Áldottak a békességre igyekvők

Velem együtt képzeljétek azt, hogy fiatal tizenévesek vagytok Kapernaumban, a Galileai-tenger közelében, Jézus Krisztus szolgálattétele idején. Szóbeszéd kering egy rabbiról – egy tanítóról –, akinek az üzenete tömegeket vonz. Szomszédok tervezik, hogy elmennek egy hegyhez, ahonnét kilátás nyílik a tengerre, hogy meghallgassák Őt.

Csatlakoztok másokhoz, akik Galilea poros útjain járnak. Érkezésetekkor meglep benneteket, milyen nagy tömeg gyűlt össze, hogy hallják ezt a Jézust. Néhányan halkan azt suttogják: „Messiás”.

Odafigyeltek. Szavai megérintik a szíveteket. A hazafelé vezető hosszú úton a beszélgetés helyett a csendet választjátok.

Csodálatos dolgokon tűnődtök – olyanokon, amelyek még Mózes törvényén is túlmutatnak. Jézus arról beszélt, hogy tartsuk oda a másik orcánkat, és hogy szeressük az ellenségeinket. Ígérete szerint „boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak”.

A valóságotokban, amikor nehéz napok súlya – bizonytalanság és félelem – nyomaszt benneteket, a békesség távolinak tűnik.

Meggyorsítjátok lépteiteket, és kifulladva érkeztek haza. A családotok összegyűlik, és édesapátok ezt kéri: „Mesélj nekünk arról, amit hallottál és éreztél!”

Elmondjátok, miszerint Ő arra kért benneteket, hogy ragyogjon a világosságotok mások előtt, és akkor is törekedjetek igazlelkűségre, amikor üldöznek titeket. Hangotok elcsuklik, miközben elismétlitek: „Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak.”

Azt kérdezitek: „Valóban képes vagyok béketeremtővé válni egy felbolydult világban, amikor a szívem félelemmel teli, és amikor a békesség oly távolinak tűnik?”

Apátok gyengéden édesanyátokra pillant, és így felel: „Igen. A legalapvetőbb helyen kezdjük – a szívünkben. Aztán otthon és a családunkban. Miközben ezeken a helyeken gyakoroljuk, a béketeremtés kiterjedhet az utcáinkra és a falvainkra.”

Ugorjunk gyorsan előre 2000 évet! Ehhez nincs szükség képzeletre – ez a valóságunk. Bár a mai felnövekvő nemzedék által megtapasztalt nyomás különbözik a galileai fiatalokétól – a társadalmi különbségek, az elvilágiasodás, a megtorlás, a közúti agresszió, a gaztettek és a közösségi médiás lincselések –, mindkét nemzedéknek viszállyal és feszültséggel teli kultúrákkal kell szembenéznie.

Szerencsére a fiataljainkat hasonlóképpen vonzzák a hegyibeszéd-szerű pillanatok – az ifjúsági hitoktatás, A fiatalság erősségéért-konferenciák, valamint a Jöjj, kövess engem! programja. Itt ugyanazokat a máig érvényben lévő felkéréseket kapják az Úrtól: engedjék, hogy világosságuk ragyogjon mások előtt; törekedjenek igazlelkűségre, még üldöztetés idején is; és szeressék az ellenségeiket.

Bátorító szavakat is kapnak a visszaállítás élő prófétáitól: „béketeremtők kerestetnek”. Nézeteltéréseinknek ne ellenszenves módon adjunk hangot. A viszálykodást és a kevélységet cseréljük megbocsátásra és szeretetre. Építsük az együttműködés és megértés hídjait, ne pedig az előítéletek vagy az elkülönítés falait. Az ígéret pedig ugyanaz: „Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak.”

Napjaink felnövekvő nemzedékének a szíve tele van bizonysággal Jézus Krisztusról, valamint reménnyel a jövőt illetően. Azért bennük is felmerül a kérdés: Valóban képes vagyok béketeremtővé válni egy felbolydult világban, amikor a szívem félelemmel teli, és amikor a békesség oly távolinak tűnik?

A határozott válasz pedig ismét: igen! Magunkévá tesszük a Szabadító szavait: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek… Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!”

A béketeremtés még ma is a legalapvetőbb helyen kezdődik – a szívünkben. Aztán otthon és a családunkban. Miközben ezeken a helyeken gyakorolunk, a béketeremtés kiterjedhet a szomszédságunkra és a közösségünkre.

