A részvételünk felkészülés Krisztus visszatérésére

E pillanat fenségességében, amint Isten királysága terjed és templomok vannak szerte a földön, egyre nagyobb szükség van arra, hogy a készséges lelkek részt vegyenek Isten munkájában. Az önzetlen szolgálat jelenti a krisztusi tanítványság lényegét. A szolgálat azonban ritkán kényelmes. Ezért csodállak benneteket, szövetségeiket megtartó tanítványokat – köztük drága misszionáriusainkat –, akik félretettétek vágyaitokat és kihívásaitokat azért, hogy az Ő gyermekeit szolgálva szolgáljátok Istent. Isten örömöt lel a megtisztelésetekben, amiért „igazlelkűségben” szolgáljátok Őt. Azt ígéri, hogy „nagy lesz [a jutalmatok], és örök lesz [a dicsőségetek]”. Amikor igent mondunk a szolgálatra, akkor igent mondunk Jézus Krisztusra. Amikor pedig igent mondunk Krisztusra, akkor igent mondunk a lehető leginkább bővelkedő életre.

Ezt a leckét akkor tanultam meg, amikor vegyészmérnöknek tanultam a főiskolán. Megkértek, hogy legyek tevékenységszervező az egyedülállók egyházközségében. Ez az elhívás volt a rémálmom. Ennek ellenére elfogadtam, azonban eleinte csak nyögvenyelősen ment. Aztán az egyik tevékenységen egy gyönyörű lányt elvarázsolt az, ahogyan felszolgáltam a fagyit. Háromszor is visszajött abban a reményben, hogy felfigyelek rá. Egymásba szerettünk, ő pedig alig két héttel később megkérte a kezemet. Nos, talán nem ment ilyen gyorsan, továbbá én kértem meg az ő kezét, de igazság szerint ijesztő belegondolni, hogy elszalasztottam volna Heidit, ha nemet mondok az elhívásra.

Isten munkájában nem azért veszünk részt, mert Őneki szüksége van ránk, hanem mert nekünk szükségünk van Istenre és az Ő nagyszerű áldásaira. Ezt ígéri: „Mert íme, én megáldom mindazokat, akik szőlőskertemben munkálkodnak, hatalmas áldással”. Hadd osszak meg három tantételt, amelyek arról tanítanak, hogy a részvételünk Isten munkájában miként áld meg bennünket, és segít felkészülnünk a Szabadítóval való találkozásra.

Először is, amikor részt veszünk, akkor teremtésünk mértékének a betöltése felé haladunk.

Ezt a mintát a teremtésről szóló beszámolóból ismerhetjük meg. A munka minden egyes napja után Isten elismerte a haladást, és látta, hogy az jó. Nem azt mondta, hogy a munka befejeződött, s azt sem, hogy tökéletes. De azt igenis mondta, hogy volt előrelépés, és Isten szemében ez jó!

Az elhívások nem határozzák meg vagy igazolják egy személy értékét vagy érdemességét. Ehelyett, amikor együtt munkálkodunk Istennel, bármire is kér bennünket, belenövünk saját teremtésünk mértékébe.

Isten örvend a fejlődésünknek, és nekünk is így kell tennünk, még akkor is, ha még van tennivalónk. Időnként előfordulhat, hogy híján vagyunk az elhívásban való szolgálathoz szükséges erőnek vagy forrásoknak. Ennek ellenére részt vehetünk a munkában, és megvédhetjük a bizonyságunkat olyan jelentőségteljes módokon, mint az ima és a szentírás-tanulmányozás. Szerető Mennyei Atyánk nem kárhoztat minket, amikor készséggel szolgálnánk, de nem vagyunk rá képesek.

Másodszor, a szolgálat szent helyekké emeli az otthonainkat és az egyházi közösségeinket, ahol gyakorolhatjuk a szövetséges életvitelt.

