„Most látok”

Színleletlen szeretettel viszhangozzuk mindannyian Oaks elnök megemlékező szavait Russell M. Nelson elnök elhunyta alkalmából. Továbbá ugyanilyen szeretettel és mély gyásszal gondolunk a nemrégiben Michiganben, valamint világszerte szinte naponta végbemenő tragédiákra. Mindezekre a dolgokra az Úr Jézus Krisztusba vetett hittel és bizalommal gondolunk.

János kilencedik fejezete számot ad Jézus és a tanítványai azon élményéről, amikor egy születésétől fogva vak koldus mellett haladtak el. Az eset arra indította a tanítványokat, hogy számos összetett vallási kérdést tegyenek fel Jézusnak e férfi fogyatékosságának a közvetlen vagy közvetett okáról. A Mester válaszként egy felettébb egyszerű és felettébb meglepő dolgot tett. A földre köpött, és a nyálból egy kevés sarat kevert. Ezt rákente a férfi szemeire, arra utasítva őt, hogy mosakodjon meg a Siloám tavában. A látásképtelen férfi mindennek engedelmesen eleget tett, majd a szentírás szerint „megjöve látva”. Mily fontos a bizonyíték, álljon bár az igazsággal szemben bármennyi óhaj vagy érv vagy akár rosszindulat is!

Nos, a Szabadító ellenségei, attól tartva, hogy ez a csoda csak fokozná azt a fenyegetést, amelyet Jézus már így is jelentett a feltételezett felhatalmazásukra, a látását újonnan visszanyert férfit haragosan ekképpen ostromolták: „[M]i tudjuk, hogy [Jézus] bűnös”. A férfi egy pillanatig hallgatta őket, majd így felelt: „Ha bűnös-é, nem tudom: egyet [viszont biztosan] tudok, hogy noha vak voltam, most látok.”

Jézus fedte fel e párbeszéd első célját, kijelentve a tanítványainak, miszerint mindez azért történt, „hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai”. Emlékezzetek, hogy e beszámolóban kétszer is úgy hivatkoznak a Szabadító cselekedetére, miszerint „[meg]kené” a vak férfi szemeit, mely lépést a megmosás tett teljessé. Elképzelhető, hogy ez a leírás Isten dolgainak a nyilvánvalóvá tételéről egy szertartás lezajlására utal.

Egy másik nyilvánvaló igazságot ebben a történetben azok az eszközök jelentik, amelyeket a Menny és Föld és azok minden dolgainak a Teremtője használt e csoda véghez vitelére: nyál és egy maroknyi föld! Ezek a roppant valószínűtlen hozzávalók azt hirdetik, hogy Isten bármilyen, Őáltala választott módon meg tud minket áldani. Miként Naámán is visszakozott a Jordán folyótól, vagy ahogyan Izráel gyermekei sem voltak hajlandóak feltekinteni a kígyóra a póznán, mi is milyen könnyen visszautasítjuk a megváltásunk forrását, mert az összetevők és az eszközök zavarba ejtően egyszerűnek tűnnek.

Emlékszünk azonban arra a Mormon könyvéből, hogy bizonyos dolgok egyszerűek és becsesek is, továbbá hogy Jézus születése előtt azt jövendölték, miszerint „nem [lesz] néki alakja és ékessége, és néz[ü]nk reá, de nem [lesz] ábrázata kivánatos”. Mily gyakran küldi Isten az Ő fenséges üzenetét egy újonnan elhívott és rendkívül ideges segítőegyleti elnökön, vagy egy New York-i tanyán élő tanulatlan fiún, vagy egy jászolban fekvő kisdeden keresztül!

Na és ha az imáinkra adott válaszok egyszerű vagy éppen szövevényes módokon érkeznek? Hajlandóak vagyunk kitartani, továbbra is megpróbálni Krisztus evangéliuma szerint élni, bármennyi nyál és sár is kell hozzá? Lehet, hogy nem mindig egyértelmű számunkra, mi történik és miért, és időről időre talán mind kissé úgy érezzük majd magunkat, mint az az idős nővér, aki azt kérdezte: „Uram, küldenél olyan áldást, amely nincs álruhában?”

Gondolkodjatok el egy másik igazság bizonyítékán, amely viszont a szent papsággal kapcsolatos. Az idők delén megalapított egyház megszervezését megörökítve, Lukács első sora így szól: „minekutána pedig összehívta Jézus az ő tizenkét tanítványát, ada nékik erőt és hatalmat” – olyan ajándékokat, melyek nem kimagasló képesítések, sem pedig hagyomány vagy születési előjog alapján adatnak. Nem egy hittudományi kar vagy teológiai iskola ítéli oda őket. Kizárólag kézrátétel által ruházhatók bárkire, mégpedig egy olyan emberen keresztül, akit szintén felhatalmazott kezek ruháztak fel ezen ajándékokkal, töretlen folytatásban visszamenve egészen minden isteni felhatalmazás forrásáig, az Úr Jézus Krisztusig.

