A Heti FF-ből
Rossz helyeken kerestem a kapcsolódást, pedig mindvégig birtokomban volt a válasz
Megvolt a válasz a magányosságom gondjára, mégsem láttam.
Az Utolsó Napi Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában felnőve magányos voltam.
Mivel az egész középiskolában én voltam az egyházunk egyetlen tagja, úgy éreztem, hogy mindenkitől el vagyok szigetelve. Sokan még csak nem is hallottak korábban az egyházról, ezért úgy éreztem, hogy nem sok lehetőségem van szóba hozni. Néha nem is akartam, mert tartottam attól, hogy elutasítanak, és akkor majd még elszigeteltebbnek fogom érezni magamat.
Elkezdtem neheztelni az evangéliumra, amikor úgy látszott, hogy a barátaim közül sokan sokkal boldogabbak nálam.
Úgy tűnt, hogy nagyon jól érzik magukat a bulikban, én pedig azt éreztem, hogy kimaradok ezekből. Mindig nemet mondtam a meghívásukra, és úgy éreztem, hogy ezzel folyton ellököm magamtól a barátságukat és a boldogságukat.
Így aztán egy nap nem utasítottam vissza a meghívásukat.
Túltekinteni a célon
Onnantól egyre többet lógtam ezekkel a haverjaimmal. Úgy éreztem, hogy végre egy közösség tagja vagyok, és végül már istentiszteletre sem jártam többé.
Egy idő után azonban kiégettnek és minden addiginál magányosabbnak éreztem magam. Éreztem, ahogy egyre inkább a nikotin rabjává válok és elveszítem az uralmat az életem felett.
Nem értettem, hogy mi a bajom. Végre megvoltak a vágyott barátaim és kapcsolataim, de akkor miért nem tudok olyan boldog lenni, mint ők?
Ekkoriban történt, hogy az egyik barátom elveszítette egy szerettét. Amikor beszélgettem vele és igyekeztem segíteni neki, elkezdett minden kijönni belőlem, amit a szabadítás tervéről tudtam, és azt magyaráztam neki, hogy egy nap majd újra láthatják egymást.
… Hogy mi van?!
El sem akartam hinni, hogy miket mondok! Akkor már évek óta nem gondoltam az evangéliumra.
De ahogy ezt az általam régen tanult igazságot magyaráztam, reményt éreztem, és rájöttem, hogy a hitem nem tűnt el teljesen.
Eltöprengtem a hitem azon darabjain, amelyek még megmaradtak bennem. Az jutott eszembe, hogy az egyház mindig is egy olyan helyet kínált számomra, ahol hasonló gondolkodású emberekkel lehetek közösségben – akik mind arra törekednek, hogy Jézus Krisztust kövessék, másokat szolgáljanak, valamint megtapasztalják az evangélium örömét és ígéreteit.
Dale G. Renlund elder a Tizenkét Apostol Kvórumából ezt tanította: „[H]ajlamosak lehetünk arra, hogy a célon túl tekintsünk. Óvakodnunk kell ettől a hajlamtól, különben elnézhetünk Jézus Krisztus mellett az életünkben, és nem ismerjük fel a sok áldást, amelyet Ő kínál nekünk. Szükségünk van Őrá.”
Ráébredtem, hogy csupa rossz helyen kerestem a boldogságot.
Nem vagy egyedül
Ezt az élményt követően elkezdtem találkozni a misszionáriusokkal, hogy segítsenek újra megismernem Jézus Krisztust. Segítettek nekem abban, hogy jobban bevonjam az életembe az evangéliumot. Elkezdtem többet imádkozni és az isteni kilétem újrafelfedezésére összpontosítani. Még a nikotint is feladtam. Tudtam, hogy Isten velem van, miközben igyekszem megváltoztatni az életemet.
Idővel felismertem, hogy van egy kapcsolatom Krisztus más tanítványaival az egyházközségemben. Elkezdtem a barátaimmal is beszélgetni a hitemről és megválaszolni a kérdéseiket, és ez boldoggá tett.
A múltbéli magányom nagy része az önbizalom hiányából fakadt. Amikor azonban a figyelmem már nem arra irányult, hogy megpróbáljak beilleszkedni mások közé, hanem arra, hogy Isten fiaként önmagam legyek és megosszam a hitemet, örömre és összetartozásra leltem az evangélium teljes megélésében.
Dieter F. Uchtdorf elder a Tizenkét Apostol Kvórumából ezt az ígéretet tette:
„…Isten valami többet tartogat. Egy magasabb és mélyebb örömöt – olyan örömöt, amely felülmúl mindent, amit ez a világ kínál. Olyan örömöt, amely túléli a szívfájdalmat, keresztülhatol a bánaton és elhalványítja a magányt.
Ezzel ellentétben a világi boldogság nem maradandó. Nem is lehet az. Minden földi dolog természete az, hogy eljár felette az idő, hanyatlásnak indul, elhasználódik vagy lejár a szavatossága. Ám az isteni öröm örök, mert Isten is örök.”
Már nem érzem magam elszigetelve az egyház tagjaként. A Jézus Krisztusra való összpontosítás levette a vállamról a súlyt, és lehetővé tette, hogy újra lélegezzek! Amikor Őt követem, ráébredek, hogy valóban nem vagyok egyedül. A szövetségek áldásának, a Szentlélek ajándékának és Krisztus minden ígéretének köszönhetően tudom, hogy Ő velem van.
Az a tartós öröm, amelyet ez az igazság hoz az életembe, nagyobb mindennél, amire Nélküle törekedtem.