Istennek Ausztriában volt rám szüksége

Illusztrálta: Agnieszka Więckowska

Miután visszatértem a Spanyolországban szolgált missziómból, úgy éreztem, készen állok megtenni a következő lépést az életemben. Szerettem volna többet megtapasztalni az egyházból, kilépve az otthoni, bécsi határok közül, ahol bár az egyháztagok elkötelezettek, de viszonylag kis létszámúak.

Úgy éreztem, hasonló gondolkodású fiatalok között kell lennem Utah államban, a provói Brigham Young Egyetemen; azt is reméltem, hogy találkozom majd ott egy fiatal nővel, akivel házasságot köthetek és családot alapíthatok. Letettem az angol nyelvvizsgát, és hamarosan fel is vettek az egyetemre. A szüleim felajánlották, hogy segítenek fedezni a kiadásaimat.

Motoszkált azonban bennem egy nyugtalanító gondolat: nem tanácskoztam az Úrral. Miért is kellene megkérdeznem? – érveltem magamban. Vajon nem „jó ügyben munkálkodom”, amelyhez nem szükséges minden dologban iránymutatást kérnem (lásd Tan és szövetségek 58:26–27)? Miért is tiltakoznának ez ellen a mennyek?

A Szentlélek azonban folyamatosan arra késztetett, hogy a döntés előtt imádkozzak. Mivel teljes mértékben arra számítottam, hogy az Úr jóvá fogja azt hagyni, azt gondoltam: Legyen!

A válasz gyors és erős volt – az egyik legvilágosabb válasz, amelyet valaha is kaptam. A szívemben ezt hallottam: Itt, Ausztriában van rád szükségem, hogy felépítsd a királyságot.

Elraktam a BYU órarendjét, és töröltem a terveimet. A családomra gondoltam és arra, hogy fiatalabb koromban az Úr miként segített nekünk bevándorolni Uruguayból Ausztriába. Rájöttem, hogy az Úrnak talán tényleg itt van rám szüksége. Ezzel az új lelkülettel a királyság ausztriai építésére összpontosítottam, mely ország színültig van szépséggel, tele van történelemmel, és a zene számos olyan óriásának a szülőhelye, mint amilyen Beethoven és Mozart.

Mindössze néhány héttel később találkoztam egy fiatal nővel, aki hozzám hasonlóan Dél-Amerikából vándorolt ki a családjával. Nagyon jó barátok lettünk. Nem volt utolsó napi szent, de alaposan figyelemmel követte a Szabadító és az Ő egyháza iránti odaadásomat, és végül saját bizonyságot szerzett. Két évvel később összeházasodtunk.

Azóta, hogy Katerinnel egymáshoz pecsételtek minket a templomban, felneveltünk három fiút és egy lányt, akik állhatatosak és elkötelezettek. Azáltal igyekszünk hagyni, hogy fényljen a világosságunk (lásd Máté 5:16), hogy mindenkivel barátságosak vagyunk, és nyitottak vagyunk a hitelveinkkel kapcsolatban itthon, Ausztriában. Hálás vagyok a személyes kinyilatkoztatás ajándékáért, amely segít utat mutatni az életünknek, miközben az Urat szolgáljuk.