A szemem fényei. Liahóna, 2026. febr.
A hit képmásai
A szemem fényei
Két autista gyermek nevelése és gondozása ijesztően nagy feladat tud lenni, Eli és Hannah azonban áldást jelentenek. Sok örömet szereznek nekem. Ők az én örömöm.
Fényképezte: Cody Bell
A két gyermekünk, Eli és Hannah autizmussal és értelmi fogyatékossággal születtek. Amikor még kicsik voltak, nagyon nehéz volt velük. Állandóan szemmel kellett tartanunk őket. Miközben éppen az egyiküket mentettem meg valamilyen bajtól, addig a másik került másmilyen bajba. Időnként meghaladta az erőnket, hogy mindkettőjükről gondoskodjunk.
Eli fiunknak kilencéves korában kóros dühkitörései voltak. Nem tudtunk mit tenni azért, hogy biztonságban legyen, és időnként teljesen kiszámíthatatlanul rátámadt a húgára, vagy rám és a férjemre, Troyra. Arra a következtetésre jutottunk, hogy intézményi elhelyezés és kezelés lenne a legjobb számára, de ehhez keresnünk kellett egy helyet, amely befogadja.
Egyetlen olyan helyet találtunk az Amerikai Egyesült Államokban, ahol úgy éreztük, hogy segíteni tudnának neki a fejlődési zavaraival és a dühkitöréseivel: egy kórházat, amely több mint 1600 kilométerre volt a wisconsini otthonunktól.
Senki sem szeretné elküldeni otthonról a nonverbális gyermekét, főleg ha az nem érti, hogy mi történik vele. Nem akartuk ezt meglépni. Nem volt jó érzés. De imádkoztunk róla, és tudtuk, hogy meg kell tennünk.
A Szabadítómra volt szükségem
Mivel Eli a csomagoláshoz mindig a családi nyaralást társította, a bőröndök láttán azt gondolta, hogy valami kellemes helyre megyünk. Amikor beértünk a kórházba, és ott felvették őt, nagyon dühös lett. Karmolt és harapott minket, és húzta a hajunkat. Troyjal nemcsak testi sérüléseket szereztünk a betegfelvétel során, hanem érzelmieket is.
Abban a pillanatban a Szabadítómra volt szükségem. Az járt a fejemben, hogy vajon hol van Ő ebben a nehéz helyzetben. A kórházból kilépve átmentünk az út túloldalán álló igazgatási épületük előcsarnokán. Hirtelen szembetaláltuk magunkat Bertel Thorvaldsen Krisztus-szobrának egy nagy, márványból készült másolatával.
Nem is tudtam, hogy az egyházunkon kívül más szervezeteknél is megtalálható ez a szobor. Amikor megláttam, hogy ott áll előttem, azonnali és heves érzelmek áradtak szét bennem. Éreztem, hogy ott van a Gyógyító, a maga széttárt karjával és kinyújtott kezével. Éreztem, ahogyan Ő gyógyít minket és gyógyítja a fiunkat. Éreztem a bizonyosságot, hogy helyes döntést hoztunk. Éreztem, hogy azt szeretné, ha tudnánk, hogy Ő ott van mellettünk, és mindig is ott volt, minden lépésnél.
Mennyei útmutatás
Miután két hónapon át alapos vizsgálatokat végeztek ellenőrzött kórházi környezetben, Eli kezelőcsapata beazonosított egy súlyos anyagcserezavart, amely hozzájárult az erőszakosságához. Miután ezt kezelték, alkalmazott viselkedéselemzéssel igyekeztek megoldani a gondot okozó viselkedését.
Eli kivirult ebben a kórházi környezetben. A napjait rengeteg odafigyelés és kiszámíthatóság jellemezte, amire nagyon vágyik, és amit most már mi is meg tudunk neki adni, amióta végleg hazaengedték. Az ottléte első két hónapját követően rövid utakra vittük a kórházon kívül, és ez az időszak az életem legboldogabb napjai közé tartozik. Minden hónapban meglátogattuk egy hétre, és ilyenkor szülői képzésen vettünk részt. A kezelése négy hónapig tartott.
Hannah nehezen értette meg Eli távollétét, de biztosítottuk arról, hogy a testvére éppen segítséget kap, ami megnyugtatta őt. Miután Eli hazatért, elámultunk a benne végbement változásokon. A barátaink is elámultak, és azt kérdezgették tőlünk, honnan tudtuk, hogy azt kell tennünk, amit tettünk. Elmondtuk nekik, hogy útmutatást kaptunk Mennyei Atyánktól, ami az Eli számára helyes kezeléshez vezetett minket.
Képessé tévő hatalom
Bizonyságomat teszem arról, hogy a Szabadító a gyermekeinkkel töltött néhány rendkívül sötét időszak során is ott volt velünk. Bár az élet nehézzé tud válni, de tudjuk, hogy minden rendben lesz. Kegyelemben részesültünk a Szabadító engesztelése által – az Ő „képessé tévő hatalma” az, ami megerősít minket a kihívásaink során.
Amikor a sötét időszakok kellős közepén járunk, olyankor arra gondolunk: Hát, ilyenek a megszokott hétköznapok. Így aztán az egész nem is tűnik olyan szörnyűnek. Visszanézve viszont azon tűnődünk: Hogyan tudtunk túljutni ezen az egészen? Nos, azért jutottunk túl rajta, mert a Szabadító vitt minket keresztül rajta, megadva nekünk azt a segítséget, amelyről nem is tudtuk, hogy éppen megkapjuk, miközben azzal küszködtünk, hogy túléljünk egy-egy újabb napot.
Eli a kezelésének köszönhetően mostanra teljesen mentes az erőszakos dühkitörésektől. Leérettségizett. Tevékeny szerepet vállal a közösségében, bowlingozik és baseballozik. Még munkája is van egy nagy vendéglátóipari konyhán. Most pedig már családként együtt járhatunk istentiszteletre.
Amikor a gyermekeim még kicsik és nehezen kezelhetőek voltak, sok olyan ölelést és pillantást kaptam idegenektől, amelyekkel mintha azt üzenték volna: Ó, te szegény! Sajnálom, hogy ez jutott neked. Ez mindig elszomorított.
Eli és Hannah a gyermekeim – a szemem fényei. Szeretem őket! A felnevelésükkel és a róluk való gondoskodással járó nehézségek ellenére is áldást jelentenek. Nem tekintek rájuk valami rossz dologként az életemben. Lenyűgözőnek találom, amikor lenyűgözőnek találnak valamit. Sok örömet szereznek nekem. Ők az én örömöm. Tudom, hogy ha hithűen Mennyei Atyám terve szerint élek, akkor örökre az enyémek maradnak.