Mária Magdaléna: Szeretet és kérdések

Írta: Ted Barnes

Egyházi Tananyagfejlesztés

A feltámadt Krisztus első feljegyzett tanújaként Mária lefektette a szeretetteljes tanítványság mintáját.

Milyen érzéseket hordozott a szívében Mária Magdaléna, amikor a Szabadító halála utáni harmadik napon, korán reggel elment a sírjához? Mi az, amit már tudott, és mi az, amit még nem értett?

Nem tudhatjuk biztosan. Vannak azonban erre utaló jelek abban az élményét taglaló egyszerű, gyengéd beszámolóban, mely János 20. fejezetében található. És amit Máriától – Krisztus e hűséges tanítványától – tanulunk, az a saját tanítványságunkat is tartalmasabbá és sugalmazottabbá teheti.

„Még sötétes vala”

Az egyik első dolog, amit ebben a beszámolóban észrevehetünk, az, hogy Mária „jó reggel” (korán) érkezett a sírhoz, mielőtt a nap felkelt volna (lásd János 20:1). János nem mondja el, miért volt ott Mária. Márk és Lukács beszámolói arra utalnak, hogy Mária és néhány másik asszony meg akarták kenni Jézus testét, de ezzel várniuk kellett a sabbat utánig (lásd Márk 16:1; Lukács 23:55–56; 24:1). Máté szerint a látogatásuk célja egyszerűen az volt, hogy „megnézzék a sírt” (Máté 28:1).

Bármi volt is az oka, úgy tűnik, hogy Mária és a társai a lehető leghamarabb oda akartak jutni. Fájdalmas lehetett látni néhány nappal korábban, ahogyan szeretett Ura szenved és meghal a kereszten. A jövő valószínűleg bizonytalannak, sötétnek és ijesztőnek tűnt. Mária azonban nem maradt ott az őt körülvevő sötétségben. Tudta, hogy Jézus az ő világosságának a forrása – már korábban is megmentette őt a sötétségtől (lásd Lukács 8:2) –, így iparkodva ment az egyetlen földi dologhoz, ami Őutána megmaradt: a sírjához. Képletesen szólva: nem várta meg, hogy a sötétség magától eloszoljon és világosság ragyogja be az ösvényét. Már a sötétségben megtette a hit lépéseit.

„Nem tudjuk”

Amikor a sírkamrához ért, Mária nem értett meg rögtön mindent. Sőt, amit ott látott, további kérdéseket vetett fel és nagyobb zavarodottságot okozott benne. Hogyan lett elgördítve a kő? Miért nincs Jézus teste a sírboltban? Hol van?

Számunkra ma már a válaszok világosak és dicsőségesek. Máriának azonban nem voltak azok – akkor még nem. Amikor megkísérelte felfogni, hogy mi is az, amit lát, Mária arra a következtetésre jutott, hogy „elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették őt” (János 20:2). Ekkor Péterhez és Jánoshoz szaladt, hogy beszámoljon nekik a test ellopásáról.

Majd e gondolatoktól nyomasztva Mária visszatért a sírkamrához. Két angyalt látott ott ülni, ahol korábban Jézus feküdt – világos bizonyítékául annak, hogy valami mennyei dolog történik. Mária azonban továbbra is annak a téves feltételezésének adott hangot, miszerint Jézus testét ellopták. (Lásd János 20:11–13.)

„Mária pedig künn áll vala”

Ezért is oly bámulatos az, hogy Mária mégsem hagyta ott a sírkamrát. Noha össze volt zavarodva, noha volt számos megválaszolatlan kérdése, mégis ott maradt, miközben kesergett, keresgélt és kérdezett (lásd János 20:10–11). Nem azért maradt ott, mert mindent értett, hanem azért, mert szerette az Urat. A bizonytalansága ellenére is ott volt az a tény, hogy Mária szerette a Szabadítót. Nem a tudás, hanem a szeretet vitte el őt a sírkamrához, és a szeretet marasztalta őt ott.

És mivel ott maradt, éppen a megfelelő helyen volt a megfelelő időben, hogy megkaphassa a szükséges válaszokat, amikor azok végül megérkeztek.

„Mária!”

Mária nem értett meg mindent egy csapásra. Látta a feltámadt Szabadítót a kertben állni; szóltak is egymáshoz. Eleinte mégsem ismerte fel. Egészen addig nem jött rá, hogy ki áll előtte, míg Jézus ki nem mondta Mária nevét. (Lásd János 20:14–16.) Vajon miért? Mi lehetett abban, hogy a Szabadító a nevén szólította őt, ami ezek szerint erősebb tanúságtételnek bizonyult Mária számára, mint az, amit a szemével látott és a fülével hallott? Mária tudta, hogyan néz ki Jézus. Ismerte a hangját. Ám az ő kapcsolata a Szabadítóval ennél sokkal mélyebb volt. Ismerte Őt. Az évek során személyes kapcsolatot épített ki Ővele – követte Őt, hallgatta Őt, és meggyógyult az Ő hatalma által. Úgy tűnik, ezért ismerte fel Őt végül.

Talán mindannyiunknak hasonlóbbnak kellene lennünk Máriához. Mindannyiunknak szükségünk van arra a bátorságra, hogy megtegyük a hit lépéseit akkor, „a mikor még sötétes”. Amikor nyugtalanító dolgokat tapasztalunk, amikor a kérdések csak további kérdésekhez vezetnek, amikor a földi feltételezéseink lelkileg vakká tesznek, akkor – Máriához hasonlóan – ragaszkodhatunk a Jézus Krisztus iránti szeretetünkhöz. Olyan kapcsolatot építhetünk ki Ővele, amely annyira erős, hogy még az érzékszerveinknél is jobban hagyatkozhatunk rá. Ha ilyen a Szabadító iránti szeretetünk, az képes lehet közel tartani minket Őhozzá, bármi történjék is – amíg a nap végre fel nem kel, és a szemünk, akárcsak Máriáé, meg nem nyílik.