Jézus Krisztust követjük, amikor csatlakozunk Hozzá a munkájában

Akkor veszünk részt a Szabadító munkájában, amikor segítünk Isten más gyermekeinek, hogy ők is Jézus Krisztus hithű tanítványaivá váljanak. Ez magában foglalja az Ő evangéliumának a megosztását, ekképpen pedig a szétszórt Izráel egybegyűjtését azáltal, hogy eleget teszünk a feladatainknak a Szabadító egyházában, és igyekszünk Őhozzá hasonlóvá válni. Az Ő munkájában „a siker[ünk] nem attól függ, hogy mások miként döntenek és reagálnak rá[nk], a felkérései[nk]re vagy az őszinte kedves cselekedetei[nk]re”. Russell M. Nelson elnök megerősítette: „Ha bármikor bármi olyat teszel, amivel hozzásegítesz bárkit – a fátyol mindkét oldalán – ahhoz, hogy szövetségeket kössön Istennel, és részesüljön az alapvető – keresztelési és templomi – szertartásokban, akkor Izráel egybegyűjtésében segítesz.”

Ahhoz, hogy a Szabadító munkáját a saját munkánkká tegyük, mi az Ő céljaira összpontosítunk, betartjuk az Ő parancsolatait, és szeretjük egymást. Bár az Ő munkáját az Ő módján végezzük (lásd Tan és szövetségek 51:2), néhány dologra magunknak kell rájönnünk. A Szabadító ezt mondta a Missouri állambeli Jackson megyében összegyűlt szenteknek:

„Mert íme, nincs rendjén, hogy minden dologban parancsoljak; mert aki minden dologban kényszerítve van, az rest és nem bölcs szolga; tehát nem kap jutalmat.

Bizony mondom, az emberek buzgón munkálkodjanak a jó ügyben, és tegyenek meg sok dolgot saját szabad akaratukból, és vigyenek véghez sok igazlelkűséget;

Mert bennük van a hatalom, ami által önrendelkezők. És amennyiben jót tesznek az emberek, semmiképpen nem veszítik el a jutalmukat” (Tan és szövetségek 58:26–28).

Amidőn követjük a Szabadítót, csatlakozunk Őhozzá a munkájában, és segítünk másoknak az Ő hithű tanítványaivá válni, olyankor azt tanítjuk, amit Ő tanítana. Mivel nincs felhatalmazásunk semmi más tanítására (lásd Tan és szövetségek 52:9, 36), az Ő tanára összpontosítunk, soha el nem térve attól (lásd Tan és szövetségek 68:25). Emellett kiemelt figyelmet szentelünk azoknak, akik szegények, szükséget látnak és sebezhetőek (lásd Tan és szövetségek 52:40). E kiemelt figyelem nyilvánvalóvá tétetett akkor, amikor a Szabadító Ésaiástól idézett egy názáreti zsinagógában:

„Az Úrnak lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangyéliomot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyilását, hogy szabadon bocsássam a lesujtottakat,

Hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét” (Lukács 4:18–19, lásd még Ésaiás 61:1–2).

Az Úrnak kedves esztendeje arra az időszakra utal, amikor Isten szövetségének az összes áldása rászáll majd az Ő népére. Azáltal követjük Jézus Krisztust, hogy másokat is meghívunk, hogy részesüljenek az Istennel kötött szövetségek megkötésének és megtartásának az áldásaiból, valamint azáltal, hogy gondoskodunk a szegényekről vagy más módon szükséget szenvedőkről.

Jézus Krisztushoz csatlakozni az Ő munkájában felvillanyozó, mert az Ő munkáit, terveit és szándékait „nem lehet meghiúsítani, és nem is válhatnak semmivé” (Tan és szövetségek 3:1). Az Úr a következőt tanácsolta azoknak, akik úgy érzik, elcsüggedtek: „Ne fáradjatok bele tehát a jó tevésébe, mert nagy munka alapját fektetitek le. És kis dolgokból jő elő az, ami nagy” (Tan és szövetségek 64:33). Mi egyszerűen csak megtesszük a saját részünket, és az Úrra hagyjuk, hogy gondot viseljen az aratásra.

A saját részünk megtétele egyszerűbb, mint talán gondolnánk, mert nem szükséges rendkívüli tehetségeket vagy képességeket hoznunk az Úr munkájába. Ő egyszerűen csak az elkötelezettséget és a hajlandóságot követeli meg. Az Úr ezt mondta a szenteknek az Ohio állambeli Kirtlandben: „Íme, az Úr a szívet és készséges elmét követeli meg” (Tan és szövetségek 64:34). Az Úr képességet tud adni annak, akinek megvan a hajlandósága, de nem tud és nem is fog hajlandóságot adni annak, akinek csak képessége van. Más szavakkal, ha elkötelezettek és készségesek vagyunk, akkor hasznunkat tudja venni. Nem számít, milyen tehetségesek vagyunk, Ő csak akkor fogja hasznunkat venni, ha elkötelezzük magunkat az Ő munkája mellett, és hajlandóak vagyunk segíteni Neki.