Például egyénileg kötünk szövetséget arra, hogy mindig emlékezünk Krisztusra, de mások szolgálata során éljük meg e szövetséget. Az elhívások lehetőségekkel árasztanak el bennünket egymás terheinek a viselésére, betöltve ezáltal Krisztus törvényét. Amikor azért szolgálunk, mert szeretjük Istent és mert a szövetségeink szerint akarunk élni, akkor a kötelességszerűnek és kimerítőnek tűnő szolgálat örömtelivé és átalakulást eredményezővé válik.

A szertartások nem azért szabadítanak meg minket, mert valamiféle mennybéli ellenőrzőlistának tesznek eleget. Sokkal inkább arról van szó, hogy amikor az e szertartásokhoz kapcsolódó szövetségek szerint élünk, olyan emberré válunk, aki Isten színe előtt akar lenni. Ennek a megértése segít leküzdenünk a szolgálattal kapcsolatos vonakodásunkat, illetve a szolgálati lehetőségek esetleges kikerülését. Felkészülésünk a Jézus Krisztussal való találkozásra felgyorsul, amikor felhagyunk azzal, hogy azt kérdezzük, mit enged meg Isten, és helyette elkezdjük feltenni a kérdést: vajon mit szeretne Isten.

Harmadszor, az Isten munkájában való részvétel segít nekünk elnyerni Isten kegyelmének az ajándékát és érezni az Ő nagy szeretetét.

Nem pénzügyi ellentételezést kapunk a szolgálatunkért, hanem a szentírás tanítása szerint „Isten kegyelmét kap[juk] munká[nkért], hogy megerősödhess[ünk] a Lélekben, rendelkezvén Isten ismeretével, hogy Istentől való hatalommal és felhatalmazással taníthass[unk]”. Ez igen jó üzlet!

Isten kegyelmének köszönhetően nem a képességeink vagy azok hiánya képezik az elsődleges alapot egy elhívás átadásához vagy elfogadásához. Isten nem vár el tökéletes teljesítményt vagy kivételes tehetséget ahhoz, hogy részt vehessünk az Ő munkájában. Ha így lett volna, akkor Eszter királyné nem mentette volna meg a nemzetét, akkor Péter nem vezette volna a korai egyházat, és Joseph Smith nem lett volna a visszaállítás prófétája.

Amikor hittel cselekedve olyasmit teszünk, ami meghaladja a képességeinket, akkor felszínre kerül a gyengeségünk. Ez soha nem kényelmes, mégis szükséges számunkra ahhoz, „hogy tudhassuk, hogy [Isten] kegyelme… által… van az, hogy hatalmunk van ezen dolgok megtételére”.

Sokszor elbotlunk, amikor részt veszünk Isten munkájában. Erőfeszítéseink során azonban Jézus Krisztus elkap minket. Fokozatosan felemel bennünket, hogy megtapasztaljuk a kudarcainktól és a félelmeinktől való szabadulást, és azt, hogy úgy érezzük, soha nem leszünk elegek. Amikor szerény, de a tőlünk telhető legjobb erőfeszítésünket Istennek szenteljük, Ő felmagasztalja azt. Amikor pedig áldozatot hozunk Jézus Krisztusért, Ő megszentel bennünket. Ez Isten kegyelmének az átalakító hatalma. A szolgálat során növekedünk a kegyelemben, mígnem felkészültek leszünk arra, hogy felemeljen minket az Atya, hogy Jézus Krisztus előtt álljunk.

Nem tudom, mi mindent kérdez majd a Szabadító, amikor Őelőtte állok, de az egyik kérdés talán az lesz: Kit hoztál magaddal? Az elhívások egy szerető Mennyei Atya szent ajándékai, melyek segítenek másokat magunkkal hozni Jézus Krisztushoz. Felkérem hát a vezetőket és mindegyikőnket, hogy tudatosabban kutassuk fel azokat, akiknek nincs elhívása. Bátorítsuk őket, és segítsünk nekik részt venni Isten munkájában, hogy az segítségükre legyen a Krisztus visszatérésére való felkészülésben.

John nem volt tevékeny az egyházban, amikor a püspöke meglátogatta, és elmondta neki, hogy az Úrnak munkája van számára. Felkérte Johnt, hogy hagyjon fel a dohányzással. Bár John már sokszor próbált leszokni, ezúttal úgy érezte, hogy egy nem látható hatalom segít neki.

Csupán három héttel később a cövekelnök meglátogatta Johnt. Elhívta, hogy a püspökségben szolgáljon. John megdöbbent. Elmondta a cövekelnöknek, hogy épp most szokott le a dohányzásról. Ha most ez azt jelenti, hogy még a vasárnapi profi focimérkőzéseken sem vehet részt – amint ez szokása volt –, akkor ez egyszerűen túl nagy kérés. A cövekelnök sugalmazott válasza egyszerű volt: „Nem én kérlek erre, John, hanem az Úr”.

Erre John így felelt: „Nos, ha ez a helyzet, akkor szolgálni fogok.”

John elmondta nekem, hogy ezek a szolgálat érdekében hozott áldozatok lelki fordulópontot jelentettek számára és a családja számára.

Eltűnődöm azon, hogy nincs-e vakfoltunk, vagyis nem mulasztunk-e elhívást adni olyan egyéneknek, akik halandó szemszögünkből nem tűnnek kézenfekvő választásnak vagy érdemtelennek látszanak. Vagy talán jobban érdekel minket a teljesítmény kultúrája, mint a fejlődés tana, így elmulasztjuk észrevenni, hogy miként növeli a Szabadító a valószínűtlenek és kipróbálatlanok képességeit a nekik adott szolgálati lehetőségek révén.

David A. Bednar elder azt tanítja, milyen fontos az a szentírásbeli utasítás, mely szerint „minden [férfi és nő] tanulja meg a kötelességét, és tevékenykedjen”. Megtesszük ezt? Amikor a vezetők és a szülők engedik másoknak, hogy saját maguk tanuljanak és cselekedjenek, akkor ők kivirulnak és virágoznak. Bár könnyebb út lehet az, ha a hithű egyháztagoknak második elhívást adunk, a kiválóbb mód mégis az, ha felkérjük a valószínűtleneket a szolgálatra, majd hagyjuk, hogy tanuljanak és fejlődjenek.

Ha Krisztus fizikailag itt lenne, meglátogatná a betegeket, tanítaná a vasárnapi iskolai osztályt, ott ülne az összetört szívű fiatal nővel, és megáldaná a gyermekeket. El tudja végezni a saját munkáját. Ő azonban alkalmazza azt a tantételt, hogy engedjen minket cselekedni és tanulni, ezért küld bennünket önmaga helyett.

Az Isten munkájában való részvétellel együtt jár „az a jog, kiváltság és felelősség, hogy az [Úr Jézus Krisztust] képvisel[jük]”. Amikor azért szolgálunk, hogy Krisztust, ne pedig magunkat magasztaljuk, akkor a szolgálatunk örömtelivé válik. Amikor mások úgy hagyják el az osztályunkat, a gyűlésünket, a szolgálattételi látogatásunkat vagy tevékenységünket, hogy inkább emlékeznek Krisztusra, mintsem ránk, akkor a munka feltöltődést nyújt számunkra.

Ha buzgón igyekszünk a Szabadítót képviselni, hasonlóbbá válunk Őhozzá. Ez a legjobb felkészülés arra a szent pillanatra, amikor mindegyikünk térdre borul majd és megvallja, hogy Jézus a Krisztus, akiről tanúságot teszek, hogy Ő az, és hogy Russell M. Nelson elnök az Ő „hangja… a föld széleiig”, hogy segítsen nekünk felkészülni „arra, ami eljövendő”. Jézus Krisztus szent nevében, ámen.