Oltároknál térdelő alázatos lelkek
Amikor megkötjük és tiszteletben tartjuk a szövetségeinket, akkor a Szabadítóhoz kötjük magunkat, nagyobb hozzáférést nyerve az Őtőle származó irgalomhoz, oltalomhoz, megszentelődéshez, gyógyuláshoz és nyugalomhoz.
Köszönöm a kórusnak az új himnusz által tett bizonyságot.
A Bread of Life, Living Water című új úrvacsorai himnusz betölti a lelkemet. Így szól az egyik sora: „Az oltár elé járulok, felajánlva Néki megtört szívemet”.
E szavak mélyebb jelentéssel teltek meg számomra nem sokkal azután, hogy 2015-ben a családunk elköltözött a kaliforniai Newbury Parkból, hogy a Utah Ogden Misszióban szolgáljunk. Meghívást kaptam a Utah-ban, Layton városa mellett található Hill légi támaszpont bejárására. Soha azelőtt nem jártam még katonai támaszponton, és nem találkoztam sem káplánnal, sem olyan nőkkel és férfiakkal, akik azért dolgoznak, hogy az országuk biztonságáról és védelméről gondoskodjanak.
Ösztönző és felemelő hatással volt rám Harp káplán, akárcsak az a több ezer más önkéntes és hivatásos káplán, akik a börtöneinkben, kórházainkban, valamint a világszerte található katonai létesítményekben szolgálnak. A bázis bejárásának az utolsó állomása a kápolna volt. Megkérdeztem a káplánt, hogy mindenki számára tart-e istentiszteletet, aki elmélkedni, imádkozni, meditálni és hódolni szeretne. Odament a kápolna elülső falához, és elővett a függöny mögül egy keresztet. Elmondta, hogy a keresztet protestáns és katolikus szertartásoknál használja. Amikor megkérdeztem, mit használ zsidó fivéreink és nővéreink esetében, átment az elülső fal másik feléhez, és elővett egy Dávid-csillagot.
Aztán feltettem a kérdést: „Mit tesz az utolsó napi szentek gyűlésein?”. Félretette ez elővett jelképeket, és a kápolna közepén álló hatalmas, fából készült oltárra mutatott. Elmondta, hogy Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza tagjai az oltáron készítik elő és áldják meg a kenyeret és a vizet. Megkérdeztem tőle, hogy félretolják-e ezt a nagy, látszólag rögzített oltárt a zsidó, muszlim, katolikus vagy protestáns fivéreink és nővéreink gyűlései előtt. Azt mondta, hogy az oltár a helyén marad, mert e vallások közül több is használja azt valamilyen módon.
Ábrahám oltárt épített, megkötözte Izsákot, és készen állt, hogy feláldozza egyetlen fiát, de keze visszatartatott, és ő az Úrhoz hasonlóan kijelentette: „Ímhol vagyok.” Mily sokszor lépett már elő a Nagy Én Vagyok vagy az Ő egyik prófétája, hogy „ímhol vagyok”!
A hegyi beszéde során a Szabadító arra kért minket, hogy mielőtt az oltárhoz járulunk, béküljünk meg a testvéreinkkel. Pál tanítása szerint Jézus Krisztus engesztelésén keresztül az oltárnál szenteltetünk meg.
Lehi próféta „otthagyta házát… és értékes dolgait”, majd „épített… egy oltárt és felajánlást végzett…, és hálát adott az Úrnak”.
A Biblia és a Mormon könyve azt tanítják nekünk, hogy oltároknál hódoljunk az Isten Fiának. Miért?
Első szüleink, Ádám és Éva oltárokat építettek és azoknál hódoltak. Miután kiűzettek Éden kertjéből és már sok napon át hódoltak, egy angyal jelent meg nekik, és egy olyan szívbemarkoló kérdést tett fel, amelyet mindegyikünktől meg lehetne kérdezni: „Miért ajánlasz fel áldozatokat az Úrnak?”
Ádám így válaszolt: „Nem tudom”.
Az angyal válasza Ádám alázatos beismerésére megdöbbentő: „Ez… az Atya Egyszülöttje áldozatának a hasonlatossága… Ezért mindent, amit teszel, a Fiú nevében tedd, és tarts bűnbánatot, és szólítsd Istent a Fiú nevében mindörökké.”
Az úrvacsorai asztal és a templomi oltárok Jézus Krisztus áldozatát és az Ő végtelen engesztelését jelképezik.
Amikor megkötjük és tiszteletben tartjuk a szövetségeinket, részesülve az úrvacsora szertartásában az istentiszteleten, illetve a felruházásban és pecsételésben a templomban, akkor a Szabadítóhoz kötjük magunkat, nagyobb hozzáférést nyerve az Őtőle származó irgalomhoz, oltalomhoz, megszentelődéshez, gyógyuláshoz és nyugalomhoz.
