Egyszerűség Krisztusban

Harminchárom évvel ezelőtt megkaptam az elhívásomat, hogy a Utah Ogden Misszióban szolgáljak. Európából érkezve persze voltak olyan utah-i szokások, például a zöld gyümölcszselé sárgarépával, illetve a temetési krumpli, amelyek kissé furcsák voltak.

Viszont mély benyomást tett rám sok szent odaadása és tanítványsága, az egyházi gyűlésekre járó emberek puszta létszáma, valamint a teljes mértékben működő egyházi programok mennyisége. A misszióm végeztével gondoskodni akartam arról, hogy az öröm, amelyet éreztem, valamint az a lelki erő és érettség, amelyet megfigyeltem, a jövőbeli családom számára is elérhető legyen. Eldöntöttem, hogy hamarosan visszatérek, és az „örök halmok” árnyékában élem le az életemet.

Az Úrnak azonban más tervei voltak. Az otthon töltött első vasárnapomon a bölcs püspököm elhívott, hogy a Fiatal Férfiak elnökeként szolgáljak az egyházközségünkben. A fiatal férfiak e csodálatos csoportját szolgálva hamar rájöttem, hogy az abból származó örömnek, hogy Krisztus tanítványai vagyunk, nagyon kevés köze van az egyházi gyűléseink méretéhez vagy a programok mennyiségéhez.

Így hát, amikor összeházasodtam gyönyörű feleségemmel, Margrettel, örömmel úgy döntöttünk, hogy Európában maradunk, és a hazánkban, Németországban neveljük fel a gyermekeinket. Együtt a tanúi voltunk annak, amit Russell M. Nelson elnök sok évvel ezelőtt tanított: „[A]z örömnek, melyet érzünk, nem sok köze van az életünkben fennálló körülményekhez, ahhoz viszont igen, hogy az életünk során mire összpontosítjuk a figyelmünket.” Amikor Krisztusra és az Ő evangéliumi üzenetére összpontosítjuk az életünket, akkor teljes mértékben meg tudjuk tapasztalni a tanítványság áldásait, bárhol éljünk is.

Viszont egy olyan világban, amely egyre vallástalanabb, összetettebb és zavarosabb, eltérő és gyakran egymásnak ellentmondó üzenetekkel és követelményekkel, hogyan kerülhetjük el azt, hogy megvakuljon a szemünk és megkeményedjen a szívünk, és miként tarthatjuk a figyelmünk középpontjában Jézus Krisztus evangéliumának az „egyszerű és becses dol[gait]”? Egy zavaros időszakban Pál apostol nagyszerű tanácsot adott a korinthoszi szenteknek azzal, hogy emlékeztette őket: összpontosítsanak a Krisztusban lévő egyszerűségre.

Krisztus tana és az evangélium törvénye olyan egyszerű, hogy még a kisgyermekek is meg tudják érteni. Hozzá tudunk férni Jézus Krisztus megváltó hatalmához, és megkaphatjuk a Mennyei Atyánk által számunkra elkészített lelki áldást azáltal, hogy Jézus Krisztusba vetett hitet gyakorlunk, bűnbánatot tartunk, megkeresztelkedünk, a Szentlélek ajándéka által megszentelődünk és mindvégig kitartunk. Nelson elnök, egy gyönyörű kifejezéssel élve, a szövetség ösvényének nevezte ezt az utazást és annak a folyamatát, ahogyan „Jézus Krisztus odaadó tanítványaivá” válunk.

Ha ilyen egyszerű ez az üzenet, akkor miért érződik gyakran oly nagy kihívásnak az, hogy Krisztus törvénye szerint éljünk és kövessük az Ő példáját? Talán azért, mert az egyszerűséget tévesen olyasvalamiként értelmezzük, amit erőfeszítés, illetve szorgalom nélkül is könnyű elérni. Krisztus követése azonban állandó erőfeszítést és folyamatos változást igényel. Le kell vetkőznünk a természetes embert, és olyanná kell válnunk, mint egy kisgyermek. Ehhez hozzátartozik az, hogy bízunk az Úrban és elengedjük az összetettséget, ahogyan a kisgyermekek is. Krisztus tanának az egyszerű és összpontosítva történő alkalmazása segíteni fog nekünk örömre lelni a mindennapi életünkben, iránymutatást fog adni az elhívásainkban, meg fogja válaszolni az élet néhány leginkább összetett kérdését, és erőt fog nyújtani számunkra ahhoz, hogy szembenézzünk a legnagyobb kihívásainkkal.

