Hűek leszünk mindig atyáink hitéhez

Amikor ellátogattam a Tennessee-i Nashville templomba egy templomi felülvizsgálat céljából, kiváltságomban állt e megbízás részeként végigjárni az épületet és megtekinteni az Úr e gyönyörű házát. Különösen nagy hatással volt rám a vezetőnővér irodájának a falán függő festmény, amely Mary Wanlasst ábrázolja, s melynek a címe: Carry On [Haladj tovább!].

Ez a festmény története:

„1862-ben, Missouriban, a 14 éves Mary Wanlass megígérte haldokló mostohaanyjának, hogy rokkant édesapját [és négy sokkal fiatalabb testvérét eljuttatja] a Nagy-sóstó völgyébe. […] Mary hajtotta az ökröket és a fejősteheneket, amelyek a szekeret húzták, melyen az édesapja [ágyhoz kötötten utazott, továbbá] ő gondoskodott a testvéreiről. Az út minden egyes napján ehető növényeket, virágokat és bogyókat gyűjtött, hogy táplálja a családot. Egyetlen iránytűje a kapott utasítás volt, miszerint addig haladjanak nyugat felé, »amíg felhők helyett hegyeket nem látnak«.

Az egész tavasszal és nyáron tartó utazás végén, szeptemberben elérték [a] Utah-völgyet. Édesapja nem sokkal azután hunyt el, hogy a család letelepedett Utah megyében, ahol Mary később férjhez ment, és [saját] családot alapított.”

Bámulatos történet ez egy 14 éves fiatal nő hitéről és erejéről, amely ma mindegyikünket buzdíthat, hogy haladjunk tovább.

A „Csak haladj tovább!” – vagy ahogy az anyanyelvemen, hollandul mondjuk: Gewoon doorgaan – édesanyám és édesapám életének a jelmondata is.

A szüleim és a feleségem szülei a családunk úttörői. Ők is átkeltek a saját „síkságukon”, ahogy azok is, akik nap mint nap jönnek az egyházba, az Úr nyájába. Történeteiknek nem sok köze van ökrökhöz és szekerekhez, de ugyanolyan hatása van az eljövendő nemzedékekre.

Fiatal felnőtt korukban befogadták az evangéliumot és megkeresztelkedtek. Mindkét szülőmnek nehéz gyermekkora volt. Édesapám Indonéziában, Jáva szigetén nőtt fel. A második világháború alatt erőszakkal elválasztották a családjától, és egy koncentrációs táborba zárták, ahol fiatalon kimondhatatlan nehézségeket kellett elszenvednie.

Édesanyám csonka családban nevelkedett, és szintén szenvedett az éhezéstől és a második világháború viszontagságaitól. Időnként arra kényszerült, hogy tulipánhagymákat egyen. Édesapja tettei és édesanyjától való későbbi válása miatt olykor nehezére esett szerető Atyaként tekintenie Mennyei Atyára.

A szüleim egy egyházi tevékenységen találkoztak, majd nem sokkal később elhatározták, hogy összeházasodnak és részesülnek a pecsételésükben a Svájci Bern templomban. A vasútállomáson várakozva, miután kevéske megtakarításuk maradékát is a templomi útjukra költötték, azon tűnődtek, miből fognak megélni, de bíztak benne, hogy minden rendben lesz. És így is lett.

Kezdetben egy nagyon szerény, egyszobás tetőtéri lakásban alapítottak családot Amszterdam szívében. Miután több éven át kézzel mosták a ruháikat, végre elég pénzt tudtak félretenni ahhoz, hogy mosógépet vásároljanak. Közvetlenül azelőtt, hogy megvették volna, a püspök meglátogatta őket, hogy hozzájárulást kérjen egy amszterdami gyülekezeti ház felépítéséhez. Úgy döntöttek, hogy odaadják a mosógépre félretett pénzüket, és továbbra is kézzel fognak mosni.

Más családokhoz hasonlóan mi is számos nehézséget éltünk át. Ezek azonban csak erősebbé tettek minket, és elmélyítették az Úr Jézus Krisztusba vetett hitünket, éppen úgy, mint Alma esetében, aki elmesélte a történetét a fiának, Hélamánnak, miszerint „mindenféle próbatétel és baj idején” támogatásban részesült, mert az Úr Jézus Krisztusba helyezte a bizalmát.

Hogyan vált két ember, akik fiatalkorukban annyi megpróbáltatást éltek át, a legjobb szülőkké, akiket valaha is kívánhattam volna? A válasz egyszerű: teljes mértékben befogadták az evangéliumot, és a mai napig a szövetségeik szerint élnek!

Több mint 65 évnyi házasság után az Alzheimer-kórban szenvedő édesanyám februárban elhunyt. A 92 éves édesapám, aki még mindig önellátó, egészen édesanyám haláláig olyan gyakran látogatta őt, amilyen gyakran csak tudta. Nemrég említette fiatalabb testvéreimnek, hogy a második világháború során az indonéziai táborban szerzett szörnyű élmények felkészítették őt arra, hogy hosszú éveken át türelmesen ápolja a feleségét, amikor megbetegedett és egyre romlott az állapota ettől a szörnyű kórtól, valamint arra az elkerülhetetlen napra is, amikor másokra kellett bíznia az elsődleges ápolását, és nem tudott többé mellette lenni. Jelmondatuk az volt, és még mindig az, hogy „Csak haladj tovább!” – tökéletes reménységgel Krisztusban, hogy felemeltess az utolsó napon, és örökre Ővele lakhass dicsőségben.

