Szurkoljunk egymásnak!

Nemrég egy olyan élménybeszámolót olvastam, amely mélyen megérintett. Az Amerikai Egyesült Államok szenior atlétikai országos bajnokságáról szólt, ahol idősebbek versenyeznek.

Az 1500 méteres síkfutás egyik résztvevője a 100 éves Orville Rogers volt. A cikk írójának a szavait idézve:

„Amikor eldördült a startpisztoly, elindultak a futók, Orville pedig azonnal elfoglalta az utolsó helyet, ahol az egész verseny alatt meg is maradt egymagában, csoszogó léptekkel egészen lassan haladva. [Amikor] az Orville előtti utolsó futó is célba ért, neki még mindig hátra volt két és fél kör. Közel 3000 néző figyelte szó nélkül ülve, ahogyan lassan teljesíti a pályát – végig, csendesen, valamint kényelmetlenül egyedül.

[Ám] amikor elkezdte az utolsó körét, a tömeg talpra állt és tapsolva szurkolni kezdett. Mire a célegyenesbe ért, már morajlott a lelátó. Nézők ezreinek a szurkoló biztatására Orville az utolsó erőtartalékait is előhívta. A tömeg kitörő örömmel fogadta, amikor átért a célvonalon és megölelték őt a versenytársai. Orville alázatosan és hálásan integetett a nézőknek, aztán újdonsült barátaival lesétált a pályáról.”

Ez volt Orville ötödik versenyszáma, és az összes többin szintén az utolsó helyen végzett. Némelyek talán kísértést érezhetnek az Orville feletti ítélkezésre, gondolván, hogy az ő korában nem is kellene versenyeznie – hogy semmi keresnivalója a pályán, hiszen a saját versenyszámait mindenki más számára nagyon elnyújtotta.

Viszont, bár mindig utolsóként végzett, Orville aznap öt világrekordot döntött meg. Senki nem gondolta volna ezt lehetségesnek, aki versenyezni látta őt, de nem a nézők és nem is a versenytársai voltak a bírák. Orville egyetlen szabályt sem szegett meg, és az illetékesek sem tették alacsonyabbra a mércét. Ugyanazt a versenyt futotta le és ugyanazoknak a követelményeknek tett eleget, mint az összes többi versenyző. Azonban az ő esetében fennálló nehézségi foknak – a korának és a korlátozott testi képességének – a figyelembevétele a 100 év felettiek korosztályába helyezte őt. És abban a korosztályban öt világrekordot döntött meg.

Ahogyan Orville részéről is minden alkalommal hatalmas bátorságot igényelt, hogy pályára lépjen, a nővéreink és a fivéreink némelyikétől is hatalmas bátorságot igényel az, hogy mindennap az élet küzdőterére lépjenek, tudva azt, miszerint méltánytalanul fogják megítélni őket, pedig a félelmetes hátrányok dacára minden tőlük telhetőt megtesznek a Szabadító követéséért és az Ővele kötött szövetségeik tiszteletben tartásáért.

Nem számít, hol élünk a világban, nem számít a korunk, mindannyiunk alapvető emberi szükséglete az, hogy a körülményeinktől, illetve a korlátainktól függetlenül érezzük az együvé tartozást, hogy kellünk és szükség van ránk, hogy az életünknek van célja és értelme.

A verseny utolsó körében a tömeg kitörő éljenzéssel szurkolt Orville-nek, ami erőt adott neki a folytatáshoz. Nem számított, hogy utolsóként ér célba. A résztvevők és a nézők számára is sokkal többről szólt ez egy versenynél. Ez sok tekintetben csodálatosan példázza a Szabadító tettekben megnyilvánuló szeretetét. Amikor Orville célba ért, mind együtt örvendeztek.

A szeniorbajnoksághoz hasonlóan a mi gyülekezeteink és családjaink is lehetnek olyan gyülekezőhelyek, ahol szurkolunk egymásnak – szövetségbeli közösségek, amelyeket az egymás iránti krisztusi szeretet fűt –, ítélkezés nélkül segítve egymásnak felülkerekedni az elénk táruló kihívásokon, erőt adva és buzdítva a másikat. Szükségünk van egymásra. Isteni erő fakad az egységből, és Sátánnak éppen ezért feltett szándéka megosztani minket.

