A Mormon könyve és a húsvét csodája

A 3 Nefi 11-ben azt olvassuk, hogy az emberek hangot hallottak a mennyből. Először nem értették, de miután teljes mértékben odafigyeltek rá, végre felismerték Isten hangját, amint kijelenti: „Íme az én Szeretett Fiam” (7. vers). Mennyei Atya nem egyszerűen bemutatta Jézus Krisztust – Ő ekkor Krisztus isteni mivoltáról tanúskodott, ahogyan azt csak Ő tehette.

A Szabadító Isten Elsőszülött Fia a lélekben és Egyszülött Fia a testben (lásd Tan és szövetségek 93:21; János 3:16). Ez az egyik fontos oka annak, hogy Ő véghez tudta vinni az engesztelést, amely lehetővé teszi a belső változásunkat. Jézus Krisztus engesztelése nélkül szükségszerűen kárhozatra ítélnének minket a hibáink és a bűneink. Az Ő engesztelésével nemcsak megtisztulhatunk tőlük, hanem tanulhatunk is belőlük. Mivel Krisztus isteni, ezért kegyelmet – isteni segítséget és oktatást – képes nyújtani nekünk, amely segíthet nekünk elérni a bennünk rejlő örök lehetőségeket.

A belső változás akkor kezdődik, amikor hitet tanúsítunk Jézus Krisztusban és az Ő felhatalmazott szolgáiban. Az egyik első dolog, amit Krisztus tett, amikor megjelent az ősi amerikai földrészen, az volt, hogy magához hívta az embereket – egyenként –, hogy legyenek a feltámadása tanúi. Mindegyikük látta és érezte az Ő engesztelő áldozatának a jegyeit. (Lásd 3 Nefi 11:14–15.) Ezután pedig örömmel így kiáltottak: „Hozsánna!” (17. vers). Ennek a kifejezésnek az egyik fordítása az, hogy „szabadíts meg [ezért fohászkodunk]”.

A Szabadító azzal válaszolt a szabadításért esedező fohászukra, hogy előszólította Nefit, és hatalmat és felhatalmazást adott neki a keresztelésre (lásd 21. vers). Ily módon azt tanította, hogy a szabadítás a megfelelő papsági felhatalmazás által végzett szertartásokon keresztül érkezik.

Joggal merülhetnek fel ezzel kapcsolatban kérdések: Netán az amerikai földrészen élő emberek nem rendelkeztek már addig is a papsággal? Nem végeztek már korábban is felhatalmazás általi kereszteléseket? (Lásd Móziás 18:8–17.) De igen. Ám úgy tűnik, Jézusnak valamilyen fontos célja volt azzal, hogy nyilvánosan átadta ezt a felhatalmazást Nefinek és a többi tanítványnak. Talán mindenki előtt világossá akarta tenni, hogy ezeknek az embereknek felhatalmazásuk van képviselni Őt, ezáltal pedig az Ő távoztát követően a szabadítás és felmagasztosítás szertartásaival szolgálni. Talán azért volt ez különösen fontos, mert voltak bizonyos nézeteltérések a keresztelés helyes módjáról (lásd 3 Nefi 11:28).

A papsági szertartásokon és szövetségeken keresztül Mennyei Atyánk az Ő minden gyermeke számára elérhetővé teszi az áldásokat. Ezek a szertartások nemcsak abban segítenek az embereknek, hogy felülemelkedjenek a világon, hanem abban is, hogy felemelkedjenek Mennyei Atyához és Jézus Krisztushoz.

A belső változás az előbbieken túl azon is múlik, hogy képesek vagyunk-e még bőségesebben hozzáférni Krisztus hatalmához. Az amerikai földrészen a Szabadító tanította az embereknek az Ő tanát – egészen pontosan azt a tant, amelyet Mennyei Atya adott Neki (lásd 3 Nefi 11:31–32). Ez magában foglalja az Úr Jézus Krisztusba vetett hitet, a bűnbánatot, a keresztelést és a Szentlélek elnyerését (lásd 32–35. vers). Ha erre az alapra építünk, akkor mindvégig képesek leszünk kitartani, „és a pokol kapui nem fognak diadalmaskodni felett[ünk]” (39. vers).

Krisztus tana által hozzáférhetünk az Ő hatalmához, és Ő még a természetünket is képes megváltoztatni. Hit és bűnbánat nélkül alig létezne vágy a változásra. A keresztelés és a Szentlélek ajándéka nélkül csak korlátozottan létezne hatalom a változáshoz. A mindvégig kitartás tantétele nélkül a belső „tájunkban” bekövetkező változás mindörökké felszínes és időleges lenne, és nem lenne ideje arra, hogy mélyen a szívünkbe ivódjon és az énünk részévé váljon.

Bármennyire szeret is minket Mennyei Atya és Jézus Krisztus, és bármennyire is szeretnének megáldani és segíteni bennünket, nem fognak minket változásra kényszeríteni. A Krisztus tana szerinti élet az, ahogyan az erkölcsi önrendelkezésünket arra használjuk, hogy meghívjuk Őket: munkálkodjanak velünk az Ő isteni tulajdonságaik sajátunkká tételében.

Amikor Jézus Krisztus ellátogatott az ősi amerikai földrészen élő emberekhez, hasonló szavakat szólt hozzájuk, mint amilyen a Bibliában feljegyzett hegyi beszéd – azonban néhány jelentős különbséggel. A Mormon könyve például olyan további tanításokat is tartalmaz a Szabadítóról, amelyek hiányoznak a jelenlegi Bibliánkból. Ezek a tanítások az evangélium első tantételeiről és szertartásairól szólnak: a Jézus Krisztusba vetett hitről, a bűnbánatról, a keresztelkedésről és a Szentlélek elnyeréséről. (Lásd 3 Nefi 12:1–2.) Ez segít megágyazni annak, hogy az utánuk következő boldogmondásokra ne csak hasznos tanácsok gyűjteményeként tekintsünk.

