„Saját bíráik ők”

Az Atya nagyszerű boldogságtervének az átfogó célja az, hogy lehetőséget biztosítson lélekgyermekeinek fizikai testet kapni, halandó tapasztalat által különbséget tenni „jó és gonosz között”, valamint lelkileg növekedni és örökké fejlődni.

Amire a Tan és szövetségek „erkölcsi önrendelkezés[ként]” utal, az központi szerepet játszik Isten azon tervében, hogy véghez vigye fiai és leányai halhatatlanságát és örök életét. Ezt az alapvető tantételt a szentírások önrendelkezésként is jellemzik, valamint a választás és a cselekvés szabadságaként.

Tanulságos ez a kifejezés, hogy erkölcsi önrendelkezés. Az erkölcsös szó rokon értelmű megfelelői közé tartoznak a jó, őszinte és feddhetetlen szavak. Az önrendelkezés szó pedig rokonítható a cselekvés, a tevékenység és a foglalatosság szavakkal. Ennélfogva az erkölcsi önrendelkezés úgy értelmezhető, mint az a képesség és kiváltság, hogy jó, őszinte, erényes és igaz módokon magunk cselekedjünk.

Isten alkotásai között vannak olyanok, amelyek cselekednek, és olyanok is, amelyekkel cselekednek. Az erkölcsi önrendelkezés az isteni elgondolás szerinti „hatalom az önálló cselekvésre”, amely Isten gyermekeiként hatalmat ad nekünk arra, hogy önrendelkezőkké váljunk, akik maguktól cselekednek, nem pedig csupán tárgyak, amelyekkel cselekednek.

A föld olyan helynek teremtetett, ahol Mennyei Atya gyermekeit próbára lehet tenni, hogy kiderüljön, vajon megtesznek-e „minden olyan dolgot, amelyet az Úr, az ő Istenük megparancsol nekik”. A teremtés és halandó létezésünk elsődleges rendeltetése, hogy lehetőséget biztosítson nekünk a cselekvésre, valamint arra, hogy azzá váljunk, akivé az Úr hív minket, hogy váljunk.

Az Úr így tanította Énókot:

„Íme, ezek a te testvéreid; saját kezem alkotásai, és én adtam nekik tudásukat, azon a napon, amikor megteremtettem őket; és az Éden kertjében adtam meg az embernek az önrendelkezését;

És testvéreidnek megmondtam, és parancsolatot is adtam nekik, hogy szeressék egymást, és hogy válasszanak engem, Atyjukat”.

Az önrendelkezés gyakorlásának az alapvető célja az, hogy szeressük egymást és Istent válasszuk. E két cél pedig pontosan igazodik az első és a második nagy parancsolathoz, miszerint szeressük Istent teljes szívünkből, lelkünkből és elménkből, és szeressük a felebarátainkat, mint saját magunkat.

Vegyük figyelembe, hogy parancsolatot kaptunk – nem csupán intelmet vagy tanácsot, hanem parancsolatot – arra vonatkozóan, hogy élve az önrendelkezésünkkel, szeressük egymást és válasszuk Istent. Hadd vessem fel, miszerint a szentírásokban az a módosító szó, hogy „erkölcsi”, nem csupán egy melléknév, hanem talán egy isteni irányelv is arra vonatkozóan, hogy miként kellene használnunk az önrendelkezésünket.

Az ismerős himnusz okkal kapta azt a címet, hogy Válassz jól. Nem azért áldattunk meg erkölcsi önrendelkezéssel, hogy bármit megtehessünk, amikor csak szeretnénk. Ehelyett az Atya terve szerint azért kaptunk erkölcsi önrendelkezést, hogy örök igazságokra törekedjünk és azoknak megfelelően cselekedjünk. „Önrendelkezőkként” buzgón kell munkálkodnunk jó ügyekben, és „sok dolgot” kell tennünk „saját szabad akaratu[n]kból, és… véghez [vinnünk] sok igazlelkűséget”.

Az erkölcsi önrendelkezés örök jelentőségét hangsúlyozza a halandóság előtti tanácsról szóló szentírásbeli beszámoló. Lucifer fellázadt az Atyának a gyermekeire vonatkozó terve ellen, és az önálló cselekvés hatalmának az elpusztítására törekedett. Figyelemre méltó, hogy az ördög közvetlenül az erkölcsi önrendelkezés tantételével szállt szembe.

