A te irgalmadat el ne hagyd

Egyszer egy tanár arról tanított, hogy egy bálna – akármilyen nagy is – nem tudna lenyelni egy embert, mert a bálnáknak kicsi a torkuk. Egy lány azt az ellenvetést tette, hogy „de Jónást mégis lenyelte egy bálna”. A tanár azt válaszolta, hogy ez lehetetlen. A lányt ez nem győzte meg, és azt mondta: „Hát, amikor a mennybe jutok, majd megkérdezem tőle.” A tanár csúfondárosan felvetette: „Mi van akkor, ha Jónás bűnös ember volt, és nem a mennybe ment?” A lány azt válaszolta: „Akkor majd megkérdezheti tőle maga.”

Nevetünk ezen, de ne tévesszük szem elől, milyen erőt ad Jónás története a boldogság alázatos keresőinek, különösen azoknak, akik küszködnek.

Isten azt parancsolta Jónásnak, hogy menjen Ninivébe, és hirdessen bűnbánatot. Ninive azonban Izráel kíméletlen ellensége volt, így hát Jónás rögtön el is indul épp az ellenkező irányba, hajóra szállva Tarsis felé. Miközben a hajójával maga mögött hagyja az elhívását, hajótöréssel fenyegető vihar támad. Mivel Jónás biztos benne, hogy ezt az engedetlensége okozta, felajánlja, hogy vessék őt a tengerbe. Ez lecsendesíti a háborgó tengert, ami megmenti a hajón lévők életét.

Csodával határos módon Jónás is megmenekül a haláltól, mivel elnyeli egy, az Úr által „rendelt” nagy hal. Azonban három napig szenved ezen a hihetetlenül sötét és bűzös helyen, mielőtt a hal végre kiköpi őt a szárazföldre. Ekkor elfogadja a Ninivébe szólító elhívást. Ám amikor a város bűnbánatot tart és megmenekül a pusztulástól, Jónás zokon veszi az ellenségei iránt tanúsított irgalmat. Isten türelmesen megtanítja Jónásnak, hogy Ő az összes gyermekét szereti és meg szeretné menteni.

Jónás, a kötelességeiben többször is meginogva, eleven bizonyságot képvisel arról, hogy a halandóságban minden ember bukott. Nem beszélünk valami gyakran a bukásról való bizonyságról. Azonban hatalmas áldás az, ha megértjük azt a tant és lelki tanúságunk is van arról, hogy miért küszködik minden egyes ember erkölcsi, fizikai és az adott helyzetekből adódó kihívásokkal. Itt a földön ronda gyomok nőnek, még az erős csontok is eltörnek, és mindenkiből hiányzik az isteni dicsőség. Ám ez a halandó állapot – Ádám és Éva döntéseinek a következménye – elengedhetetlen a létezésünk alapvető céljához: „hogy örömü[n]k lehessen”. Első szüleink is megtanulták, hogy kizárólag a keserű megízlelése és a bukott világ fájdalmának az átérzése által lehet akár csak elképzelésünk is az igaz boldogságról, az örömteli megtapasztalásáról nem is beszélve.

A bukásról való bizonyság nem mentség a bűnre vagy az élet kötelezettségeihez történő hanyag hozzáállásra, mert azokhoz mindig szorgalomra, erényre és felelősségvállalásra van szükség. Azonban ennek mérsékelnie kellene a bosszúságunkat, amikor egyszerűen csak rosszul sülnek el a dolgok, netán erkölcsi hiányosságot látunk valamely családtagunkban, barátunkban vagy vezetőnkben. Az ehhez hasonló dolgok túl gyakran okozzák azt, hogy elmerülünk a rosszindulatú bírálatban vagy neheztelésben. ami megrabol bennünket a hitünktől. A bukásról való erős bizonyság segíthet nekünk hasonlóbbaknak lenni Istenhez, aki Jónás szavaival élve „irgalmas és kegyelmes…, nagy türelmű” mindenkivel – minket is beleértve a mi elkerülhetetlenül tökéletlen állapotunkban.

Jónás története még kiemelkedőbb abban, hogy nemcsak megjeleníti a bukás hatásait, hanem hathatósan oda is irányít minket Őhozzá, aki meg tud szabadítani bennünket ezektől a hatásoktól. Jónás önfeláldozása azért, hogy megmentse a hajós társait, valóban krisztusi. Amikor pedig Jézustól három alkalommal is az isteni mivoltát bizonyító csodálatos jelet követelnek, Ő rájuk dördül, hogy „nem adatik jel…, hanemha Jónás prófétának jele”, kijelentve, hogy „Jónás három éjjel és három nap volt a czethal gyomrában, azonképen az embernek Fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában”. Lehetséges, hogy Jónás tökéletlenül jelképezi a Szabadító áldozatként bekövetkezett halálát és dicső feltámadását. Ám egyúttal éppen ez teszi rendkívül szívbe markolóvá és lélekemelővé azt a személyes tanúságát és elkötelezettségét, melyet a cet gyomrában nyilvánít ki Jézus Krisztus iránt.