Hitük és bizonyságuk hajtóerőt jelent az utánuk jövő nemzedékek számára.

Abban a faluban, ahol a feleségem felnőtt, a szülei – akik jóravaló, templomba járó emberek voltak – még fiatal házaspárként fogadták el az evangéliumot. A feleségem kétéves volt, és akkor még az egyetlen gyermekük. Döntésük, hogy Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza tagjai lesznek, nagy hatással volt az életükre, miközben a falubeliek és a családjuk elfordultak tőlük. Sok évbe, a család tagjainak írt szeretetteljes üzenetekbe és a közösségnek nyújtott szolgálatba került, mire végül elfogadták őket.

Egy alkalommal, amikor a feleségem édesapja püspökként szolgált, hamisan megvádolták valamivel, és azonnal felmentésre került az elhívásából. Az anyósom annyira megbántódott, hogy megkérdezte a férjét, továbbra is járjanak-e istentiszteletre. Ő azt felelte, hogy természetesen továbbra is járnak majd istentiszteletre, mivel ez nem az emberek egyháza, hanem Jézus Krisztus egyháza.

Időbe telt, mire fény derült az igazságra és bocsánatot kértek tőlük. Ami megtörhette volna őket, csak még inkább növelte az erejüket és a meggyőződésüket.

Miért van az, hogy néhányan magától értetődőnek vesszük a szüleink hitét és bizonyságát, akik minden nehézségük ellenére hithűek maradtak? Azt gondoljuk talán, hogy ők nem értik tisztán a dolgokat? Nem voltak és most sincsenek megtévesztve! Egyszerűen csak igen sok élményük volt már a Lélekkel, és Joseph prófétával együtt kijelenthetik: „…tudtam, …és nem tudtam …megtagadni”.

Hát nem csodálatos a Hélamán seregéről szóló dal a Gyermekek énekeskönyvében?

Még ha ez nem is mindig van így – ahogyan azt édesanyám is tapasztalta gyermekkorában –, ti akkor is lehettek azok a „hithű szülők”, akik szeretik az Urat és igazlelkű példát mutatnak másoknak.

Vajon teljes mértékben érezzük e szavak igazságát, amikor énekeljük azokat? Érzitek, hogy olyanok vagytok, mint Hélamán serege, és az Úr „hű szolgáiként hirdet[itek] igazságát”? Én számos alkalommal éreztem ezt, amikor ezt a dalt énekeltük FSY-konferenciákon és fiataloknak szóló egyéb gyűléseken.

Vagy mit érzünk, amikor a Hűek leszünk című himnuszt énekeljük?

Ti, a felnövekvő nemzedék tagjai, bárhol és bármilyen körülmények közt legyetek is, kérlek, tanuljatok és merítsetek erőt azok hitéből és bizonyságából, akik előttetek jártak. Ez segíteni fog megértenetek, hogy a bizonyság megszerzéséhez vagy megerősítéséhez áldozatokat kell hozni, és „a mennyek áldását az áldozat hozza”.

Ha olyan áldozaton gondolkodtok, amely valóban meg fogja áldani az életeteket, kérlek benneteket, gondolkozzatok el és imádkozzatok szeretett prófétánk, Russell M. Nelson elnök felhívásáról, melyben „minden arra érdemes és alkalmas fiatal férfit felkér[t] a misszióra való felkészülésre, és az abban való szolgálatra. Az utolsó napi szent fiatal férfiak számára a misszionáriusi szolgálat papsági felelősség. […]

Ami titeket, fiatal és alkalmas nővéreket illet, a misszió számotokra is erőteljes, ámde választható lehetőség.”

Elhívhatnak titeket szolgálati vagy tanító misszionáriusnak is. Mindkét misszionárius ugyanahhoz a célhoz járul hozzá – hogy lelkeket vezessen Krisztushoz –, mindegyikük a maga egyedi és erőteljes módján.

Mindkét fajta szolgálatban megmutatjátok az Úrnak, hogy szeretitek Őt, és hogy szeretnétek jobban megismerni Őt. Ne feledjétek: „Mert hogyan ismerné az ember azt az urat, akit nem szolgált, és aki idegen neki, és aki messze áll szíve gondolataitól és szándékától?”

Akár az első, akár az ötödik nemzedék vagyunk az evangéliumban, mindannyiunknak fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy vajon milyen történeteket fogunk továbbadni a hitről, az erőről és a celesztiális elkötelezettségről a következő nemzedéknek?

Folytassuk mindannyian az arra irányuló erőfeszítéseinket, hogy jobban megismerjük a Szabadítónkat, Jézus Krisztust, és Őt tegyük életünk középpontjává! Ő az a szikla, amelyre építenünk kell, hogy amikor nehéz időket élünk, képesek legyünk szilárdan állni.

Legyünk hát „hűek… atyáink hitéhez, az igazsághoz, melyért mártírok haltak meg. Tiszta szívvel és lélekkel hűek leszünk mindörökre”. Jézus Krisztus nevében, ámen.