Tudd, hogy ki vagy valójában
Bárhol is vagyunk a tanítványságunk ösvényén, az életünk alapjaiban megváltozik, ha jobban megértjük, kik is vagyunk valójában.
Évekkel ezelőtt a lányunknak volt egy mély lelki élménye a misszióján. Az ő beleegyezésével most megosztok veletek egy részletet abból, amit azon a héten írt nekünk:
„Tegnap egy visszatérő egyháztag megkért minket, hogy menjünk el hozzá, amint csak tudunk. A padlón találtunk rá, vigasztalhatatlanul zokogott. A könnyeivel küszködött, míg sikerült megtudnunk, hogy elvesztette a munkáját, ki fogják lakoltatni a lakásából, és újra az utcára kerül.”
A lányunk így folytatta: „Elkezdtem kétségbeesetten kutatni a szentírásokat, próbáltam keresni valamit, bármit, ami segíthet neki. A tökéletes verset keresve belém hasított a gondolat: Mit csinálok? Krisztus nem ezt tenné. Én képtelen vagyok megoldani ezt a helyzetet, ő azonban szó szerint Isten egy leánya, akinek a segítségemre van szüksége. Így hát becsuktam a szentírásaimat, mellétérdeltem, és átkaroltam, miközben együtt sírtunk, amíg készen nem állt rá, hogy felálljon és szembenézzen ezzel a próbatétellel.”
Miután megvigasztalta ezt a hölgyet, a lányunk a szentírásokat használva igyekezett segíteni neki megérteni isteni értékének a valóságát és megtanítani neki létezésünk egyik legalapvetőbb igazságát: Isten szeretett fiai és lányai vagyunk – egy olyan Istené, aki tökéletes könyörületet érez irántunk, amikor szenvedünk, és kész segíteni nekünk, amikor újra talpra állunk.
Sokatmondó, hogy a tan első pontja, amelyről a misszionáriusaink tanítanak, az, hogy Isten a mi szerető Mennyei Atyánk. Minden további igazság arra az alapvető tudásra épül, hogy kik is vagyunk valójában.
Susan H. Porter, az Elemi általános elnöke ezt tanította: „Ha tudjátok és értitek, milyen maradéktalan szeretet irányul felétek Isten gyermekeként, az mindent megváltoztat. Megváltoztatja azt, hogyan éreztek magatok iránt, amikor hibákat követtek el. Megváltoztatja, hogyan érzitek magatokat, amikor nehéz dolgok történnek. Megváltoztatja, hogyan tekintetek Isten parancsolataira. Megváltoztatja, hogyan tekintetek másokra, és mennyire vagytok képesek arra, hogy valami jelentőségteljeset tegyetek.”
Ezt a változást mutatja be Mózes élménye is, amikor szemtől szemben beszélt Istennel. A párbeszéd során Isten újra és újra Mózes tudomására hozza isteni örökségét, amikor azt mondja neki: „[Mózes,] te az én fiam vagy” (Mózes 1:4). Isten elmagyarázza, hogy Mózes az Ő Egyszülötte hasonlatosságára van. Mózes számára világossá vált, ki ő, hogy van egy munkája, és hogy van egy szerető Mennyei Atyja.
Ezt az élményt követően jött az ellenség, és megkísértette, azonnal így szólítva meg őt: „Mózes, ember fia”. Ez gyakori és veszélyes eszköz az ellenség fegyvertárában. Míg Mennyei Atyánk folyamatosan és szeretetteljesen emlékeztet minket, hogy az Ő gyermekei vagyunk, az ellenség mindig a gyengeségünk szerint próbál megcímkézni minket. Ám Mózes addigra már tudta, hogy ő több, mint csupán egy „embernek fia”. Mózes így válaszolt Sátánnak: „Ki vagy te? Mert íme, én Isten fia vagyok”. Ehhez hasonlóan, amikor a halandóság kihívásaival nézünk szembe, vagy amikor úgy érezzük, valaki a gyengeségünk szerint próbál megcímkézni minket, ki kell tartanunk abban a tudásban, hogy kik is vagyunk valójában. Fölfelé kell tekintenünk megerősítésért, nem oldalra. Amikor pedig így teszünk, mi is bátran kijelenthetjük, hogy „Isten gyermeke vagyok”.