Irgalom és oltalom a szövetségeken keresztül
Tizenöt éves fiatal férfiként megkérdeztem édesapámat, kihagyhatnám-e az úrvacsorai gyűlést – egyetlen egy januári vasárnapon egy különleges amerikaifoci-mérkőzés miatt. Azt mondta, elég idős vagyok ahhoz, hogy magam döntsek erről, és megkért, vegyek fontolóra egyetlen tanácsot. Így szólt: „Ha úgy döntesz, hogy egyszer elmulasztod az úrvacsorát, akkor legközelebb már sokkal könnyebben hagyod ki.”
Ha a Szabadító a nagy összekötő, akkor az ellenség az elválasztó. Ő, Sátán, megkísért minket, hogy távolodjunk el a hódolat megszentelt helyeitől, valamint Jézus Krisztus oltalmától. Amikor a Szabadítónak hódolunk, akkor hatalmat kapunk arra, hogy „szembeszegülj[ünk] a világ természetes áradatával”. Amikor bensőségesen időt töltünk Ővele, a nekünk tett ígéret szerint „megmenekedhe[tünk] Sátántól”. „Majd pedig, midőn megtartjuk a szövetségeinket, Ő felruház bennünket az Ő gyógyító, megerősítő hatalmával.” Ó, mily nagy becsben tartom azt az élményt, amikor a szent oltároknál kötött szövetségek révén bensőséges kapcsolatot ápolhatok a Szabadítóval!
A Szabadító örök engesztelésének a sorról sorra, előírásról előírásra történő megértése lelki védőoltást nyújt az ellenség mesterkedéseivel szemben. Az ifjú Jaggi elder Mexikóban, „zuster” Jaggi [Jaggi nővér] Belgiumban, és más misszionáriusok szerte a világon, sokkal nagyobb eséllyel láthatják, hogy a barátaik részesednek a keresztelkedés és a Szentlélek ajándékának az elnyerése általi áldásokból, ha e barátaik már a kapcsolatfelvétel első hetében részt vesznek úrvacsorai gyűlésen.
Egy tongai vagy szamoai fiatal felnőtt sokkal nagyobb valószínűséggel lesz részese pecsételésnek az Úr házában, ha az iskolája elvégzése után nem sokkal felkészül a felruházására és részesül abban. A felruházás során az egyháztagokat arra kérik, hogy öt olyan törvény szerint éljenek, engedelmeskedve azoknak és betartva azokat, amelyek hatalommal és oltalommal vértezik fel őket. Amikor szövetségeket kötünk az Úrral, egy kölcsönös kapcsolat alakul ki. Kimutatjuk Iránta a hűségünket és szeretetünket. Az erőnk és hatalmunk minden egyes megtartott ígéretünkkel gyarapszik.
Önvizsgálat és megszentelődés
Amikor alázatosan és jelképesen letérdelünk az Úr oltáraihoz, az lehetőséget ad az önvizsgálatra, hogy mérsékeltük-e „szív[ünk] gőgjét, és…megalázkod[tunk-e] Isten előtt”. Fiatalkoromban, mielőtt a barátaimmal elmentem szórakozni, édesanyám gyakran mondogatta: „Emlékezz rá, hogy ki vagy, és szólj, amikor hazaérsz.” Voltak esték, amikor nem szóltam édesanyámnak, mert túl későn értem haza. Sajnálom, hogy elmulasztottam ezeket a fontos beszélgetéseket Anyával.
Ma már alig várom az alkalmakat, hogy szóljak Mennyei Atyának. Amikor a személyes hódolatom napi menetrendjének a részeként imához térdelek – akár az ágyam mellé, akár a családommal együtt – lelki szemeimmel látom magam az oltároknál térdelve, amint átgondolom és megvizsgálom az életemet. Az úrvacsorára gondolok, a számunkra megtört és széttépett kenyérdarabokra, amelyek mindegyike a Szabadítónk megtört testét jelképezi. Eszembe jut Dallin H. Oaks elnök tanítása, miszerint „minden egyes kenyérdarab egyedi, éppen úgy, ahogyan azok is, akik vesznek belőle”. Amikor térden állva imádkozom, arra gondolok, hogyan ajánlhatnám fel az akaratomat Istennek.
David A. Bednar elder azt tanította, hogy „az úrvacsora szertartása szent és ismételt felhívás az őszinte bűnbánatra és a lelki megújulásra. Az úrvacsoravétel önmagában még nem hozza el a bűnök bocsánatát, de amikor lelkiismeretesen felkészülünk e szent szertartásra, majd pedig megtört szívvel és töredelmes lélekkel részesülünk benne, akkor azt az ígéretet kapjuk, hogy az Úr Lelke mindig velünk lehet. A Szentlélek állandó társunkként nyújtott megszentelő ereje révén pedig mindig megtarthatjuk bűneink bocsánatát.”