Harold B. Lee elnök (1899–1973) a boldogmondásokkal kezdődő hegyi beszédről azt mondta, hogy az „kinyilatkoztatás [Krisztus] saját jelleméről…, vagy úgy is mondhatnánk, hogy »önéletrajz«”. Krisztus azon felkérését alkotják, hogy munkálkodjunk Ővele az Ő isteni tulajdonságai elnyerésének a folyamatában. Az újszövetségi görög szövegben a makariosz („boldog”) szó további jelentései a „szerencsés” avagy „áldott”. Ha azonban a boldogmondások és a zsoltárok közötti kapcsolatot is figyelembe vesszük, akkor ez a szó olyan jelentésekkel bővíthető, mint a „szent” vagy a „felmagasztosult”.

„[Á]ldottak a lélekben szegények, akik [Krisztushoz] jönnek” (3 Nefi 12:3), miután a Jézus Krisztusba vetett hitet választották és szövetségeket kötöttek. Amikor lélekben szegények vagyunk, olyankor felismerjük, hogy hosszú utat kell még megtennünk, mire olyanná válunk, mint Isten, továbbá Jézus Krisztust választjuk példaképünknek és tökéletes oktatónknak, hogy segítsen eljutnunk oda. Amikor megbotlunk, olyankor gyászolunk a bűneink miatt, és a bűnbánatot választjuk (lásd 4. vers). Szelídséget tanúsítunk, amikor gyakran összegyűlünk, hogy az úrvacsoravétel által közelebb kerüljünk Őhozzá. Az úrvacsora segít nekünk megerősíteni a szövetséges kapcsolatunkat Mennyei Atyával és Jézus Krisztussal, folyamatosan befogadva az Ő erejüket és befolyásukat az életünkbe. (Lásd 5. vers.)

A Szabadító ezeket követően arról tanított, hogy „áldottak mindazok, akik éhezik és szomjazzák az igazlelkűséget, mert el fogja tölteni őket a Szentlélek” (6. vers). A Szentlélek a megszentelő, azon „kegyelem hírnöke…, mely által Krisztus vére képes elvenni a bűneinket és megszentelni minket (lásd 2 Nefi 31:17)”. Az Ő állandó társaságával irgalmasokká és tisztává válunk a szívünkben, mint Krisztus. A Szentlélek segíteni fog béketeremtőkké válnunk, akik éppúgy képesek állni az üldöztetést, mint azt Krisztus tette. (Lásd 3 Nefi 12:7–11.)

A Szentlélek segíthet nekünk megváltoztatni a viselkedésünket, valamint magasabb szintre emelni a vágyainkat és a belső indíttatásainkat. Az alacsonyabb törvény, amely előkészítő törvény volt, úgy fogalmazott, hogy „ne öljetek” (3 Nefi 12:21). A Szabadító azt mondta, hogy még a testvérünkre sem szabad dühösnek lennünk (lásd 22. vers). Az alacsonyabb törvény úgy fogalmazott, hogy „ne kövess el házasságtörést” (27. vers). Az Úr azt mondta, hogy még azt se engedjük meg, hogy a bujaság a szívünkbe férkőzzön (lásd 28–29. vers). „A régi dolgok elmúltak, és minden dolog megújult – jelentette ki a Szabadító. – Azt akarom tehát, hogy legyetek tökéletesek, éppen úgy, ahogyan én, vagy Atyátok, aki a mennyben van, tökéletes” (47–48. vers).

A tökéletesség az a belső változás, amelyre törekszünk, ám az lehetetlennek tűnik – mindaddig, amíg bele nem gondolunk abba, hogy a tökéletes görög megfelelője a teleiosz, ami azt jelenti, hogy „osztatlan”, „egész”, „teljesen kifejlett” vagy „érett”. Rokonítható vele a számos szóban megtalálható tele előtag, ami azt jelenti: „messze”. Megtaláljuk olyan szavakban, mint a telefon, a televízió és a teleszkóp, amelyek a távközlés és a messzelátás eszközei. Látjuk, hogy a Mormon könyvében Jézus csak a feltámadása után nevezte magát tökéletesnek. Irgalmában megadja nekünk az ahhoz szükséges idő ajándékát is, hogy tanuljunk és fejlődjünk, hogy ezáltal egésszé és teljesen kifejletté váljunk.

Láthatjuk ez a csodát a Mormon könyve-beli emberek életében a Szabadító látogatását követően. Mindannyian „szerte az egész vidéken megtértek az Úrhoz, és nem voltak közöttük viszálykodások és szóváltások, és az emberek mind igazságosan bántak egymással” (4 Nefi 1:2). „Isten szeretete… az emberek szívében lakozott. […] [É]s biztosan nem lehetett volna náluk boldogabb nép” (15–16. vers). Jézus Krisztus követői alkalmazták azt, amit Ő tanított, és idővel az Ő kegyelme által megváltoztak. Az a sioni társadalom, amelyben közel 200 éven át éltek, megmutatja nekünk, hogy Krisztus által lehetségesek a kedvező változások.

Húsvétkor Krisztus feltámadását ünnepeljük, valamint a benne rejlő ígéretet, miszerint mi is fel fogunk támadni tökéletessé vált és megdicsőült testben. A Mormon könyvében található húsvéti történet túlmutat a külső változásokon, rámutatva a Szabadító által elérhető belső változásokra. A Mormon könyve egy másik tanúbizonyság Jézus Krisztusról, valamint a mi örök kilátásainkról és lehetőségeinkről Őneki köszönhetően.