Azonban hogyan tudjuk átültetni a gyakorlatba ezt az egyszerűséget az élethosszig tartó utazásunkon Krisztus tanítványaiként? Nelson elnök arra emlékeztetett minket, hogy miközben a Szabadító követésére törekszünk, összpontosítsunk a tiszta igazságra, a tiszta tanra és a tiszta kinyilatkoztatásra. Ha rendszeresen feltesszük a kérdést, hogy mit szeretne az Úr Jézus Krisztus, mit tegyünk, akkor az mélyreható módon fedi fel az irányt. Az Ő példájának a követése biztonságos ösvényt kínál a bizonytalanságon át, valamint szerető, vezérlő kezet, amelyet napról napra foghatunk. Ő a Békesség Hercege és a Jó Pásztor. Ő a mi Vigasztalónk és Megszabadítónk. Ő a mi Kősziklánk és Menedékünk. Ő egy Jóbarát – a ti barátotok és az én barátom is! Mindannyiunkat arra kér, hogy szeressük Istent, tartsuk be az Ő parancsolatait és szeressük a felebarátainkat.

Ha azt választjuk, hogy az Ő példáját követve Krisztusba vetett hittel haladunk tovább, magunkévá tesszük az Ő engesztelésének a hatalmát, és emlékszünk a szövetségeinkre, akkor szeretet tölti el a szívünket, remény és gyógyulás támad a lelkünkben, és hála, valamint a megígért áldások türelmes várása váltja fel a keserűséget és a bánatot. Időnként előfordulhat, hogy el kell távolodnunk egy egészségtelen helyzettől vagy szakember segítségét kell kérnünk. Ám az egyszerű evangéliumi tantételek alkalmazása minden esetben segíteni fog nekünk az Úr módján átkelni az élet kihívásain.

Időnként alábecsüljük az olyan egyszerű cselekedetekből kapott erőt, amilyen az ima, a böjtölés, a szentírások tanulmányozása, a mindennapos bűnbánat, a heti úrvacsoravétel, valamint a rendszeres hódolat az Úr házában. Ám amikor felismerjük, hogy nem kell „valami nagy dolgot” tennünk, és a tiszta és egyszerű tanok alkalmazását állítjuk a középpontba, akkor elkezdjük észrevenni, ahogyan a mi esetünkben is „csodásan működik” az evangélium, még a leginkább emberpróbáló körülmények közepette is. Erőre és magabiztosságra teszünk szert Isten előtt, még akkor is, amikor szívfájdalmat tapasztalunk meg. M. Russell Ballard elder többször is emlékeztetett minket arra, hogy ebben az egyszerűségben fogunk majd „békességre, örömre és boldogságra” lelni.

A Krisztusban lévő egyszerűséget alkalmazva fontosabbak lesznek számunkra az emberek a folyamatoknál, és az örök kapcsolatok a rövid távú viselkedéseknél. Azokra a dolgokra összpontosítunk, „amelyek a leginkább számítanak” Isten szabadító és felmagasztosító munkájában, ahelyett, hogy beszippantana minket a szolgálattételünk igazgatása. Felszabadítjuk magunkat, hogy előre rangsoroljuk azokat a dolgokat, amelyeket meg tudunk tenni, ahelyett, hogy nyomasztanának azok a dolgok, amelyeket nem tudunk megtenni. Az Úr így emlékeztetett minket: „Ne fáradjatok bele tehát a jó tevésébe, mert nagy munka alapját fektetitek le. És kis dolgokból jő elő az, ami nagy.” Mily hathatós buzdítás ez az egyszerű és alázatos cselekvésre, bármilyenek legyenek is a körülményeink!

A nagymamám, Marta Cziesla, csodálatos példája volt a „kis és egyszerű dolgok” általi nagy dolgok véghez vitelének. Szeretetteljesen úgy szólítottuk őt, hogy Oma Cziesla. Oma a dédmamámmal együtt Poroszország keleti részén, Selbongen apró falucskájában fogadta be az evangéliumot 1926. május 30-án.

Marta Cziesla (jobbra) a keresztelője napján

Szerette az Urat és az Ő evangéliumát, és eltökélt volt az általa kötött szövetségek megtartása iránt. 1930-ban feleségül ment a nagyapámhoz, aki nem volt az egyház tagja. Ettől fogva lehetetlenné vált Oma számára, hogy egyházi gyűlésekre járjon, mivel a nagyapám gazdasága messze volt a legközelebbi egyházközösségtől. Ám ő arra összpontosított, amit megtehetett. Oma továbbra is imádkozott, olvasta a szentírásokat, és énekelte Sion dalait.

Némelyek talán azt gondolták, hogy már nem tevékeny a hitében, de ez messze állt az igazságtól. Amikor megszületett a nagynéném és az édesapám, és sem a papság nem volt jelen az otthonukban, sem pedig egyházi gyűlések vagy elérhető szertartások nem voltak a közelben, ő ismételten azt tette, amit csak tudott, és arra összpontosított, hogy imádkozni tanítsa a gyermekeit, „és arra, hogy egyenes derékkal járjanak az Úr előtt”. Olvasott nekik a szentírásokból, együtt énekelte velük Sion dalait, és persze imádkozott velük – minden egyes nap. 100 százalékban otthonközpontú egyházi élmény volt ez.