Isten ezzel a magyarázattal szolgált: „Tehát, mivel… Sátán fellázadt ellenem, és az ember önrendelkezésének elpusztítására törekedett, …letaszíttattam”.

Az ellenség önző terve az volt, hogy megfossza Isten gyermekeit attól a képességtől, hogy „önrendelkezők” legyenek, akik igazlelkűen képesek cselekedni. Az volt a szándéka, hogy kiszolgáltassa Mennyei Atya gyermekeit annak, hogy tárgyak legyenek, amelyekkel csak cselekedni lehet.

Dallin H. Oaks elnök kihangsúlyozta, miszerint Jézus Krisztus evangéliuma arra hív minket, hogy tudjunk valamit, és váljunk valakivé az erkölcsi önrendelkezés igazlelkű gyakorlása által. Ezt mondta:

„Sok bibliai és újkori szentírás szól egy végső ítéletről, amely során minden ember elnyeri a jutalmát a tettei avagy cselekedetei, vagy a szíve vágyai szerint. Más szentírások viszont még azzal is kiegészítik ezt, hogy arra utalnak, miszerint az általunk elért állapot alapján leszünk megítélve.

Nefi próféta a végső ítéletet olyan szempontból írja le, hogy mivé váltunk: »és ha cselekedeteik tisztátalanok voltak, akkor nekik is szükségképpen tisztátalannak kell lenniük; és ha ők tisztátalanok, akkor szükségképpen nem lakozhatnak Isten királyságában« [1 Nefi 15:33; kiemelés hozzáadva]. Moróni kijelenti: »Aki tisztátalan, az még mindig tisztátalan lesz; és aki igazlelkű, az még mindig igazlelkű lesz« [Mormon 9:14; kiemelés hozzáadva].”

Oaks elnök így folytatta: „Az ilyen tanításokból arra a következtetésre jutunk, hogy a végső ítélet nem csupán a jó és a gonosz cselekedetek – a tetteink – összesített kiértékelése. Ez a cselekedeteink és gondolataink végső hatásának a nyugtázása is – azé, akivé váltunk.”

A cselekedeteink és a vágyaink önmagukban nem fognak és nem képesek megszabadítani minket. „[M]indaz után, amit meg tudunk tenni”, csakis a Szabadító végtelen és örök engesztelő áldozatán keresztül elérhető irgalom és kegyelem által békülünk meg Istennel.

Alma kijelentette: „[K]ezdjetek hinni Isten Fiában, hogy ő el fog jönni megváltani a népét, és hogy szenvedni fog, és meghal, hogy engesztelést hozzon a bűneikért; és hogy ismét feltámad a halálból, ami véghez viszi a feltámadást, hogy minden ember előtte álljon majd, hogy cselekedetei szerint megítéltessen az utolsó napon, az ítélet napján.”.

„Hisszük, hogy Krisztus engesztelése által az egész emberiség megszabadulhat, ha engedelmeskednek az evangélium törvényeinek és szertartásainak.” Mily hálásnak kell lennünk azért, hogy bűneink és gonosz tetteink nem szolgálnak majd bizonyságként ellenünk, ha valóban újjászületünk, hitet gyakorolunk a Megváltóban; „őszinte szívvel” és „igaz szándékkal” bűnbánatot tartunk; valamint „mindvégig kitart[unk]”!

Sokunk talán arra számít, hogy az Örökkévaló Bíró törvényszéke előtti megjelenésünk hasonló lesz egy világi bíróság előtti eljáráshoz. Egy bíró elnököl majd. Bemutatásra kerülnek a bizonyítékok. Ítélet születik. És valószínűleg bizonytalanság és félelem tölt el minket mindaddig, amíg meg nem ismerjük a végső eredményt. Úgy vélem azonban, hogy ez a jellemzés pontatlan.

