Szolgálattétel mint elsősegély

Amikor elgondolkodtam azon, hogy Isten egyházának a tagjaiként milyen szerepet töltünk be Izráel egybegyűjtésében, eszembe jutott, hogy Abbyhez hasonlóan mi is mentősök vagyunk. Minden egyes ember, akivel találkozunk, egyedi kihívásokkal néz szembe, és mindegyikük más-más reagálást igényel. A testvéreinkről való gondoskodás nem egy kiszámítható, ellenőrzött környezetben zajlik. Valódi emberekkel van dolgunk a való világban, és ez zűrös is tud lenni.

A mentősökhöz hasonlóan nekünk is fel kell mérnünk, hogy mire van szükség, majd pedig meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt a meglévő tudásunk alapján. Amikor a helyzet szokatlan, és nem tudjuk, hogy mit tegyünk, akkor mi is további utasításokat kérhetünk, azért imádkozva, hogy útmutatást kapjunk a Lélek által, amiből megtudjuk, milyen lépéseket kell tennünk. Kérhetünk segítséget a vezetőinktől is, például a Segítőegylet és az elderek kvóruma elnökségeitől.

A Móziás 18-ban Alma azoknak az igazlelkű vágyairól beszél, akik Isten nyájába jönnek: egymás terheit viselni, gyászolni a gyászolókkal, megvigasztalni azokat, akik vigasztalásra szorulnak, és Isten tanújaként állni (lásd 8–9. versek). Amikor az életem egy-egy mélypontján jártam, azt érezve, hogy magamra maradtam és a mennyek zárva vannak előttem, ha ilyenkor valaki megjelent, hogy mellettem üljön, velem sírjon vagy meghallgasson engem, olyankor éreztem Isten szeretetét ezen az emberen keresztül, és tanúságot kaptam arról, hogy Ő tud rólam és a helyzetemről.

Gyakran úgy gondoljuk, hogy tanúként állni azt jelenti, hogy megosztjuk a hitbéli meggyőződésünket másokkal és bizonyságot teszünk az igazságról – és néha pontosan erre indít minket a Lélek. Ám nem mindig ez az első dolog, amire az embereknek szükségük van, amikor nehéz helyzetben vannak. Amikor Abby kiérkezik valakihez, akinek megállt a szíve, valószínűleg nem az a legtökéletesebb időpont arra, hogy beszélgetést kezdeményezzen az egészséges táplálkozási szokásokról és a testmozgásról. Nem az a feladata, hogy megítélje, miként jutott az illető abba a helyzetbe, netán eldöntse, ki érdemli meg azt, hogy ő ellássa. Ha valaki szükséghelyzetben van, Abby segítséget nyújt neki.

Mint ahogy Abby sem gyógyítja meg és engedi útjukra az embereket, éppúgy mi sem tudunk éppé tenni, helyrehozni vagy megszabadítani másokat. A mi szerepünk életbevágóan fontos: szeretnünk kell a testvéreinket, és Krisztushoz, a Gyógyítómesterhez kell vezetnünk őket, aki el tudja végezni a gyógyítást és a szabadítást.

Könnyű tehetetlennek érezni magunkat a szolgálattételünk során, amikor olyanokkal találkozunk, akiknek a terhei oly nehezek, bonyolultak vagy ismeretlenek, vagy akiknek a bűnei oly nagyok, a függőségeik oly leigázóak, fájdalmuk és gyászuk oly heves, vagy a hitük oly gyenge, hogy nem tudjuk, hogyan segítsünk nekik. Ha megpróbáljuk helyrehozni vagy megváltoztatni az embereket, akkor végül biztosan bosszantó csalódásban lesz részünk, mert ez nem olyasmi, amit nekünk hatalmunkban áll megtenni helyettük. Amint azt Dale G. Renlund elder a Tizenkét Apostol Kvórumából tanította: „A gyógyítás a Szabadító feladata. A mi feladatunk a szeretet – az oly módon történő szeretet és szolgálattétel, amely Jézus Krisztushoz vonz másokat.”