1945-ben a nagyapám az otthonától távol szolgált a háborúban. Amikor az ellenség a birtokuk közelébe ért, Oma fogta a két kicsi gyermekét, és szeretett tanyájukat hátrahagyva biztonságosabb helyen keresett menedéket. Egy nehéz és életveszélyes utazást követően végül Németország északi részén leltek menedékre 1945 májusában. Semmijük nem volt, csak a rajtuk lévő ruha. Azonban Oma továbbra is megtette azt, amit tudott: imádkozott a gyermekeivel – minden egyes nap. Együtt énekelte velük Sion dalait, melyeket kívülről megtanult – minden egyes nap.

Rendkívül nehéz volt az élet, és sok éven át egyszerűen csak arról szólt, hogy legyen étel az asztalon. 1955-ben azonban az akkor 17 éves édesapám szakiskolába járt Rendsburg városában. Elment egy épület mellett, amelyen ezt a feliratot olvasta: Kirche Jesu Christi der Heiligen der Letzten Tage – Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza. Azt gondolta: „Érdekes, ez édesanyám egyháza.” Úgyhogy amikor hazaért, elmondta Omának, hogy megtalálta az egyházát.

Képzelhetitek, milyen érzés lehetett ez számára majd’ 25 év elmúltával, mialatt nem volt kapcsolata az egyházzal. Elhatározta, hogy a következő vasárnap elmegy, és meggyőzte édesapámat, hogy tartson vele. Rendsburg bő 30 kilométerre volt attól a kis falutól, ahol laktak. Ám ez nem tarthatta vissza Omát attól, hogy istentiszteletre menjen. A rá következő vasárnapon felült a kerékpárjára édesapámmal, és eltekertek istentiszteletre.

Amikor elkezdődött az úrvacsorai gyűlés, édesapám leült az utolsó sorban, remélve, hogy az egész hamarosan véget ér. Ez Oma egyháza volt, nem az övé. Amit látott, nem volt valami biztató: csupán néhány idősebb asszony volt jelen, valamint két fiatal misszionárius, akik gyakorlatilag mindent csináltak a gyűlésen. Ám ekkor énekelni kezdtek, méghozzá Sion dalait, amelyeket édesapám már kisfiú kora óta hallott: Fel, szentek, fel!; Égi Atyám; Dicsérd a férfit. Szíven ütötte, amikor meghallotta, amint ez a kicsi nyáj Sion dalait énekli, amelyeket gyermekkora óta ismert, és azonnal, kétséget kizárva tudta, hogy az egyház igaz.

Az első olyan úrvacsorai gyűlés, amelyen a nagymamám 25 év után részt vett, lett az a gyűlés, amelyen édesapám személyes megerősítést kapott Jézus Krisztus visszaállított evangéliumának az igaz voltáról. Három héttel később, 1955. szeptember 25-én megkeresztelkedett, a nagyapámmal és a nagynénémmel együtt.

Több mint 70 év telt el e kicsinyke úrvacsorai gyűlés óta Rendsburgban. Gyakran eszembe jut Oma, hogy milyen érzés lehetett neki azokon a magányos éjszakákon megtenni azokat a kis és egyszerű dolgokat, amelyeket meg tudott tenni: imádkozni, olvasni és énekelni. Amint ma itt állok az általános konferencián és az én Omámról beszélek, az ő elkötelezettsége a szövetségei megtartása iránt, valamint az Úrba vetett bizalma a küszködései dacára alázattal és hálával tölti el a szívemet – nem csupán őérte, hanem azért a sok csodálatos szentért szerte a világon, akik a Krisztusban lévő egyszerűségre összpontosítanak az emberpróbáló körülményeik közepette, és bár most talán alig látnak változást, de bíznak benne, hogy egy jövőbeli napon nagy dolgok fognak bekövetkezni.

Saját tapasztalataim által tanultam meg azt, hogy az evangélium kis és egyszerű dolgai, valamint az, ha hithűen Krisztusra összpontosítunk, igaz örömhöz vezetnek minket, hatalmas csodákat visznek véghez, és megadják nekünk annak a bizonyosságát, hogy minden megígért áldás be fog következni. Ez rátok éppen úgy igaz, ahogyan rám. Jeffrey R. Holland elder szavait idézve: „Vannak áldások, amelyek gyorsan jönnek, vannak, amelyek később, s vannak, melyeket a mennyország előtt nem nyerünk el; de azok számára, akik elfogadják Jézus Krisztus evangéliumát, jönni fognak az áldások”. Erről én is bizonyságot teszek, Jézus Krisztus nevében, ámen.