Szeretett Szabadítónk győzelme

Apostoli elhívásom során sokat utaztam, és kiváltságomban állt gyermekekkel, fiatalokkal és felnőttekkel találkozni szerte a világon. Vannak nagy örömmel teli pillanatok az életben, de a saját szememmel láttam és a szívem mélyén éreztem, hogy a boldogságon és az örömön kívül az élethez hozzá tartoznak a szívfájdalom és a szenvedés pillanatai is.

Soha nem felejtem el, ahogyan négy kisgyermek mellett ülök, akik szülei életének kegyetlenül véget vetett egy behatoló a saját otthonukban, amíg a gyermekek aludtak; vagy a találkozásomat egy nővel, akit kislányként bántalmazott egy rokona, akiben megbízott; vagy azt, ahogyan egy fiatal lány ágya mellett ülök, aki egy kerékpárról leesve fejsérülést szenvedett és nem sokkal később meghalt; vagy amikor annak a nőnek a zokogását hallgattam, akinek a férje hosszú éveken át felháborító módon elárulta őt és a saját templomi szövetségeit.

Éreztem a házaspár fájdalmát, akiknek a felnőtt gyermeke már nem hitt az evangélium igazságaiban, és próbálta meggyengíteni mások hitét is a családban. Találkoztam egy olyan, sokra hivatott fiatal férfi elkeseredett szüleivel és barátaival, aki önkezével vetett véget az életének. Éreztem azok Isten szerint való szomorúságát, akik bűnt követtek el, és igazán szerettek volna bűnbánatot tartani, valamint az adott bűn által érintettek elkeseredettségét is.

Láttam mentális betegségek okozta szívfájdalmat, mind az ezekkel küszködőkben, mind pedig azokban, akik csendben szenvednek attól, hogy alig tudnak az érintettnek segíteni. Láttam természeti csapások, árvizek, viharok, tűz és földrengések okozta óriási személyes veszteséget. Tanúja voltam a felfordulásnak egyes országokban, amelyet a politikai zűrzavar, a háború és pusztítás okoz, valamint láttam azokat a kínokat, amelyek rászakadnak az ártatlanokra, akik igyekeznek azt tenni, ami helyes.

Healing Hands [Gyógyító kezek]. Készítette: Kolby Larsen. Másolatok készítése tilos!

A Szabadító megsegít minket

Jézus Krisztus engeszteléséről szólva James E. Faust elnök (1920–2007), az Első Elnökség második tanácsosa ezt mondta: „A megsebzetteknek meg kell tenniük, amit csak tudnak, hogy fokozatosan leküzdjék a nehézségeiket, a Szabadító pedig »[megsegíti] népét a gyengeségeik szerint« [Alma 7:12]. Segíteni fog hordozni a terheinket. Vannak olyan sebek, amelyek annyira fájdalmasak és mélyek, hogy nem lehet őket begyógyítani egy magasabb hatalom segítsége, valamint egy elkövetkező élet tökéletes igazságosságába és az ottani jóvátételbe vetett remény nélkül. […] Megérti a fájdalmunkat, és még a legsötétebb óráinkban is mellettünk fog járni.”

Egyre inkább megragad engem a Szabadító szeretete, valamint mindazok a soha véget nem érő áldások, melyekre Jézus Krisztus engesztelése által kapunk ígéretet. Ő nem óvott meg minket az élet mérhetetlen fájdalommal járó nehéz tapasztalataitól, ellenben megvédett minket az örökkévaló szenvedéstől és a Mennyei Atyától való elidegenedéstől, valamint az Ő mindent felölelő szenvedése által megadta nekünk az Isten színe előtti tökéletes öröm és örök boldogság lehetőségét.

Dallin H. Oaks elnök emlékeztetett bennünket: „Isten messze legerősebb segítsége a halandósághoz az volt, hogy gondoskodott egy Szabadítóról, Jézus Krisztusról, hogy a szenvedésével megfizesse az árat, és megbocsátást nyújtson a megbánt bűnökre. Ez az irgalmas és dicsőséges engesztelés indokolja, hogy miért az Úr Jézus Krisztusba vetett hit az evangélium első tantétele. Engesztelése »véghez viszi a halottak feltámadását« (Alma 42:23), és »engesztelést [hoz] a világ bűneiért« (Alma 34:8), eltörölve minden megbánt bűnünket, Szabadítónknak pedig hatalmat biztosítva arra, hogy megsegítsen minket a halandó gyengeségeinkben.”

Prayer at Gethsemane [Ima a Gecsemánéban] (részlet). Készítette: Del Parson. Kizárólag egyházi használatra másolható

Az örökkévalóság sarkalatos eseménye

Amikor az általam személyesen tapasztalt szenvedésre gondolok, ami oly összemérhetetlenül kicsinek tűnik mindazok szenvedéséhez képest, akik valaha is a földön jártak vagy járni fognak, akkor rájövök, hogy egyetlen általam ismert szóval sem tudom leírni a szívem érzéseit mindazért, ami a Szabadító szívében és elméjében és testében és lelkében játszódhatott le az egész emberiség bűneiért és fájdalmáért elviselt, mindent felölelő szenvedésének a szent pillanataiban.

