elmondja a nagy vacsora és a menyegző példázatait. Ezekben a példázatokban a meghívott vendégek kifogásokat találnak ki, hogy ne kelljen részt venniük. A gazda azt az utasítást adja a szolgáinak, hogy „eredj[enek] hamar a város utczáira és szorosaira” és „az utakra és a sövényekhez”, behívva a szegényeket, a csonkákat, a sántákat és a vakokat. Lelki értelemben ezek mi vagyunk, mindegyikünk.

A szentírás leszögezi:

„[M]inden nemzetet meghívnak” „az Úr házának jól elkészített vacsorájá[ra]”.

„Készítsétek elő az Úrnak útját…, hogy királysága előrehaladhasson a földön, hogy annak lakói befogadhassák azt, és felkészülhessenek az eljövendő napokra”.

Napjainkban az Úr vacsorájára meghívottak minden helyről és kultúrából érkeznek. Idősek és fiatalok, gazdagok és szegények, helyiek és nemzetköziek – az egyházi közösségeinket hasonlóvá tesszük a helyi közösségeinkhez.

A fő apostol, Péter, látta, amint a menny megnyílik, és feltárul egy látomás, benne „egy nagy lepedő, négy sarkánál fogva felkötve…: melyben valának mindenféle… állatok”. Péter ekképpen tanított: „Bizonynyal látom, hogy nem személyválogató az Isten; hanem minden nemzetben kedves ő előtte, a ki [az Urat] féli és igazságot cselekszik.”

Az irgalmas szamaritánus példázatában Jézus arra hív minket, hogy jöjjünk egymáshoz és Őhozzá a fogadójába – az Ő egyházába. Hív minket, hogy legyünk jó felebarátok. Az irgalmas szamaritánus megígéri, hogy visszatér, és fizet a fogadójában lévőkről való gondoskodásért. A Jézus Krisztus evangéliuma szerinti élethez hozzátartozik az is, hogy mindenki számára helyet készítünk az Ő visszaállított egyházában.

A „hely a vendégfogadóban” lelkülete magában foglalja azt is, hogy „senki nem ül egyedül”. Amikor eljöttök istentiszteletre, és megláttok valakit, aki egyedül van, megtennétek, hogy köszöntök neki és mellé ültök? Lehet, hogy nálatok nem ez a szokás. Lehet, hogy az illető másként néz ki vagy beszél, mint ti. És természetesen, ahogyan azt egy szerencsesütiben olvashatnánk: „Az evangéliumi barátság és szeretet utazása az első köszönéssel és azzal kezdődik, hogy senki nem ül egyedül.”

A „senki nem ül egyedül” azt is jelenti, hogy érzelmileg vagy lelkileg sem ül senki egyedül. Egy összetört szívű apával tartottam a fia meglátogatására. Évekkel korábban a fiú izgatottan várta, hogy új diakónus legyen. Az alkalomra a családja megvette neki az első pár új cipőjét.

Az istentiszteleten azonban a diakónusok kinevették. A cipője új volt, de nem volt divatos. Szégyenében és megbántottságában az ifjú diakónus azt mondta, hogy soha többé nem fog istentiszteletre járni. A szívem még mindig sajog érte és a családjáért.

A Jerikóba vezető poros utakon mindegyikünknek volt már része abban, hogy kinevették, megszégyenítették és sérüléseket szerzett, talán még abban is, hogy megvetették vagy bántalmazták. És – eltérő mértékű szándékossággal – mindegyikünk vett már semmibe, nem látott vagy hallott meg, netán tudatosan okozott sérülést is másoknak. Jézus Krisztus pontosan azért hoz mindannyiunkat az Ő fogadójába, mert sérüléseket szereztünk és okoztunk. Az Ő egyházában, valamint az Ő szertartásain és szövetségein keresztül, mi egymáshoz és Jézus Krisztushoz jövünk. Szeretetet adunk és szeretetet kapunk, szolgálunk és minket szolgálnak, megbocsátunk és megbocsátást nyerünk. Kérlek, ne feledjétek: „meggyógyít a menny minden földi bajt”; a földi terhek könnyebbülnek – Szabadítónk öröme valóságos.

Az 1 Nefi 19-ben ezt olvassuk: „[M]ég Izráel igazi Istenét is lábuk alá tapossák…; semmibe veszik… [T]ehát megostorozzák, és ő eltűri, és megütik, és ő eltűri. Igen, leköpdösik, és ő eltűri”.

Barátom, Terry Warner professzor azt mondja, hogy az ítélkezés, megostorozás, megütés és leköpdösés nem alkalmi cselekedetek voltak, amelyek kizárólag Krisztus halandó élete során történtek. Az, ahogyan bánunk egymással – különösen azokkal, akik éheznek, akik szomjaznak, akik egyedül maradtak –, úgy bánunk Ővele.

Az Ő visszaállított egyházában mindannyian jobbak vagyunk, amikor senki nem ül egyedül. Ne csak egyszerűen helyet adjunk vagy elviseljünk! Őszintén fogadjunk be, ismerjünk el, részesítsünk szolgálattételben, szeressünk! Egyetlen barát, nővér, fivér se legyen jövevény vagy idegen, hanem legyen olyan, mint egy otthonra lelt gyermek!

Ma sokan magányosnak és elszigeteltnek érzik magukat. A közösségi média és a mesterséges intelligencia oda vezethet, hogy vágyjuk az emberi közelséget és az emberi érintést. Hallani akarjuk egymás hangját. Hiteles összetartozást és kedvességet akarunk.

Számos oka lehet annak, amiért úgy érezzük, hogy nem illünk be az egyházba – hogy képletesen szólva egyedül ülünk. Aggaszthat a kiejtésünk, az öltözetünk, a családi helyzetünk. Talán kevésnek érezzük magunkat; dohányszagot árasztunk; erkölcsi tisztaságra áhítozunk; szakítottunk valakivel, és sérültek, zavarodottak vagyunk; aggaszt ez vagy az az egyházi eljárásrend. Lehet, hogy egyedülállók, elváltak, özvegyek vagyunk. A gyermekeink zajosak; nincsenek gyermekeink. Nem szolgáltunk missziót vagy korán tértünk haza. És még sorolhatnánk.

A Móziás 18:21 arra kér minket, hogy szeretetben fonjuk össze a szívünket. Én arra kérem magunkat, hogy kevesebbet aggodalmaskodjunk, kevesebbet ítélkezzünk, kevesebbet követeljünk másoktól – és ha szükséges, akkor legyünk kevésbé szigorúak önmagunkkal. Nem egy nap alatt hozzuk létre Siont. Azonban minden egyes „szia”, minden kedves gesztus közelebb hozza Siont. Bízzunk jobban az Úrban, és válasszuk örömmel minden parancsolatának a betartását!

Tanbéli értelemben a hit háza népében és a szentek közösségében senki nem ül egyedül, köszönhetően a szövetséges összetartozásnak Jézus Krisztusban.

Joseph Smith próféta ezt tanította: „[R]ánk maradt az, hogy lássuk, részt vegyünk benne, és segítsük az utolsó napi dicsőség előrehaladását, »az idők teljességének rendjét…« […] [A]mikor Isten szentjei összegyűjtetnek egybe minden nemzetből és nemzetségből és népből és nyelvből.”

Isten „semmit nem tesz, ami ne a világ javára lenne…, hogy minden embert magához vonzhasson. […]

[Ő] mindannyiukat hívja, hogy jöjjenek hozzá és részesüljenek a jóságából…; és mind egyforma Istennek”.

A megtérés Jézus Krisztusban megköveteli tőlünk, hogy levetkőzzük a természetes embert és a világi kultúrát. Amint azt Dallin H. Oaks elnök tanítja, fel kell adnunk minden olyan hagyományt és kulturális szokást, amely ellenkezik Isten parancsolataival, és utolsó napi szentekké kell válnunk. Így fogalmaz: „Létezik egy egyedi evangéliumi kultúra, az értékek és elvárások és szokások olyan összessége, amelyben Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza minden tagja osztozik.” Az evangéliumi kultúra magában foglalja a nemi erkölcsösséget, az istentisztelet heti látogatását, a tartózkodást az alkoholtól, a dohánytól, a teától és a kávétól. Magában foglalja a becsületességet és a feddhetetlenséget; annak a megértését, hogy az egyházi tisztségekben előre, nem pedig felfelé vagy lefelé haladunk.

Minden országban és kultúrában tanulok a hithű egyháztagoktól és barátoktól. A szentírások több nyelven és kulturális szemszögből való tanulmányozása elmélyíti az evangélium megértését. A krisztusi tulajdonságok különböző megnyilvánulásai elmélyítik azt, ahogyan szeretem és értem a Szabadítómat. Mindannyian áldottak vagyunk, amikor úgy határozzuk meg a kulturális önazonosságunkat, amint azt Russell M. Nelson elnök tanította: Isten gyermekeként, a szövetség gyermekeként, Krisztus tanítványaként.

Jézus Krisztus békessége személyesen nekünk van szánva. Nemrégiben egy fiatal férfi őszintén megkérdezte: „Gong elder, még mindig a mennybe juthatok?” Azon tűnődött, hogy valaha is bocsánatot nyerhet-e. Megkérdeztem a nevét; figyelmesen meghallgattam; megkértem, hogy beszéljen a püspökével; és megöleltem. Jézus Krisztusba vetett reménységgel távozott.

Egy másik alkalommal aztán említést tettem erről a fiatalemberről. Később kaptam egy névtelen levelet, amely így kezdődött: „Gong elder, a feleségemmel kilenc gyermeket neveltünk fel… és két missziót szolgáltunk.” Mégis „mindig úgy éreztem, hogy nem mehetek majd be a celesztiális királyságba…, mert az ifjúkori bűneim annyira súlyosak voltak.”

A levél így folytatódott: „Gong elder, amikor arról beszéltél, ahogyan a fiatalember szert tett a bűnbocsánat reményére, engem öröm töltött el, és kezdtem rájönni, hogy talán én is [megbocsátást nyerhetek].” Majd így zárult a levél: „Már kedvelem is magamat!”

A szövetség általi összetartozás elmélyül, amikor egymáshoz jövünk az Ő fogadójában. Az Úr mindannyiunkat megáld, amikor senki nem ül egyedül. És ki tudja? Talán az lesz a szerencsés meglepetés, hogy aki mellettünk ül, a legjobb barátunkká válik. Alázatosan imádkozom, hogy találjunk és készítsünk helyet – úgy Neki, mint egymásnak a Bárány vacsoráján. Jézus Krisztus szent nevében, ámen.