Vegyük alaposabban szemügyre ezt a három helyet, ahol egy újkori utolsó napi szent békességet teremt.

Először a szívünkben kerül rá sor. Krisztus szolgálattételének az egyik jól látható eleme az volt, ahogyan a gyermekek Őhozzá akartak jönni. És ebben rejlik a megoldás egyik kulcsa. Ha betekintünk egy tiszta és ártatlan, béketeremtő gyermeki szívbe, az ihletet jelenthet a mi szívünk számára. Íme, hogyan felelt több elemis korú gyermek erre a kérdésre: „Milyen az, ha valaki béketeremtő?”

Megosztom veletek szívből jövő válaszaikat. Luke ezt mondta: „Mindig segíts másoknak!” Grace elmesélte, milyen fontos megbocsátani egymásnak, még akkor is, ha az nem tűnik igazságosnak. Annát idézem: „Láttam valakit, akivel senki sem játszott, úgyhogy odamentem hozzá játszani.” Lindy szerint béketeremtőnek lenni annyit tesz, hogy segítünk másoknak. „Aztán ezt továbbadod. És csak tovább és tovább.” Liam azt mondta: „Ne légy komisz az emberekkel, még akkor sem, ha ők komiszak veled.” London így felelt: „Ha valaki ugrat vagy gonoszkodik veled, azt mondod neki, hogy kérlek, hagyd abba.” Trevor megjegyezte: „Ha már csak egy fánkotok maradt, és ti mind azt szeretnétek, akkor elosztjátok egymás között.”

Az e gyermekek által adott válaszok bizonyítékul szolgálnak számomra, miszerint mindannyian istenadta fogékonysággal születtünk a kedvességre és könyörületre. Jézus Krisztus evangéliuma táplálja és a szívünkbe ülteti ezeket az isteni jellemvonásokat – köztük a béketeremtést is –, megáldva minket ebben az életben és a következőben.

Másodszor, a béketeremtés az otthonunkban zajlik azáltal, hogy az Úr mintáját követve gyakorolunk hatást az egymáshoz fűződő kapcsolatainkra: meggyőzéssel, hosszútűréssel, gyengédséggel, kedvességgel, szelídséggel és színleletlen szeretettel.

Íme egy lelkesítő történet, amely bemutatja, hogyan tette egy család a béketeremtést családi üggyé, a gyakorlatba ültetve át ezeket a tantételeket.

Ebben a családban a gyermekek nehezen boldogultak egy olyan felnőttel meglévő kapcsolatukban, aki gyakran mogorván, lekezelően és udvariatlanul viselkedett. A megsértett, csalódott gyermekek azon tűnődtek, vajon csak az jelentene-e megoldást, ha tükröt tartanának az illetőnek ugyanazzal a gonosz lelkületű viselkedéssel.

Az egyik este a család nyíltan beszélt a feszültségről és a következményeiről. Aztán támadt egy ötletük – amely nem pusztán megoldást jelentett, hanem egy kísérletet is.

A gyermekek ahelyett, hogy hallgatással vagy visszavágással felelnének, valami váratlant tesznek majd: kedvesen fognak reagálni. Nem egyszerűen udvarias visszafogottsággal, hanem megfontolt, szívből jövő kedves szavakkal és figyelmes tettekkel, függetlenül attól, hogy cserébe miként bánnak velük. Mind beleegyeztek, hogy egy bizonyos ideig kipróbálják ezt, majd újra összeülnek és átgondolják a dolgot.

Bár voltak, akik eleinte vonakodtak, mégis őszinte szívvel elkötelezték magukat a terv mellett.

Ami ezután történt, az egyszerűen elképesztő.

A fagyos szóváltások kezdtek felengedni. Mosoly lépett a morcos tekintetek helyébe. Az egykor távolságtartó, zord felnőtt kezdett megváltozni. A gyermekek, erőt merítve a döntésükből, hogy szeretettel élen járjanak, örömüket lelték az átalakulásban. A változás olyan mélyreható lett, hogy az utókövetést szolgáló, eltervezett gyűlésre nem is volt szükség. A kedvesség csendben megtette a dolgát.

Idővel valódi barátságok alakultak ki, felemelve ezzel mindenkit. Ahhoz, hogy béketeremtők legyünk, megbocsátunk másoknak, és ahelyett, hogy lerombolnánk, tudatosan építjük őket.