Sajnos némelyikünk számára időnként nem feltétlenül könnyű eljárni istentiszteletre számos különféle okból. Lehet, hogy valaki hitbéli kérdésekkel küzd, esetleg társas szorongással vagy depresszióval. Lehet, hogy valaki másik országból jött, másik rasszból származik vagy más élettapasztalatai vannak, illetve másképp látja a dolgokat, és úgy érzi, hogy nem illik közénk. Sőt, lehetnek kialvatlan és érzelmileg túlfeszített kisgyermekes szülők, illetve olyanok, akik egyedülállóak egy párokkal és családokkal teli gyülekezetben. Az is lehet, hogy valaki épp csak összeszedte a bátorságát, hogy sokéves távollét után visszatérjen, vagy az a szűnni nem akaró érzés van benne, hogy ő nem elég jó és soha nem fog közénk tartozni.

Russell M. Nelson elnök azt mondta: „Ha az egyházközségünkben egy házaspár elválik, vagy egy fiatal misszionárius korábban tér vissza, esetleg egy serdülő kételkedik a bizonyságában, akkor nincs szükségük az ítélkezésetekre. Arra van szükségük, hogy megtapasztalják Jézusnak a szavaitokban és tetteitekben tükröződő tiszta szeretetét.”

Az istentiszteleti élményeink célja olyan létfontosságú kapcsolódások biztosítása az Úrral és egymással, amelyekre oly nagy szükségünk van a lelki és az érzelmi jóllétünkhöz. Az Istennel kötött szövetségeinkben – a keresztelkedéssel kezdve – ott rejlik annak a felelőssége, hogy szeressük egymást és törődjünk egymással Isten családjának a tagjaiként és Krisztus testének a részeiként, nem azért, hogy csak kipipáljunk egy tételt a tőlünk elvárt teendők listáján.

A krisztusi szeretet és törődés magasztosabb és szentebb. Krisztus tiszta szeretete a jószívűség. Nelson elnök azt tanította: „A jószívűség arra sarkall minket, hogy viseljük egymás terheit [lásd Móziás 18:8], ahelyett, hogy terheket halmoznánk egymásra.”

A Szabadító azt mondta: „Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” Nelson elnök hozzátette: „A jószívűség Jézus Krisztus igaz követőjének az elsődleges jellemvonása.” „A Szabadító üzenete világos: az Ő igaz tanítványai építenek, felemelnek, bátorítanak, meggyőznek és lelkesítenek… Sokat számít, hogy miként szólunk másokhoz és másokról”.

A Szabadító erről szóló tanítása nagyon egyszerű. Az aranyszabály összefoglalja: Cselekedjetek másokkal úgy, ahogyan azt szeretnétek, hogy ők veletek cselekedjenek. Képzeljétek magatokat az illető helyébe, és bánjatok vele úgy, ahogyan ti szeretnétek, ha veletek bánna, amennyiben az ő helyében lennétek.

A krisztusi bánásmód messze túlmutat a családunkon és az egyházközösségünkön. Magában foglalja a más felekezetű vagy egyáltalán nem hívő testvéreinket. Magában foglalja a más országokból és kultúrákból érkező testvéreinket, illetve azokat is, akiknek más a politikai meggyőződésük. Mindannyian Isten családjába tartozunk, és Ő minden gyermekét szereti. Arra vágyik, hogy a gyermekei Őt és egymást is szeressék.

A Szabadító élete példát mutatott az olyan emberek szeretetére, egybegyűjtésére és felemelésére is, akiket a társadalom számkivetetteknek és tisztátalanoknak ítélt. Azt a parancsolatot kaptuk, hogy az Ő példáját kövessük. Azért vagyunk itt, hogy krisztusi tulajdonságokra tegyünk szert és végül olyanná váljunk, amilyen a Szabadítónk. Az Ő evangéliuma nem ellenőrző listákból áll; ez a valakivé válás evangéliuma – az olyanná válásé, amilyen Ő, és az oly módon való szereteté, ahogyan Ő szeret. Azt akarja, hogy sioni néppé váljunk.

A 20-as éveim végén mély depresszió időszakán mentem keresztül, és abban az időszakban mintha hirtelen eltűnt volna annak a valósága, hogy Isten létezik. Nem tudom teljes mértékben elmagyarázni az érzést, de annyit mondhatok, hogy teljesen elveszettnek éreztem magam. Kisgyermekkorom óta tudtam, hogy az én Mennyei Atyám ott van és szólhatok Hozzá. Ám ebben az időszakban kételkedtem, hogy van-e Isten. Azelőtt soha nem tapasztaltam ilyet az életemben, és úgy éreztem, mintha az egész alapom porladozna.