Az egész örökkévalóság sarkalatos eseménye akkor kezdődött, amikor Jézus elment „egy helyre, a melyet Gecsemánénak hívtak” (Máté 26:36) az Olajfák hegyén, Jeruzsálem városának a falain kívül. Ezt mondta tanítványainak: „Felette igen szomorú az én lelkem mind halálig!” (Máté 26:38)

Majd a Szabadító így imádkozott: „Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen a mint én akarom, hanem a mint te.” (Máté 26:39) Visszatért a tanítványaihoz, alva találta őket, ismét elment, és másodszor is imádkozott. „Atyám! ha el nem múlhatik tőlem e pohár, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod. [É]s imádkozék harmadszor, ugyanazon beszéddel szólván” (Máté 26:42, 44)

Jézus ivott a keserű pohárból, majd szenvedett a kertben és a kereszten is, aminek a mértékét halandó elménkkel fel sem foghatjuk. Bűntelenül magára vette minden bűnünket, hogy amikor Őhozzá jövünk és bűnbánatot tartunk, akkor bűneink és terheink levétessenek rólunk (lásd 2 Korinthusbeliek 5:21).

Az emberek régóta várakoztak Jézus szenvedésére, halálára és engesztelő áldozatára. Jézus születése előtt 700 évvel Ésaiás megjövendölte, hogy „az Úr mindnyájunk vétkét ő reá veté” (Ésaiás 53:6). Jézus azt mondta, hogy „váltságul” adja az életét (Máté 20:28; lásd még 1 Timótheus 2:6) a „bűnöknek bocsánatára” (Máté 26:28), mindazokért, akik hisznek Őbenne és megbánják a bűneiket. Péter leírta, miként szenvedett Jézus a mi bűneinkért (lásd 1 Péter 3:18), és hogy az Ő sebei által gyógyulunk meg (lásd 1 Péter 2:24). Megtette, amit senki más nem tehetett meg, hogy lehetővé tegye számunkra a visszatérést Atyánk színe elé. Ő „megsebesíttetett bűneinkért” (Ésaiás 53:5).

A Gecsemánéban átélt szenvedést követően a gyötrelmei folytatódtak: egy az övéi közül elárulta, igazságtalan uralkodók gúnyt űztek belőle, testét megkorbácsolták, kegyetlen és könyörtelen katonák töviskoronát nyomtak a fejébe (lásd János 18:2–3, 12–14; Márk 15:15–20), és nehéz gerendát vetettek háta feltépett húsára a Golgotára vezető útján (lásd János 19:16–17).

A Gecsemánéban átélt rendkívüli gyötrelem a kereszten olyan hevességgel tért vissza, amelyet egyetlen ember sem tudott volna elviselni. Jézus Krisztus, Isten Fia, egyedül viselte Atyja azon isteni megbízatását, hogy letegye az életét. A katonák és az uralkodók nem vehették el azt Tőle (lásd János 10:18). Áhítattal és alázattal Jézus lehajtotta a fejét, és azt mondta: „Elvégeztetett!” (János 19:30)

Halandó életének az utolsó pillanata bevégződött. Nincsenek szavak, melyek leírják becses ajándékának a nagyságát, amely soha nem követeltetik majd meg mástól, amelyet Ő szenvedett el „egyszer s mindenkorra” (Zsidók 10:10).

Isteni küldetését immár teljesítve, Ő lett az első az emberiség történelmében, aki felkelt a sírból a halhatatlanságba (lásd 1 Korinthusbeliek 15:21–23).

A sírboltnál lévő asszonyoknak az angyal ezt mondta:

„Mit keresitek a holtak között az élőt?

Nincs itt, hanem feltámadott” (Lukács 24:5–6).

Az apostolainak az Úr ezt mondta: „Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat, hogy én magam vagyok” (Lukács 24:39). Később „megjelent több mint ötszáz atyafinak egyszerre” (1 Korinthusbeliek 15:6). Szemtanúk látták a feltámadt Szabadítót. Ő nem volt halott. Élő volt.

Jézus Krisztus széttörte a halál örökkévaló rabságának a láncait és béklyóit minden olyan ember számára, aki a földön valaha élt vagy élni fog (lásd 1 Korinthusbeliek 15:22). Győzedelmeskedett mindent átható ellenségünk felett: a halál örökre legyőzetett.

Russell M. Nelson elnök (1924–2025) ezt mondta: „Jézus Krisztus magára vette a ti bűneiteket, a ti fájdalmaitokat, a ti bánatotokat és a ti gyengeségeiteket. Nem kell egyedül hordoznotok őket! Ő meg fog bocsátani, ha bűnbánatot tartotok. Meg fog áldani benneteket mindazzal, amire szükségetek van. Meg fogja gyógyítani sebzett lelketeket. Amikor magatokra veszitek az Ővele közös igát, a terheitek könnyebbnek érződnek majd. Ha hajlandóak vagytok szövetségeket kötni Jézus Krisztus követésére és meg is tartani azokat, akkor ráébredtek majd, hogy életetek fájdalmas pillanatai mulandóak. A szenvedéseitek »feloldód[n]ak Krisztus örömében« [Alma 31:38]”.

Elrendelt apostolai egyikeként megtapasztaltam azokat a lelki és személyes pillanatokat, amelyek biztos és bizonyos tanúságot tettek nekem arról, hogy Ő él. Ebben a húsvéti időszakban legyenek velünk csendesen az elménkben és a szívünkben ezek a szavak: „Hadd idézzük fel, Megváltónk, hogy Te értünk szenvedtél” . Közben pedig örvendezve énekeljük: