Isteni felhatalmazás, kiváló fiatal férfiak

Köszönjük Andersen elder a papsági hatalom, valamint a Szabadító engesztelése hatalmának ezt a figyelemre méltó kifejezését.

Egy idén januári vasárnap délelőtt során, ahogy ott ültem egy úrvacsorai gyűlésen, több mint egy tucat fiatal férfit támogattunk az ároni papságon belüli előmenetelre. Szinte éreztem, ahogy a világunk éppen változik.

Rádöbbentem, hogy szerte a világon, egyik időzónáról a másikra, az ugyanilyen úrvacsorai gyűléseken diakónusok, tanítók és papok tízezreit támogatják – mint Holland elder ma délelőtt említett barátját, Eastont –, hogy elrendeljék őket egy egész életen át tartó papsági szolgálattételre, mely széltében-hosszában átszövi Izráel egybegyűjtését.

Minden januárban mintegy 100 000 fiatal férfi részesül a papságban kézrátétel által, hogy e szertartással hozzákapcsolják őket a felhatalmazás ragyogó vonalához, mely a visszaállítás korszakán keresztül visszanyúlik Josephig és Oliverig, Keresztelő Jánosig, majd pedig Jézus Krisztusig.

Mármost, a mi egyházunkra nem jellemző a nagy csinnadratta. Csendben végezzük a dolgunkat.

Mégis, azt látva, ahogy az újonnan elrendelt papságviselők átvonuló viharként árasztják el a földet, azon tűnődtem – amolyan „az öröm egyháza”-féle módon –, hogy nem kellene-e mindezt a háztetőkről hirdetnünk. Ma – gondoltam – harsonáknak, dobpergésnek és ragyogó tűzijátéknak lenne itt a helye. Felvonulásnak kellene lennie!

Ismerve Isten hatalmát a maga valójában, annak voltunk a tanúi, ahogy a földet elárasztó isteni felhatalmazás megtöri e világ mintázatait.

Ezek az elrendelések életre szóló szolgálatra indítják e fiatal férfiakat, miközben olyan jelentőségteljes időkben és helyeken találják majd magukat, ahol nagyon is számítani fog a jelenlétük, az imáik, valamint Isten általuk viselt papságának a hatalma.

Ez az irányított láncreakció egyetlen szolgálattevő angyallal kezdődött, akit Isten küldött. Az ősi időkben egykor élt, majd feltámadt Keresztelő János megjelent Josephnek és Olivernek, a fejükre helyezte a kezeit, és ezt mondta: „Szolgatársaim, a Messiás nevében rátok ruházom Áron papságát, amely rendelkezik az angyalok szolgálattételének és a bűnbánat evangéliumának és a bűnök bocsánatára alámerítéssel történő keresztelésnek a kulcsaival” (Tan és szövetségek 13:1).

János ezt a felhatalmazást Áron papságának nevezte Mózes fivére és papságviselő társa után. Az ősi időkben Áron papsága viselőinek az volt a feladatuk, hogy tanítsanak, valamint segédkezzenek a szertartásoknál – azon szertartásoknál, melyek a tanítványságot a jövőbeli Messiásra, az Úr Jézus Krisztusra összpontosították (lásd 5 Mózes 33:10).

Mózes negyedik könyve kifejezetten megbízza Áron papságának a viselőit a szertartási edények kezelésének a feladataival. „Áront pedig és az ő fiait rendeld föléjök… az ő tisztök pedig, ügyelni… az asztalra… és a szenthelynek edényeire, a melyekkel szolgálnak” (4 Mózes 3:10, 31).

Az állatáldozat ószövetségi szertartása beteljesedett és leváltásra került a Szabadító élete és engesztelése által. Ezt az ősi szertartást felváltotta a napjainkban úrvacsora szentségének nevezett szertartás.

Az Úr arra szólítja fel Áron papsága újkori viselőit, hogy lényegében ugyanazokat a dolgokat tegyék, melyeket elődeik az ősi időkben: tanítsanak, valamint végezzenek szertartásokat – mindezt azért, hogy az Ő engesztelésére emlékeztessenek bennünket.