Ennek az eredményeként nehezemre esett eljárni istentiszteletre. Eljártam, de részben azért, mert nem akartam, hogy nem tevékenynek vagy kevésbé hithűnek címkézzenek, és attól tartottam, hogy valaki kijelölt feladatává válok. Ebben az időszakban valójában arra volt szükségem, hogy őszinte szeretetet, megértést és támogatást érezzek a körülöttem lévőktől, ne pedig ítélkezést.

Én magam is feltételeztem annak előtte olyan dolgokat másokról – amikor nem jártak rendszeresen istentiszteletre –, amelyeket nem akartam, hogy most rólam feltételezzenek. Ez a fájdalmas személyes tapasztalat értékes leckéket tanított nekem arról, hogy miért kaptuk parancsolatként, miszerint kerüljük a mások feletti hamislelkű ítélkezést .

Vannak-e köztünk olyanok, akik csendben szenvednek, tartva attól, hogy mások értesülnek a rejtett küzdelmeikről, mert fogalmuk sincs, mi lesz a reakció?

Csak az Úr ismeri teljes mértékben azt a nehézségi szintet, amellyel mindegyikünk fut az élet versenyében: a terheinket, a kihívásainkat, valamint az előttünk álló azon akadályokat, amelyek gyakran mások számára nem láthatóak. Csak Ő érti meg teljes mértékben azokat a sorsfordító sebeket és megrázkódtatásokat, amelyeket némelyek közülünk talán megtapasztaltak a múltban, és még mindig hatással vannak ránk a jelenben.

Gyakran még saját magunkat is szigorúan ítéljük meg, azt gondolva, hogy előbbre kellene tartanunk a pályán. Csak az Úr ismeri a személyes korlátainkat és képességeinket, és ezért Ő az egyetlen, aki teljesen fel van jogosítva a teljesítményünk megítélésére.

Testvérek! Legyünk olyanok, mint a történetben szereplő nézők, és szurkoljunk egymásnak a tanítványság utazásán, a körülményeinktől függetlenül! Ehhez nem kell szabályokat szegnünk vagy alacsonyabbra tenni a mércét. Valójában ez a második nagy parancsolat, hogy úgy szeressük a felebarátunkat, ahogyan önmagunkat. És a Szabadítónk szavait idézve, „a mennyiben megcselekedtétek egygyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg” – legyen az jó vagy rossz. Azt is mondta nekünk, hogy „ha nem vagytok egyek, akkor nem vagytok az enyéim”.

Mindegyikünk életében lesznek olyan alkalmak, amikor nekünk lesz szükségünk segítségre és biztatásra. Kötelezzük el most magunkat amellett, hogy ezt mindig megtesszük egymásért. Eközben nagyobb egységre fogunk szert tenni, és elősegítjük egy olyan tér létrejöttét, ahol a Szabadító el tudja végezni az Ő mindegyikünket meggyógyító és átalakító szent munkáját.

Mindazokat közületek, akik esetleg úgy érzik, hogy messze lemaradtak az élet e versenyében, a halandóság ezen utazásán, arra kérem, hogy menjenek tovább. Csak a Szabadító tudja teljes mértékben megítélni, hogy ezen a ponton hol kellene lennetek, és Ő könyörületes és igazságos. Az élet versenyében Ő a Nagy Bíró, és csak Ő érti meg teljes mértékben azt a nehézségi szintet, amelyen futtok, jártok vagy csoszogtok. Figyelembe fogja venni a korlátaitokat, a képességeiteket, az élettapasztalataitokat és az általatok hordozott rejtett terheket, valamint a szívetek vágyait is. Lehet, hogy képletesen ti is éppen világrekordokat döntötök meg. Kérlek, ne veszítsétek el a reményt! Kérlek, haladjatok tovább! Kérlek, maradjatok! Igenis közénk tartoztok! Az Úrnak szüksége van rátok, és nekünk is szükségünk van rátok!

Bárhol éljetek is a világban, bármennyire eldugott helyen, soha ne feledjétek, hogy a ti Mennyei Atyátok és a ti Szabadítótok teljes mértékben ismer és tökéletesen szeret benneteket. Ők soha nem felejtenek el titeket. Haza akarnak hozni.

Tartsátok a Szabadítón a szemeteket. Ő a ti vasrudatok. Ne engedjétek el Őt! Tanúsítom, hogy Ő él, és hogy bízhattok Őbenne. Arról is tanúskodom, hogy Ő szurkol nektek.

Kövessük mindannyian a Szabadító példáját és szurkoljunk egymásnak – ezért imádkozom Jézus Krisztus nevében, ámen.