A fiatal nők fényképét készítette: Judith Ann Beck

A mi feladatunk, hogy szeressünk másokat

Amikor Alma a vigasztalásra szorulók megvigasztalásáról beszél, szavaihoz nem tartozik lábjegyzet, kiegészítő vagy szűkítő magyarázat, amely így szólna: „Vigasztaljátok meg azokat, akik vigasztalásra szorulnak, amennyiben osztják hitelveiteket, úgy öltözködnek, mint ti, mentesek a bűntôl, vagy olyan életmódot élnek, amely számotokra elfogadható.” Mentősökként nem feladatunk megítélni másokat, vagy eldönteni, hogy érdemesek-e a szeretetünkre és a törődésünkre. A kapott utasításaink nagyon egyértelműek:

• „Szeressétek egymást” (vö. János 13:34).

• „Legeltesd az én juhaimat!” (János 21:17).

• „Minden ember annyira becsülje testvérét, mint saját magát” (vö. Tan és szövetségek 38:25).

Joseph Smith próféta ezt mondta:

„Minél közelebb kerülünk mennyei Atyánkhoz, annál inkább hajlandók leszünk könyörülettel tekinteni a veszendő lelkekre; úgy érezzük majd, hogy bűneiket magunk mögé dobva, vállunkra akarjuk emelni őket. […]

Ha azt szeretnétek, hogy Isten irgalommal legyen irántatok, legyetek irgalommal egymás iránt”.

A szüleim oly sokféleképpen példázták ezt a szeretetet! Nagy családjuk volt, valamint sok unokájuk, akik közül néhányan úgy döntöttek, hogy eltávolodnak az egyháztól, vagy olyan ösvényeket követnek, amelyek eltérnek a tanításaitól. Tudtommal azonban a szüleim soha nem bírálták, kényszerítették bármire, vagy próbálták megváltoztatni az unokáikat a „megmentésükre” tett erőfeszítés örve alatt. A Szabadítóra hagyták az ítéletet és a szabadítást, és egyszerűen csak szerették őket. Otthonuk olyan hely volt, ahol mindenki úgy érezte, szívesen látják őket és biztonságban lehetnek, függetlenül a vallási meggyőződésüktől, a nemi irányultságuktól, illetve a politikai nézeteiktől vagy a világnézetüktől.

Az unokák bármit elmondhatnak nekik, és az elutasítástól való félelem nélkül lehettek önmaguk. A szüleim időt töltöttek velük, meghallgatták őket, és kapcsolatokat alakítottak ki velük.

Az édesanyám halálát megelőző napokban tanúja voltam annak, ahogy az unokái – zömük ekkor már a 20-as és 30-as éveiben járt – sírva gyűltek drága nagymamájuk ágya köré. Ez az alacsony, ősz hajú asszony az édesapámmal együtt mindig is szolgálattételt nyújtott nekik, megbecsülte, szívesen látta és feltétel nélkül szerette őket. A szüleim hithű utolsó napi szentek voltak, akik megértették, hogy a mások iránti szeretetünk – még akkor is, ha a hitelveik vagy a döntéseik különböznek a mieinktől – nem csökkenti a saját hitünket vagy változtat a mi hitelveinken. Semmit sem veszítünk el azzal, hogy Isten minden gyermekét szeretjük.

Ez nem azt jelenti, hogy nem tanítjuk az Isten parancsolatainak való engedelmesség fontosságát. Amint azt Dallin H. Oaks elnök, az Első Elnökség első tanácsosa tanította: „A szeretet és a törvény iránti elkötelezettségünk egyensúlyba hozásához folyamatosan szeretetet kell tanúsítanunk, miközben egyúttal folyamatosan tiszteletben tartjuk és betartjuk a parancsolatokat is. Azon kell lennünk, hogy megőrizzük a becses kapcsolatokat, ugyanakkor ne engedjünk azon felelősségeinkből, hogy engedelmeskedjünk az evangéliumi törvénynek és támogassuk azt.”

Krisztus „mentőseiként” és a tanítványaiként képesek vagyunk úgy szeretni, ahogyan Ő szeret, és biztonságos helyeket teremthetünk a környezetünk számára – a kapcsolatainkban, az otthonainkban, a környékünkön és az egyházközösségeinkben. Ezek olyan helyek, ahol az emberek szeretetre, elfogadásra és befogadásra lelhetnek, és ahol megismerhetik a Szabadítót, akinek hatalmában áll meggyógyítani, megbocsátani, megszabadítani, valamint minden dolgot helyrehozni.

Fényképezte: Carol Christine Porter