Harmadszor, a béketeremtés a közösségeinkben történik. A második világháború nyugtalan éveiben John A. Widstoe elder ezt tanította: „Békés közösséget csak úgy lehet építeni, ha olyan férfiakat és nőket építünk, akik szeretik a békét és megteremtik azt. Minden egyén – Krisztus tana… szerint – a saját kezében tartja [az egész] világ békéjét.”

A következő történet gyönyörűen szemlélteti ezt az elvet.

Évekkel ezelőtt két férfi – egy muszlim imám és egy keresztény lelkész Nigériából – egy fájdalmas vallási szakadék két oldalán állt. Mindkettő mélységesen szenvedett. Ám a megbocsátás gyógyító hatalmának köszönhetően úgy döntöttek, hogy közös útra lépnek.

Muhammad Ashafa imám és James Wuye lelkész barátok lettek, valószerűtlen társak a békéért folytatott munkában. Közösen megalapítottak egy vallásközi megbékélési központot. Most arra tanítanak másokat, hogy reményre cseréljék a gyűlöletet. Két alkalommal jelölték őket a Nobel-békedíjra, nemrégiben pedig a Nemzetközösségi Békedíj első kitüntetettjei lettek.

E korábbi ellenségek most egymást támogatva építik újjá azt, ami eltört, élő tanúiként annak, hogy a Szabadító felhívása, miszerint legyünk béketeremtők, nemcsak lehetséges, hanem erőteljes hatással is bír.

Amikor megismerjük Isten dicsőségét, akkor „nem az jár majd az esz[ünk]ben, hogy bánts[u]k egymást, hanem az, hogy békésen élj[ün]k”. Az egyházi és helyi közösségeinkben válasszuk azt, hogy Isten gyermekeiként tekintünk egymásra.

Összefoglalásként egy felkérést intézek hozzátok. A béketeremtés cselekvést kíván – mi lehet ez mindegyikünk számára holnaptól kezdve? Fontolóra vennétek-e egy egyhetes, három lépésből álló béketeremtési tervet?

1. Viszálykodásmentes otthoni övezet: Amikor viszálykodás veszi kezdetét, tartsatok szünetet, majd indítsátok újra magatokat kedves szavakkal és tettekkel.

2. Digitális hídépítés: Mielőtt online közzétennétek, megválaszolnátok vagy megjegyzésekkel látnátok el valamit, tegyétek fel a kérdést: Ez hidat fog építeni? Ha nem, akkor álljatok meg! Ne küldjétek el! Inkább osszatok meg valami jót! Gyűlölet helyett békességet hirdessetek!

3. Javítás és újraegyesítés: Az egyes családtagok felkutathatnak valakit, akivel feszült a kapcsolatuk, hogy bocsánatot kérjenek, szolgálattételt nyújtsanak, helyrehozzanak és újraegyesítsenek.

Hónapok óta tagadhatatlanul érzem, hogy üzenetemben erről kell beszélnem: áldottak a békességre igyekvők. Végezetül hadd osszak meg olyan benyomásokat, amelyek ez idő alatt a szívembe vésődtek.

A béketeremtés krisztusi tulajdonság. A béketeremtőket időnként hiszékenynek vagy gyengének nevezik – minden oldalról. Béketeremtőnek lenni azonban nem azt jelenti, hogy gyengék vagyunk, hanem azt, hogy oly módon vagyunk erősek, amit a világ talán nem ért. A béketeremtéshez bátorságra és megegyezésre van szükség, de nem kell hozzá az elvek feláldozása. A béketeremtés azt jelenti, hogy nyitott szívvel, nem pedig bezárt elmével járunk az élen. Azt jelenti, hogy kitárt karral, nem pedig ökölbe szorított kézzel közelítünk egymáshoz. A béketeremtés nem új dolog, nem most jött ki a nyomdából. Ezt maga Jézus Krisztus tanította, a Bibliában és a Mormon könyvében szereplőknek is. A béketeremtésről azóta is tanítanak újkori próféták a visszaállítás kezdetétől egészen napjainkig.

Egy szerető Mennyei Atya gyermekeiként akkor töltjük be isteni szerepünket, amikor igyekszünk béketeremtőkké válni. Bizonyságot teszek Jézus Krisztusról, aki a Békesség Hercege, az élő Isten Fia. Jézus Krisztus nevében, ámen.