Samuel és Anna-Maria Koivisto elkötelezettséget és hajlandóságot is tanúsított. Nem sokkal a házasságkötésük után Koivistóék Finnországból Svédországba – Jyväskylä városából Göteborgba – költöztek munkavállalási céllal. Érkezése után Koivisto fivér meghívást kapott, hogy találkozzon Leif G. Mattsson elnökkel, aki a Göteborg Svédország Cövek elnökségében szolgált tanácsosként. Mivel Samuel nem beszélt svédül, az interjú angolul zajlott.

Egy rövid beszélgetést követően Mattsson elnök megkérte Samuelt, hogy szolgáljon egyházközségi misszióvezetőként az Utby Egyházközségben. Samuel rámutatott egy nyilvánvaló tényre: „De én nem beszélek svédül.”

Mattsson elnök az íróasztala fölött odahajolt hozzá, és nyomatékosan így szólt: „Azt kérdeztem, hogy beszélsz-e svédül, vagy azt, hogy hajlandó vagy-e szolgálni az Urat?”

Samuel így felelt: „Azt kérdezted, hogy hajlandó vagyok-e szolgálni az Urat. Hajlandó vagyok.”

Samuel elfogadta az elhívást. Anna-Maria is elfogadta a saját elhívásait. Mindketten hithűen szolgáltak, és eközben gyönyörűen megtanultak svédül.

Samuel és Anna-Maria életét az Úr szolgálata iránti elkötelezettség és hajlandóság jellemezte. Hétköznapi hősök ők az egyházban. Minden alkalommal hithűen szolgálnak, amikor csak felkérik őket. Megtanultam tőlük, hogy amikor szolgálunk, akkor a meglévő tehetségeinket használjuk (lásd Tan és szövetségek 60:13), és az Úr segít megvalósítanunk az Ő céljait.

Amikor hajlandóak vagyunk szolgálni, akkor igyekszünk nem panaszkodni vagy zúgolódni, mert semmilyen módon nem akarunk foltot ejteni a szolgálatunkon. A panaszkodás azt is jelezheti, hogy ingadozik az elkötelezettségünk, vagy hogy a Szabadító iránti szeretetünk nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. A szabadjára engedett zúgolódás az Úr elleni nyílt lázadássá is fejlődhet. Ilyen irányú fejlődés volt látható Ezra Booth – az egyház egyik korai ohiói megtértje – életében, akit Missouriba hívtak el misszionáriusnak.

Amikor 1831 júniusában elhagyta Ohiót, Ezra feldúlt volt, amiért néhány misszionárius szekéren utazhatott, miközben neki a nyári hőségben gyalogolnia kellett, útközben prédikálva. Zúgolódott. Amikor megérkezett Missouriba, kedveszegett volt. Másra számított, mint amit ott talált. Amint körülnézett, leginkább az a benyomása támadt, hogy „a kilátás kissé borúsnak tűnt”.

Ezra egyre epésebbé, gúnyosabbá és elítélőbbé vált. Missouriból visszaindulva – ahelyett, hogy útközben prédikált volna, ahogy arra megkérték – olyan gyorsan tért vissza Ohióba, ahogy csak tudott. Kezdeti zúgolódása megingássá, végül pedig a korábbi lelki élményeibe vetett bizalom elvesztésévé változott. Ezra hamarosan elhagyta az egyházat, végtére pedig „elhagyta a kereszténységet és agnosztikussá vált”.

Ugyanez történhet velünk is, ha nem vigyázunk. Ha nem tartunk fenn egy örökkévaló látásmódot, emlékeztetve magunkat arra, hogy kinek a munkája ez valójában, akkor előfordulhat, hogy panaszkodunk, megingunk, és végül elveszítjük a meglévő hitünket.

Azért imádkozom, hogy úgy döntsünk, követjük Jézus Krisztust azáltal, hogy csatlakozunk Őhozzá a munkájában. Ha így teszünk, akkor „igen nagy és becses ígéreteket” kapunk (vö. 2 Péter 1:4). Ezen áldások közé tartozik a bűnbocsánat (lásd Tan és szövetségek 60:7; 61:2, 34; 62:3; 64:3), a szabadítás (lásd Tan és szövetségek 6:13; 56:2), valamint a felmagasztosítás (lásd Tan és szövetségek 58:3–11; 59:23). Mi több, a legnagyobb ajándék ígéretét kapjuk, melyet Isten adhat: az örök életet.