Egy fiatal felnőtteknek szóló világméretű áhítaton a mi szeretett Russell M. Nelson elnökünk ezt tanította: „Tehát kik is vagytok? Először és mindenekelőtt Isten gyermekei vagytok, a szövetség gyermekei vagytok, és Jézus Krisztus tanítványai vagytok. Amint befogadjátok ezeket az igazságokat, Mennyei Atyánk segíteni fog nektek elérni azon végső célotokat, hogy örökké az Ő szent színe előtt éljetek.”
Nem véletlen, hogy a talán legtöbbször ismételt szentírásrészben Isten a Vele való kapcsolatunkra emlékeztet minket. A megannyi megnevezés közül, amelyen szólíthatnánk Őt, azt kéri, hogy az úrvacsorai imában úgy hivatkozzunk rá, mint „Isten, az örökkévaló Atya”.
Amikor igazán megértjük, kik vagyunk, erősebbé válik a hitünk abban, hogy szerető Mennyei Atyánk készített számunkra egy tervet, hogy visszatérve újra Vele élhessünk. Patrick Kearon elder ezt tanította: „Atyánk gyönyörű terve, igen, az Ő bámulatos terve, azzal a szándékkal készült, hogy hazavigyen titeket, nem pedig azért, hogy kívül rekesszen. […] Isten hajthatatlanul keres benneteket.” Gondolkodjatok el ezen egy pillanatra: egy mindenható, szerető Atya „hajthatatlanul keres benneteket”.
Bárhol is vagyunk a tanítványságunk ösvényén, az életünk alapjaiban megváltozik, ha jobban megértjük, kik is vagyunk valójában. Hadd javasoljak két módot, amelyen keresztül elmélyíthetjük ezt a tudásunkat.
Az első: az ima
Halandó szolgálata kezdetén a Szabadító a pusztába vezettetett, hogy „Istennel legyen”. Talán módosítanunk kellene azon a gondolkodásmódunkon, hogy egyszerűen csak elmondjuk az imánkat, és inkább meg kellene próbálnunk elég időt szánni arra, hogy valóban társalogjunk Istennel és Ővele legyünk minden egyes nap.
Azt figyeltem meg, hogy az imáim minősége javul, amikor rászánok pár percet, hogy felkészüljek az Atyámmal való beszélgetésre. A szentírásokban láthatjuk, hogy ez egy működő minta. Legyen szó Joseph Smithről; Hélamán fiáról, Nefiről; vagy Énósról, mindegyiküknél megvolt az elmélkedés és elgondolkodás ideje, mielőtt lezajlott volna a ránk maradt beszélgetésük Istennel. Énós azt mondta, hogy a lelke éhezett, amint atyja szavai mélyen a lelkébe vésődtek. E példák mindegyike arról tanít minket, hogy minden egyes nap fel kell készülnünk lelkileg arra az időre, amelyet Istennel töltünk.
A Szabadító ezt az utasítást adta a nefitáknak: „[A]mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és amikor bezártad ajtódat, imádkozzál Atyádhoz”.
Legyen az egy belső szoba vagy egy hálószoba, a tantétel az, hogy keressünk egy olyan helyet, ahol egyedül lehetünk az imában, hagyjuk a lelkünket lecsendesedni, és érezzük a „halk és szelíd hang” késztetéseit. Felkészülhetünk úgy, hogy elgondolkodunk a dolgokon, amelyekért hálásak vagyunk, illetve a kérdéseinken és az aggályainkon, amelyeket Atyánk elé szeretnénk tárni. Törekedjünk arra, hogy ne gépiesen imádkozzunk, hanem beszéljünk Atyánkkal – hangosan szólva Őhozzá, ha van rá lehetőségünk.
Tisztában vagyok azzal, hogy az életünk zűrzavarában, amikor kisgyermekeinkkel birkózunk, vagy rohanunk egyik megbeszélésről a másikra, nem biztos, hogy megadatik nekünk a csendes belső szobák és az elmélyült felkészülés fényűzése – ám ezek a csendes, gyors és nyomatékos imák sokkal jelentőségteljesebbek lehetnek, ha aznap korábban már erőfeszítéseket tettünk arra, hogy, „Istennel le[gyünk]”.
