Az Ószövetség húsvéti üzenete

Az újszövetségi időkben a híveknek lényegében ugyanaz az ószövetségi szöveg állt rendelkezésükre, mint ma nekünk. Ez a szöveg képeken, előképeken és árnyképeken keresztül alapvető igazságokat tanít nekünk, és a Szabadító felé irányít minket. Például Ésaiás szenvedő szolgájának a próféciáját (lásd Ésaiás 53) nagyon nehéz másképpen értelmezni, mint egy Jézusról szóló jövendölést. Amikor Filep, a tanítvány, találkozott egy etióp („szerecsen”) férfival, aki e szövegből olvasgatott, ez a párbeszéd zajlott le közöttük:

„Vajjon érted-é, a mit olvasol?

Ő pedig monda: Mimódon érthetném, ha csak valaki meg nem magyarázza nékem? […]

Az írásnak helye pedig, melyet olvasott, ez vala: Mint juh viteték mészárszékre, és mint a bárány az ő nyírője előtt néma, azonképen nem nyitotta fel az ő száját.”

Az etióp férfi ezt kérdezte:

„Kérlek téged, kiről mondja ezt a próféta? Magáról-é, vagy más valakiről?

Filep pedig száját megnyitván, és elkezdvén ezen az íráson, hirdeté néki a Jézust” (Apostolok cselekedetei 8:30–32; 34–35).

Abinádi ugyanazt az ésaiási szöveget olvasta fel annak az ellenséges érzelmű hallgatóságnak, akik nem voltak képesek meglátni Jézust az Ószövetségben. E szavakkal toldotta meg a felolvasását: „Isten maga fog lejönni az emberek gyermekei közé, és fogja megváltani a népét” (Móziás 15:1).

Megállapítható, hogy Krisztus üzenete valóban nem hiányzik az Ószövetségből. E nagyszerű szentíráskönyvben a hit és a bűnbánat elválaszthatatlanok Izráel Istenének a személyétől és jellemétől. A szabadításra való képessége az Ő isteni mivoltának az egyik fémjele; és az abba vetett hit, hogy képes megszabadítani a népét minden ellenségtől, abban tanít hinni, hogy képes véghez vinni a szabadítást még a legnagyobb ellenségektől: a bűntől és a haláltól is. Jehova természetére jellemző, hogy hosszútűrő volt és kész volt befogadni a bűnbánó bűnösöket. A bűnbánat azért volt lehetséges, mert irgalmas karja mindig ki volt nyújtva azok felé, akik feladták a bűneiket és Őhozzá jöttek. Így azok az őszinte izráelita hívek, akik egyébként semmit sem tudtak Jézus Krisztusról, értették a hitet és a bűnbánatot, és úgy tekintettek ezekre, mint az irgalmas Istennel való kapcsolatuk alapzatára – még akkor is, ha nem ismerték szabadításuk minden részletét.

Izráel templomi hódolata a keresztény evangéliumot tanította, mivel a templomi áldozatok középpontjában a helyettes általi engesztelés és az abból fakadó megbocsátás állt. A hithű ősi izráeliták tudták, hogy nem képesek önmagukat megszabadítani a bűntől, hanem Isten közbeavatkozására kell hagyatkozniuk, hogy lelkileg kiszabadítsa őket. Azt már Jézus, a Mormon könyvében megörökített prófétái, valamint az Újszövetség szerzői szögezték le, hogy magának Krisztusnak kell Isten áldozati bárányának lennie – ám az alapvető tantételek a mózesi törvények óta ismertek voltak. Izráel Messiása pedig maga Jehova volt, ami nem mindig világos az Ószövetségben, ám amit megértettek Jézus követői a Mormon könyvében és az Újszövetségben. Azok a tiszteletre méltó emberek, akik egy szabadító Messiást vártak, valójában Jézus eljövetelét várták, és sokan fel is ismerték Őt, amikor eljött.

Azáltal, hogy Jehova szeretetéről és irgalmáról tanítottak, és bizonyságot tettek Őróla, az ószövetségi próféták mindegyike Krisztusról tett bizonyságot, ahogyan azt a Mormon könyve is mondja róluk (lásd Jákób 4:4–5; 7:11). Azok, akik rendelkeztek a hit szemével, minden igazlelkű vágyuk és odaadásuk középpontjában meglátták Jehovát. Azok, akik tanításban részesültek (mint például az etióp férfi), vagy azok, akiknek a szemei megnyíltak (mint például az Emmausz felé tartó tanítványok), képessé váltak ott és akkor helyesen felismerni, hogy a názáreti Jézus az ő Messiásuk, és az ő Istenük értük tett szeplőtelen felajánlása. Az egyik ilyen tanítvány, Keresztelő János, ekképpen tette bizonyságát Jézus láttán: „Ímé az Istennek ama báránya, a ki elveszi a világ bűneit!” (János 1:29.)