Jónás egy, zömmel saját maga okozta válságban lévő, ám jóravaló emberként kiált fel. Ha egy szentet a sok egyéb jó szándéka és az igazlelkűségre tett őszinte erőfeszítése ellenére is csapás ér valamely sajnálatos szokása, megjegyzése vagy döntése okán, akkor számára az különösen lesújtó lehet, és az elhagyatottság érzését kelti. Viszont függetlenül attól, hogy milyen okból következik be vagy milyen mértékű a sorscsapás, amellyel szembenézünk, mindig ott van a remény, a gyógyulás és a boldogság szárazföldje. Hallgassátok csak Jónást:

„Nyomorúságomban az Úrhoz kiálték…; a [pokol] torkából sikolték…

Mert mélységbe vetettél engem, tenger közepébe, és körülfogott engem a víz…

És én mondám: Elvettettem a te szemeid elől; [mégis meglátom ismét] szentséged templomát!

Körülvettek engem a vizek lelkemig, mély ár kerített be engem, hínár szövődött fejemre.

A hegyek alapjáig sülyedtem alá… Mindazáltal kiemelted éltemet a mulásból…

Mikor elcsüggedt… az én lelkem, megemlékeztem az Úrról, és bejutott az én könyörgésem… a te szentséged templomába.

A kik hiú bálványokra ügyelnek, elhagyják [az ő irgalmukat];

De én hálaadó szóval áldozom néked; megadom, a mit fogadtam. Az Úré a Szabadítás.”

Bár sok évvel ezelőtt történt, meg tudom mondani, hogy pontosan hol ültem és pontosan mit éreztem, amikor – mélyen a saját személyes poklom torkában lévén – felfedeztem ezt a szentírásrészt. Ha ma bárki úgy érzi magát, ahogyan én akkor – hogy kivetették, a legmélyebb vízbe süllyed éppen, fejére szövődött hínárral és körülötte mindenhol omladozó hegyekkel az óceán mélyén –, azt ma Jónás által sugallva így kérlelem: a te irgalmadat el ne hagyd! Az emberi tökéletlenségeid ellenére azonnali hozzáférésed van az isteni segítséghez és gyógyításhoz. Ez a bámulatos irgalom Jézus Krisztusban és Őáltala érkezik. Mivel Ő tökéletesen ismer és szeret téged, ezért a tiédként, vagyis teljesen rád szabva, a saját gyötrelmeid enyhítése és egyedi fájdalmaid meggyógyítása végett kínálja fel ezt neked. Szóval, az ég szerelmére – és a saját érdekedben –, ne fordíts hátat ennek! Fogadd el! Kezdd azzal, hogy nem leszel hajlandó hallgatni az ellenség „hiú bálvány[aira]”, akik azzal a gondolattal kísértenek, hogy a lelki feladataidtól történő elhajózásban rejlik az enyhülés. Inkább lépj a bűnbánó Jónás nyomdokába. Fohászkodj Istenhez! Fordulj a templom felé! Ragaszkodj a szövetségeidhez! Áldozathozatallal és hálaadással szolgáld az Urat, az Ő egyházát és másokat!

E dolgok megtétele felnyitja a szemedet Isten különleges, szövetséges szeretetére irántad – arra, amit a héber Biblia a heszed szóval illet. Látni és érezni fogod Isten hűséges, fáradhatatlan, kimeríthetetlen és „gyengéd irgalmasságai[t]”, amelyek „hatalmat ad[nak neked] a kiszabadulásra” bármely bűnből vagy kedvezőtlen fordulatból. Lehetséges, hogy először a kezdeti és heves gyötrelem elhomályosítja ezt a jövőképet. De ha továbbra is „megad[od], a mit fogad[ál]”, akkor ez a jövőkép egyre fényesebben ragyog majd a lelkedben. És ezzel a jövőképpel nemcsak reményre és gyógyulásra lelsz majd, hanem – megdöbbentő módon – örömre is, még a tűzpróbád közepette is. Russell M. Nelson elnök oly jól tanította ezt nekünk: „Amikor életünket Isten szabadítástervére összpontosítjuk…, valamint Jézus Krisztusra és az Ő evangéliumára, akkor örömöt érezhetünk, függetlenül attól, hogy mi történik – vagy mi nem történik – az életünkben. Az öröm Tőle származik, és Őmiatta van benne részünk.”

Nézzünk bár szembe komoly, Jónás-féle csapással vagy a tökéletlen világunk mindennapi kihívásaival, a felszólítás ugyanaz: a te irgalmadat el ne hagyd! Tekints Jónás jelére, az élő Krisztusra, aki mindent legyőzve harmadnap feltámadt a sírból – teérted. Fordulj Őhozzá! Higgy Őbenne! Szolgáld Őt! Mosolyogj! Mert Őbenne, és csakis Őbenne található olyan teljes és örömteli gyógyulás a bukástól, amely gyógyulásra mindannyiunknak oly sürgetően szükségünk van és amelyet alázatosan keresünk. Bizonyságot teszek arról, hogy ez igaz. Jézus Krisztus szent nevében, ámen.