Továbbá egy olyan egyházban, mely megérti az irgalom ajándékát, nem lenne-e egy másik csodálatos bizonyíték az adott egyház igaz voltára, ha azt látnánk, hogy ezek az áldások és szövetségek az elhunyt őseink, azaz a családunk előttünk élt tagjai számára is elérhetőek? Vajon ők büntetésben részesüljenek, mert nem volt hozzáférésük az evangéliumhoz, vagy mert olyan időben vagy helyen születtek, amikor a szent szertartások és szövetségek nem voltak számukra elérhetőek? Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházában megvannak az Úr szentséges, felszentelt házai, amelyekben irgalmas, szabadító, helyettesítő munka zajlik minden áldott nap ezen elhunytakért, és amelyek hódolati lehetőségeket és szertartásokat kínálnak az élőknek is. Tudomásom szerint, ami Isten igazságának – az élők és holtak iránti egyetemes szeretetének és irgalmasságának – ezt az egyedi bizonyítékát illeti, az sehol máshol nem lelhető fel a világban – kivéve abban az egyetlen egyházban, amely az említett téren gyakorolja is ezt az igazságot: Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházában.

Az én első, látást és életet adó találkozóm az igazság valódi bizonyítékával, nem járt sárral való megkenéssel és nem volt köze a Siloám tavához. Nem; az igazság eszköze, mely gyógyulást hozott nekem az Úrtól, egy könyv oldalaiként érkezett – bizony, a Mormon könyve alakjában, mely egy másik tanúbizonyság Jézus Krisztusról. A könyvről szóló állításokat támadta és elutasította már pár hitetlen, akiknek a haragja gyakran azonos szinten volt azoknak a rosszmájúságával, akik azt mondták a meggyógyult embernek, miszerint lehetetlen, hogy átélte azt, amiről ő tudta, hogy átélte.

Már az én fejemhez is vágták azt, hogy e könyv keletkezésének a módjai kivitelezhetetlenek, hihetetlenek, kínosak, sőt még szentségtelenek is. Nos, ezek felettébb kemény szavak bárki olyan szájából, aki azt feltételezi, hogy ismeri a könyv keletkezésének a módjait, mivelhogy az egyetlen megnevezett leírása e módoknak az, hogy „Isten ajándéka és hatalma által” lett lefordítva. Ennyi. Mindössze ennyi. Akárhogy is, a Mormon könyve életemre gyakorolt hatása pont olyan csodával határos, mint a vak férfi szemeire kent nyál és sár. A biztonság rúdja ez a lelkemnek, a kinyilatkoztatás mindent felülmúló és átható világossága, annak az ösvénynek a megvilágítása, amelyen járnom kell, amikor ott vannak a sötétség ködei. Azok pedig bizonnyal ott voltak már és bizonnyal lesznek is még.

Mivel megláttatta velem Szabadítóm egyetemes szeretetét és megváltó kegyelmét, tanúságomat teszem nektek, ugyanazon az alapon, amelyre az újonnan megáldott férfi szülei is hivatkoztak azért, hogy szólhasson a fiuk, mondván: „megvan hozzá a kora”. Nos, nekem is megvan. Arra utaltak, hogy elég idős ahhoz, hogy komolyan vegyék. Nos, én is az vagyok. Két hónap múlva töltöm a 85. születésnapomat. Jártam a halál küszöbén, és visszatértem. Megfordultam már királyok és próféták, elnökök és apostolok társaságában. De ami mindezt felülmúlja: időnként elárasztott már Isten Szent Lelke. Bízom benne, hogy most az én tanúságomat is legalább némiképp fontolóra veszitek itt.

Nos, fivérek és nővérek, azért jutottam lelkem mélyéből arra a meggyőződésre, hogy Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza az újszövetségi egyház igaz visszaállítása – és még annál is több –, mert nem tudtam letagadni e visszaállítás bizonyítékát. E kezdeti élmények óta már talán ezer – vagy tízezer? – további bizonyítékra is szert tettem arról, hogy amit ma elmondtam, igaz. Így hát örömmel csatlakozom a Jeruzsálem utcáin kuporgó barátomhoz, ahol rekedtes hangomon éneklem:

Jézus Krisztus nevében, ámen.