Amikor Amyvel alaposan szemügyre vesszük az életünk tapasztalatait, örvendezünk Jézus Krisztus tökéletes szeretetének és áldozatának az ajándékában. Azt is látjuk, hogyan szabadult el a pokol haragja. Vajon mi módon kerekedhetünk felül az ítélkező tekinteteken, a szorongáson, depresszión, rákon, cukorbetegségen, online zaklatáson, ellopott személyazonosságon, elvesztett terhességeken, valamint egy gyermek, fivér vagy apa elvesztésén? Úgy, hogy Jézus ivott a reszketés keserű poharából, a harag poharából – értem, a családomért, mindannyiunkért!
Gethsemane [Gecsemáné]. Készítette: Adam Abram. © 2025 az altusfineart.com jóvoltából
A „keserű poh[ár]”, amelyből a Gecsemáné kertjében ivott, valamint „fokozód[ó]” szenvedése a Kálvária keresztjén lehetővé teszi számunkra, hogy az Úr oltáraira helyezzük azt, ami nehéz, sértő, erőszakos, haragos és reszketést kiváltó, hogy „a Szentlélek befogadása [által mindig] megszentel[ődhessünk]”.
Patricia Holland nővér ezt mondta: „Az értetek és magamért mondott leghőbb imám ma az, hogy teljesen Istennek szánva az akaratunkat, helyezzük magunkat Isten ígéreteinek és békességének az oltárára, bárhol legyünk is, bármit is követtünk el.”
A gyógyulás és a megnyugvás helye
Amikor az oltárhoz járulunk, nem jutalmat igyekszünk kiérdemelni – az Ajándékozóról tanulunk. E tanulás és szövetségkötés gyógyulást hoz. Nefi így fogalmazott: „Eltöltött szeretetével, olyannyira, hogy elemészti testemet.” És a mi szeretető Szabadítónk ezt kérdezte: „[N]em tértek-e most vissza hozzám, és bánjátok meg bűneiteket, és tértek meg, hogy meggyógyíthassalak benneteket?”
Amikor a két legidősebb lányunk, Mackenzie és Emma még kicsi volt, az egyik kedvenc történetük a Narnia krónikái: Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény volt. Mindannyian beleszerettünk az oroszlánba, Aslanba. A könyv olvasásának az egyik legemlékezetesebb estéje az volt számunkra, amikor a nagy oroszlán az életét adta Edmundért. Emlékezetes, mert a szülők és a lányok is megkönnyezték, amikor a Fehér Boszorkány a Kőasztalon kioltotta az oroszlán életét. Emlékezetes, mert a tragédia ellenére is megmaradt a remény, mígnem tanúi lehettünk egy látványos eseménynek. Örömkiáltások hallatszottak abban a kis hálószobában, amikor Aslan újra életre kelt, és azt mondta, hogy a Boszorkány tudhatta volna – amennyiben ismerte volna az áldozat igazi jelentését –, hogy „ha valaki önként vállalja a halált az áruló helyett, a Kőasztal kettéhasad, és a Halál is visszavonulót fúj”.
Jézus Krisztus minden sebet begyógyít. Jézus Krisztus teszi lehetővé, hogy újra éljünk.
A 2022. októberi általános konferenciai beszédében Russell M. Nelson elnök mesélt egy csoportról, akik egy nyílt nap alkalmával bejárták a templomot. Egy kisfiú is volt köztük. Nelson elnök ezt tanította:
„Amikor a csoport az egyik felruházási terembe ért, a fiúcska az oltárra mutatott, ahová azért térdelnek le az emberek, hogy szövetségeket kössenek Istennel, és azt mondta: »De jó! Itt egy hely, ahol az emberek megpihenhetnek a templomi utazásukon.« […]
Valószínűleg fogalma sem volt arról, milyen közvetlen kapcsolatban áll az Istennel való templomi szövetségkötés a Szabadító e lenyűgöző ígéretével:
»Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.
Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanulj[a]tok… tőlem, …és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.
Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű« [Máté 11:28–30; kiemelés hozzáadva].”
„[A]z Ember Fiának nincs hová fejét lehajtani”, mégis az úrvacsorai asztalhoz hívta a tanítványait, hogy ott megpihenjenek Vele. Amikor alázatos lelkek térdelnek az oltároknál, bőséges a békesség. Szabadítónk karja ki van tárva; asztala meg van terítve. Gyertek, hódoljunk Isten Fiának az Ő szent oltárainál! Jézus Krisztus nevében, ámen.