Szolgálattevő angyalok a hegyen

Tudtam, hogy ha nem kapok igen sok segítséget – köztük mennyei segítséget is –, nem fogok tudni lejutni a hegyről. Így hát papsági áldást kértem. Heiner püspök megkent, és Mark Handly, a püspökség egyik tanácsosa megpecsételte a megkenést. Miközben Handly fivér beszélt, nyugalom árasztotta el a csoportunkat.

Nathan még mindig emlékszik, mit érzett ő és a többi fiatal férfi, miközben az áldás hatalomteljes szavait hallgatta: „Békesség volt bennem, a szívem lecsillapodott, a gondolataim lenyugodtak. Ámultam a Szabadító hatalmán, melyet a Szentlélek kinyilvánított, és amely megérintette a szívemet. Azt gondoltam magamban: Azt akarom, hogy egy nap én is képes legyek erre! Békességet és gyógyulást akarok hozni a szeretteimnek.”

E megnyugtató biztatás ellenére mégis az elevenembe találtak az áldás azon szavai, melyek így szóltak: „Rendbe fogsz jönni, de ez el fog tartani egy ideig.”

Mint kiderült, ez az „el fog tartani egy ideig” arra az időre is vonatkozott, amennyi a lejutáshoz kellett. 193 cm magas vagyok, és akkor 104 kilót nyomtam. A fiatal férfiak azon tanakodtak, hogyan fognak engem levinni onnan. Én is ugyanezen tűnődtem.

Mivel az előtte való nyáron részt vettem egy vadonbeli elsősegélynyújtási képzésen, az útmutatásom alapján a csoportunk kötélből, ragasztószalagból, faágakból és egy habszivacs túramatracból sínt eszkábált a lábamra. A járműveinktől és az orvosi ellátástól azonban még mindig elválasztott minket egy négymérföldes túra, valamint egy átkelés egy sebes hegyi patakon.

A csoportunk két legmagasabb tagja mellettem ment, és a felkaromat fogva támogatott. Lassan elindultunk lefelé. Néha megbicsaklott a jó térdem, és ilyenkor összecsuklottam, mint egy nyugágy. Minden fájdalmas lépésnél hányingerrel küszködtem. Ahogy ereszkedés közben teltek az órák, Heiner püspök egyre jobban aggódott.

A csapat zöme előrement, hogy az utamat megkönnyítendő megtisztítsa az ösvényt a kövektől és a törmeléktől, közben pedig néhányan visszakapaszkodtak, hogy vízzel, étellel és bátorító szavakkal lássanak el. Az a túra, amely rendes körülmények között nagyjából két órát vett volna igénybe, nyolc órán át tartott.

Heiner püspök és néhány fiatal férfi előregyalogolt a patakhoz. Ott – ahogy Daniel Palmer fogalmazott: „imával a szívünkben” – összekötözték néhány kidőlt fa rönkjét, és hidat építettek egy elhagyatott hódgátra. Még egy hevenyészett korlátot és készítettek.

Amikor a túra ötödik órájában elértem a patakhoz, lassan és óvatosan átkeltem a rönkhídon, miközben több segítő kéz is támogatott. Megálltunk pihenni, és elmondtunk egy újabb imát a sok közül. Ekkor már félúton jártunk a hegyoldalban.

Néhány órával később az első fiatal férfiak kibukkantak a vadonból, nem messze az ösvény elejétől. Elmagyarázták a szorult helyzetünket néhány táborozónak, akik ott kvadoztak. Ezen irgalmas szamaritánusok közül többen is felhajtottak az ösvényen, többünket összeszedték, majd elvittek minket az autóinkhoz.

Hamarosan a coloradói Trinidadba tartottunk, ahol a kórház sürgősségi osztályán kezelésben részesültem. Az orvos ellátott egy térdmerevítővel és két mankóval, azután elindultunk haza.

„Isten hatalma”

Nem, nem gyógyultam meg azonnal. A gyógyulás valóban eltartott „egy ideig” a műtét és a fizikoterápia után. Azonban hálás vagyok a kapott papsági áldásért, azért a hitért, melyet az értem imádkozók és engem segítők tanúsítottak (lásd Jakab 2:26), valamint a célunkban meglelt egységért, melyet akkor értünk el, amikor együtt dolgoztunk azon, hogy lejuttassunk engem a hegyről.

Aznap fontos dolgokat tanultunk – olyan leckéket, amelyek megerősítették a bizonyságunkat és eltökéltségünket, segítettek a fiatal férfiaknak elkötelezni magukat a missziós szolgálat mellett, és felkészítették őket a jövőben megmászásra váró nehéz hegyekre.

„A fantasztikus vezetőim és társaim között ott volt Isten hatalma – idézi fel Nathan. – Hiszem, hogy angyalokat küldött le aznap, hogy segítsenek nekünk. Ez az élmény segített megértenem, milyen fontos érdemesnek lenni az úrvacsora megáldására és az egyéb papsági kötelességeim ellátására.”

Nem tudom, milyen nagy szerepet játszott ez az élmény abban, hogy segítsen a túrán részt vett fiatal férfiaknak elkötelezni magukat az ima, a szolgálat és az érdemesség jegyében élt élet mellett. Valószínű, hogy ifjú életük számos egyéb élménye is kulcsszerepet játszott a Jézus Krisztus és az Ő egyháza iránti elköteleződésükben. Mégis, e fiatal férfiak közül később mindenki teljes idejű misszionáriusként szolgálta a Szabadítót.

Az idő múlásával egyre hálásabb vagyok az Úr e jó szolgáiért – azért, amit akkor értem tettek, és amit ma is tesznek másokért. Számomra ők szolgálattevő angyalok voltak és azok is maradtak (lásd Tan és szövetségek 13:1).