Amikor a diakónusok, a tanítók és a papok segédkeznek az úrvacsora szertartásában, ugyanúgy részesülnek az áldásaiban, mint mindenki más, azáltal, hogy megtartják a szövetséget, amelyet akkor kötnek, amikor egyénenként vesznek a kenyérből és a vízből. Azonban e szent kötelességek végzése során többet tanulnak a papsági szerepükről és feladataikról is.

Az ároni papságot előkészítő papságnak is nevezik, részben azért, mert szertartásai lehetővé teszik a viselői számára, hogy megtapasztalják annak a súlyát és örömét, hogy az Úr megbízatását végzik, továbbá felkészíti őket a jövőbeli papsági szolgálatra, mely során talán előre nem látható módokon kell majd szolgálattételt nyújtaniuk – beleértve ebbe sugalmazott áldások kijelentését olyan időkben, amikor remények és álmok, sőt élet és halál járnak kötéltáncot.

Az ilyen komoly elvárások komoly felkészülést igényelnek.

A Tan és szövetségek elmagyarázza, hogy a diakónusok és a tanítók „figyelmeztessenek, fejtsenek ki, buzdítsanak és tanítsanak és hívjanak mindenkit, hogy jöjjön Krisztushoz” (Tan és szövetségek 20:59). E lehetőségeken túl a papok „prédikálj[anak]… és keresztel[jenek]” (Tan és szövetségek 20:50).

Nos, mindez soknak hangzik, de a gyakorlatban ezek a dolgok természetes módon történnek szerte a világon.

Egyszer egy püspök megtanította a diakónusok kvóruma új elnökségének e feladatokat. Az ifjú elnökség tehát elkezdte megbeszélni, miként tudnák teljesíteni azokat a kvórumukban és az egyházközségükben. Úgy döntöttek, hogy elkezdik meglátogatni az egyházközség idősebb tagjait, hogy megtudják, mire van szükségük, majd pedig aszerint cselekszenek.

Az általuk szolgáltak között volt Alan, egy goromba, gyakran trágár, néha ellenséges szomszéd is. Alan felesége, Wanda az egyház tagja lett, Alan azonban, ahogy mondani szokás, keményebb dió volt.

Mindazonáltal a diakónusok munkához láttak, viccel elütve a sértéseit, miközben havat lapátoltak és kivitték a szemetet. A diakónusokat nehéz utálni, és Alan idővel megszerette őket. Egyszer meghívták őt istentiszteletre.

„Ki nem állhatom az istentiszteleteket” – válaszolta.

„Hát, de minket igen – mondták. – Szóval, gyere velünk! Jöhetsz velünk csak a kvórumgyűlésünkre is, ha szeretnéd.”

Így hát a püspök jóváhagyásával el is jött – és elkezdett rendszeresen járni.

Idővel a diakónusokból tanítók lettek, és míg továbbra is szolgálták, ő megtanította a fiúkat autót bütykölni és különböző dolgokat építeni. Mire a diakónusokból lett tanítókból papok lettek, Alan már csak úgy utalt rájuk, hogy „a fiaim”.

Ők pedig szorgosan misszióba készültek, és megkérdezték tőle, hogy gyakorolhatnák-e vele a misszionáriusi leckéket. Mire ő esküdözött, hogy soha nem fogja meghallgatni a leckéket vagy elhinni azokat, de persze, gyakorolhatnak a házában.

Aztán Alan megbetegedett. A szíve pedig meglágyult.

És egy nap a kvórumgyűlésen gyengéden arra kérte a fiúkat, imádkozzanak, hogy abba tudja hagyni a dohányzást, ők pedig így is tettek. Aztán viszont hazakísérték, és elkobozták a teljes dohánykészletét.

Amikor az egészsége romlása miatt Alan kórházakba és rehabilitációs központokba került, ezek a „fiai” szolgálták őt a papság és a színleletlen szeretet erejének a csendes megnyilvánulásaival (lásd Tan és szövetségek 121:41).

A csoda tovább folytatódott, amikor Alan azt kérte, hadd keresztelkedjen meg – ám aztán elhunyt, mielőtt sor kerülhetett volna erre. Kérésére a diakónusokból papokká lett fiatalok vitték a koporsóját és mondtak beszédet a temetésén, ahol – természetesen – figyelmeztettek, kifejtettek, buzdítottak, tanítottak és mindenkit Krisztushoz hívtak.