Az általunk gyakran megtapasztalt félelemtől különbözik, ám kapcsolódik hozzá az, amit a szentírások „Istennek tetsző” félelemnek, avagy „az Úr… félelm[ének]” neveznek. A riadalmat és szorongást kiváltó világi félelemmel ellentétben az Isten szerinti félelem békességet, bizonyosságot és magabiztosságot enged be az életünkbe.

Az igazlelkű félelem magában foglalja az Úr Jézus Krisztus iránti tisztelet és áhítat mély érzéseit, a parancsolatai iránti engedelmességet, valamint a keze által kimért végső ítéletre és igazságosságra való várakozást. Az Isten szerinti félelem tehát a Megváltó isteni természetének és küldetésének a helyes értelmezéséből ered – abból, hogy hajlandóak vagyunk alávetni az akaratunkat az Ő akaratának, és tudjuk, hogy minden férfi és nő felelősséggel tartozik majd a saját halandó vágyaiért, gondolataiért, szavaiért és tetteiért az ítélet napján.

Az Úr félelme nem egy kelletlen vonakodás attól, hogy ítéletre járuljunk az Ő színe elé. Inkább lehetőség arra, hogy végül elismerjük önmagunkkal kapcsolatban a dolgokat, „ahogy azok valójában vannak”, és „ahogy azok valójában lesznek”.

Mindenkit, aki valaha élt, él vagy élni fog a földön, „Isten törvényszéke elé viszik…, hogy ott álljanak, és cselekedeteik szerint megítélje őket, hogy azok vajon jók vagy gonoszak voltak-e”.

Ha igazlelkűségre vágytunk és cselekedeteink jók voltak – vagyis, ha hitet gyakoroltunk Jézus Krisztusban, szövetségeket kötöttünk Istennel és megtartottuk azokat, valamint megbántuk a bűneinket –, akkor az ítélőszék örömet adó lesz. Mint ahogy azt Énós kijelentette, „[a Megváltó] előtt… fog[un]k állni; akkor örömmel lát[juk] majd az arcát”. És az utolsó napon „igazlelkűséget kap[unk] majd jutalmul”.

Ha viszont gonoszságra vágytunk és a cselekedeteink gonoszak voltak, akkor a törvényszék rettegést kelt majd bennünk. „Tökéletesen tudatában leszünk” bűneinknek, „világosan fogunk emlékezni” rájuk, és „bűn[ünk] élénk tudatára” ébresztik majd lelkünket. „[N]em merünk majd felnézni az Istenünkre; és igencsak örülnénk, ha megparancsolhatnánk a szikláknak és a hegyeknek, hogy omoljanak ránk és rejtsenek el az ő színe elől.” És az utolsó napon „baj lesz a jutalm[unk]”.

Végső soron tehát mi vagyunk saját magunk bírái. Senkire nem lesz szükségünk, hogy megmondja, hová menjünk. Az Úr színe előtt el fogjuk ismerni, hogy mit választottunk, kivé váljunk a halandóságban; és magunk is tudni fogjuk, hol a helyünk az örökkévalóságban.

Annak a megértése, hogy a végső ítélet örömet adó is lehet, nem csupán egy Moróni számára fenntartott áldás.

Alma leírta a Szabadító minden odaadó tanítványa számára elérhető megígért áldásokat: Ezt mondta:

„[A] visszaállítás szó azt jelenti, hogy gonoszért ismét gonosz hozatik vissza, vagyis testi a testiért, vagy ördögi az ördögiért – jó azért, ami jó; igazlelkű azért, ami igazlelkű; igazságos azért, ami igazságos; irgalmas azért, ami irgalmas…

[V]iselkedj igazságosan, ítélj igazlelkűen, és szüntelenül tégy jót; és ha megteszed ezeket a dolgokat, akkor megkapod majd a jutalmadat; igen, ismét irgalom állíttatik vissza hozzád; ismét igazságosság állíttatik vissza hozzád; ismét igazlelkű ítélet állíttatik vissza hozzád; és ismét jóval jutalmaznak majd téged.”

Örömmel tanúskodom arról, hogy Jézus Krisztus a mi élő Szabadítónk. Alma ígérete igaz, valamint rátok és rám is vonatkozik – ma, holnap és az egész örökkévalóságon át. Erről teszek bizonyságot az Úr Jézus Krisztus szent nevében, ámen.