Mi ez a késztetés?

Illusztrálta: David Green

A kaliforniai Concordban tanítottam biológiát, élettudományokat és művészetet egy gimiben; ez utóbbi része volt egy fakultatív emelt szintű művészeti tárgy is, amellyel egyetemi kreditpontokat lehetett szerezni. A diákjaimmal tanulmányi kirándulásokra is mentünk, hogy műalkotásokat nézzünk meg a San Francisco-öböl térségében.

Azt terveztük, hogy az egyik ilyen kirándulás alkalmával megnézzük Rodin bronzszobrainak a gyűjteményét és más műalkotásokat az egyik San Franciscó-i művészeti múzeumban, majd megebédelünk a Golden Gate Parkban. A tanulók izgatottan várták a kirándulást.

Úgy terveztük, hogy 1989. október 17-én megyünk, de aznap reggel elfogott valami kényelmetlen, baljós érzés. Azt éreztem, hogy mégsem kellene San Franciscóba mennünk, de nem értettem, hogy miért. A lelki benyomás erős volt, és egész reggel folytatódott. Megpróbáltam megszabadulni tőle, és csendben azért imádkoztam, hogy megtudjam, vajon valamiféle alaptalan félelmet érzek-e, vagy netán egy abból fakadó hétköznapi szorongást, hogy jó néhány kamaszért kell felelősséget vállalnom egy új környezetben.

Ekkor azonban olyan gondolatom támadt a szentírásokból, melyet nem hagyhattam figyelmen kívül:

„[E]lmédben és szívedben szólok majd hozzád a Szentlélek által, amely majd reád száll és a szívedben időzik.

Mármost íme, ez a kinyilatkoztatás lelke” (Tan és szövetségek 8:2–3).

Ez a gondolat visszaigazolta számomra, hogy el kell halasztanom az utazást. Amikor közöltem a tanulóimmal, hogy mégsem megyünk, a soraikból csalódott sóhajtozást és morgolódást lehetett hallani. Közöltem velük, hogy nagyon sajnálom, de úgy érzem, nem szabad elmennünk. Ehelyett az emelt szintű művészeti tárgyat a szokásos módon, az órák után fogjuk venni. Megígértem, hogy máskor majd megtartjuk az elmaradt tanulmányi kirándulást.

Ahelyett, hogy aznap délután az épületben maradtunk volna, úgy döntöttem, hogy kimegyünk az iskola udvarával szomszédos parkba, mintegy 150 méterre a tanteremtől, és rajzolni fogunk. Egy betonasztal padján ültem, és éppen bemutattam néhány művészi technikát a tanulóknak, amikor azt éreztem, hogy az asztal megmozdul.

Egy pillanatra az jutott eszembe, hogy egy tanuló rugdossa az asztalt, de hirtelen a park fái is erőteljesen megrázkódtak. Ágak zuhantak a földre. A parkban úgy rángatózott a föld, mint amikor egy szőnyeget ráznak. Szörnyű morajlást lehetett hallani, amely üvöltő dübörgéssé erősödött. Néhány tanuló sírni és sikoltozni kezdett. Ezt 20 másodperc után egy szörnyű csend követte.

Miután a zaj és a rázkódás elült, csendben visszamentünk a tanterembe. A már korábban is rendetlen művészeti terem romokban hevert. Az iskolában nem volt áram, a terem pedig sötét volt. Elraktam néhány anyagot, arra utasítottam a tanulókat, hogy menjenek egyenesen haza, bezártam termet, majd én magam is hazaindultam.

Hazafelé menet az autó rádióján azt hallottam, hogy egy, a Richter-skála szerinti 6,9-es erősségű földrengés rázta meg a térséget. Ezrek sérültek meg, és több tucat ember vesztette életét. San Franciscóban sok épület kiégett, illetve leomlott. Az utakat és a hidakat lezárták. Ezután még közel egy hét telt el, mire a városban rekedt emberek közül mindenki hazajutott. Évekbe telt megjavítani néhány súlyosan megsérült épületet, köztük azt a múzeumot is, ahol a tanulóimmal a délutánt terveztük tölteni.

Hálás vagyok, amiért tudom, hogy Mennyei Atyánk szeret minket, és hogy Ő törődik velünk és őrködik felettünk az Ő akarata szerint. Hálás vagyok azért is, amiért Ő a Szentlélek suttogásain keresztül figyelmeztet minket a fizikai és lelki veszélyekre, ha van fülünk a hallásra.

„Imádkozhatunk Mennyei Atyánkhoz, hogy útmutatást és irányítást kapjunk, figyelmeztessen minket a veszélyekre és a zavaró tényezőkre, és képesek legyünk elvégezni olyan dolgokat, amelyeket magunktól egyszerűen nem tudnánk – tanította Russell M. Nelson elnök. – Ha valóban befogadjuk a Szentlelket, és megtanuljuk felismerni és megérteni a késztetéseit, akkor kis és nagy dolgokban is útmutatást fogunk kapni”.

Tudom, hogy ez igaz.