Később pedig a templomban Alan egyik „fia” keresztelte meg a diakónusok kvóruma egykori elnökét Alan helyetteseként.

Mindent, amit Keresztelő János mondott, megtettek. Azt tették, amit a diakónusok, a tanítók és a papok egyházszerte és ezen az egész világon tesznek.

Az egyik dolog, amiért az áronipapság-viselők felelnek, az úrvacsora szertartását érinti.

Tavaly találkoztam egy sugalmazott püspökkel és a csodálatos feleségével. Nem sokkal azelőtt, egy szombat reggel, miközben autójukkal a fiuk keresztelőjére igyekeztek, tragikus hirtelenséggel elveszítették a drága kétéves kislányukat, Tesst.

Másnap reggel az egyházközségük tagjai könyörülettel telve jöttek össze az úrvacsorai gyűlésre, maguk is szenvedve e tökéletes kicsi lány elvesztése miatt. Senki sem számított rá, hogy a püspök családja ott lesz az istentiszteleten azon a reggelen, de néhány perccel a gyűlés kezdete előtt csendben beléptek a kápolnába, és elfoglalták a helyüket.

A püspök felment az emelvényre, elsétált a tanácsosai közötti szokásos ülőhelye mellett, és inkább a papjai között ült le az úrvacsorai asztalnál.

A megértés és béke utáni vágyakozás gyötrelmes és álmatlan éjszakája alatt erős benyomása támadt azt illetően, hogy mire van a leginkább szüksége a családjának – és mire van a leginkább szüksége az egyházközségének. Ez pedig az volt, hogy hallják a püspökük, az egyházközségük ároni papsági elnöke, a gyászoló édesapjuk hangját, amint kimondja az úrvacsorai szövetség ígéreteit.

Így aztán a megfelelő időben letérdelt ezekkel a papokkal, és az Atyját szólította. Az események okozta szenvedései közepette kijelentette a legerőteljesebb szavakat, melyeket bárki valaha is hangosan kimondhat ebben az életben.

Örökkévaló jelentőséggel bíró szavak voltak ezek.

Egy szertartás szavai.

Egy szövetség szavai.

Olyan utasítás, amely ennek az életnek a valódi céljához és Mennyei Atyánk ránk vonatkozó tervének a legcsodálatosabb kimeneteléhez kapcsol minket.

El tudjátok képzelni, mit hallott aznap az a gyülekezet abban a kápolnában – hogy mit éreztek azokban a szavakban, amelyeket minden vasárnap hallunk a mi kápolnáinkban?

„Ó Istenünk, Örökkévaló Atyánk! Fiad, Jézus Krisztus nevében kérünk, hogy áldd meg és szenteld meg ezt a kenyeret mindazok lelke számára, akik ebből vesznek, hogy Fiad testének emlékezetére ehessenek, és tanúsíthassák neked, ó, Istenünk, Örökkévaló Atyánk, hogy készek Fiad nevét magukra venni és őrá mindenkor emlékezni és parancsolatait betartani, melyeket nekik adott; hogy Lelke mindig velük lehessen. Ámen” (Tan és szövetségek 20:77).

Majd pedig: „Ó Istenünk, Örökkévaló Atyánk! Fiad, Jézus Krisztus nevében kérünk, hogy áldd meg és szenteld meg ezt a [vizet] mindazok lelke számára, akik ebből isznak, hogy azt Fiad vérének emlékezetére tehessék, amely érettük ontatott; és tanúsíthassák neked, ó, Istenünk, Örökkévaló Atyánk, hogy mindig emlékeznek őrá, hogy Lelke velük lehessen. Ámen” (Tan és szövetségek 20:79).

Ez a nagyszerű édesapa és édesanya tanúsítja, hogy ez az ígéret beteljesedett. Lelke valóban velük van örökkévaló vigasztalásukra.

Örökké hálás vagyok, amiért azok, akik viselik az ároni papságot – a maga hatalmaival, szertartásaival és kötelességeivel –, mindannyiunkat megáldanak „az angyalok szolgálattételének és a bűnbánat evangéliumának és a bűnök bocsánatára alámerítéssel történő keresztelésnek” a kulcsain keresztül (Tan és szövetségek 13:1). Jézus Krisztus nevében, ámen.