Vannak talán néhányan, akik már jó ideje nem imádkoztak, vagy mások, akik nem érezték, hogy az imáik meghallgatásra találnak. Megígérem nektek, hogy Mennyei Atya ismer benneteket, szeret titeket, és hallani szeretne felőletek. Kapcsolatba kíván lépni veletek. Szeretné, ha emlékeznétek rá, hogy kik vagytok.
Jeffrey R. Holland elnök nemrég ezt tanította: „Bármennyit is imádkoztok, imádkozzatok még többet. Bármilyen erőteljes is az imátok, tegyétek még erőteljesebbé.”
Amellett, hogy gyakrabban és buzgóbban imádkozunk, a Mormon könyve napi tanulmányozása és a templomban való hódolat segít felkészíteni az elménket a kinyilatkoztatásra. Ha igyekszünk javítani a beszélgetésünkön Mennyei Atyánkkal, Ő meg fog áldani minket, hogy még áthatóbban érezhessük, miszerint az Ő gyermekei vagyunk.
A második: megtudni, hogy Jézus a Krisztus
Mennyei Atya irántunk, gyermekei iránt való szeretetének a legnagyobb megnyilvánulása az a tény, hogy elküldte a Fiát, a mi saját személyes Szabadítónkat, hogy segítsen hazatérnünk. Ezért meg kell Őt ismernünk.
Évekkel ezelőtt, cövekelnöki szolgálatom során, benyújtottam egy ajánlást egy fivér részére, hogy szertartásszolgaként szolgálhasson a templomban. Miután leírtam, hogy milyen csodás szertartásszolga lesz ez a testvér, véletlenül a „nem támogatom” gombra nyomtam és ezzel azonnal be is küldtem az ajánlást. Majd miután sikertelenül próbáltam visszavonni az üzenetet, felhívtam a templomelnököt, és elmondtam neki, hogy „elkövettem egy szörnyű hibát”. Ez a drága templomelnök habozás nélkül ezt mondta nekem: „Eyre elnök, semmi olyat nem tettél, amit ne lehetne megbocsátani és végül kijavítani.” Micsoda nagyszerű igazság! Igen, Jézus Krisztusnak „hatalmában áll a szabadítás”.
2019-ben történt egy igen mélyreható változtatás a templomi ajánlási kérdésekben. Korábban az egyik kérdés arra kérdezett rá, van-e bizonyságod Jézus Krisztusnak a mi Szabadítónkként és Megváltónkként betöltött szerepéről. Ma ez a kérdés úgy szól, van-e bizonyságod Jézus Krisztusnak a te Szabadítódként és Megváltódként betöltött szerepéről. Jézus Krisztus engesztelése nemcsak másoknál működik: működik nálad és nálam is. Ő az én Szabadítóm. Ő a te Szabadítód. Személyesen. Te és én is csak rajta keresztül térhetünk vissza, hogy az Atyánkkal lehessünk.
Fivérek és nővérek, keressük hát Őt! Tanulmányozzuk az Ő isteni kapcsolatát az Atyával és mindegyikőnkkel. Tapasztaljuk meg a megváltó szeretet énekét, amely mindegyikőnk életében személyesen eljön a Megváltónkon keresztül, amikor bűnbánatot tartunk. Amikor megismerjük Őt, akinek „hatalmában áll a szabadítás”, akkor megértjük, hogy mi, Isten gyermekei vagyunk az Ő öröme, a legfontosabb feladata, és valóban mindegyikőnk érdemes a szabadításra.
Bizonyságomat teszem, hogy van egy szerető Mennyei Atyánk. Amikor megértjük ezt az örök igazságot erőteljes ima és személyes kinyilatkoztatás révén, valamint azáltal, hogy Jézus Krisztushoz jövünk, akkor most és mindig bátran jelentjük majd ki, hogy „Isten gyermeke vagyok”. Jézus Krisztus nevében, ámen.