Hinni az Úr egyetemesen befogadó szövetséges ösvényében

Tavaly év elején együtt ebédeltem egy barátommal. Nem sokkal a találkozásunk előtt mindegyikünk lépéseket tett azért, hogy kövesse Nelson elnök felhívását, miszerint tanulmányozzuk „mi mindent ígért meg az Úr, mit tesz majd a szövetséges Izráelért”, majd pedig elmélkedjünk ezeken az ígéreteken, és beszéljünk „róluk a család[unk]kal és a barátai[nk]kal„. Meghatódtunk, ahogy együtt rácsodálkoztunk az Úr ígéreteire. Ez a barátom elárulta, hogy amíg saját maga nem tanulmányozta, „sikítani tudott volna”, valahányszor meghallotta a szövetség ösvénye kifejezést az egyházi beszédekben vagy leckékben. A szavaknak nem volt sok értelme az ő számára. Aztán az erőfeszítésnek és összpontosításnak köszönhetően a bosszankodás elillant, helyét pedig megértés és öröm váltotta fel.

A szövetséges Izráelt (mely kifejezést érthetjük úgy is, hogy engedjük Istent uralkodni) érintő saját tanulmányozásunk során ráébredhetünk, hogy az Úr ígéretei a mindennapos aggodalmak és gondok közepette – nem pedig azok hiányában – gyökereznek meg. Mint bárki más esetében, Ábrám és Szárai (a későbbi Ábrahám és Sára), a fiuk, Izsák és az ő felesége, Rebeka, valamint az unokájuk, Jákób (aki majd az Izráel nevet kapja) és az ő családja is lakóhelyet, élelmet, vizet, családot, nemzetet, békességet és hovatartozást kellett, hogy szerezzenek akkor és az őket követő nemzedékek számára. Ismerjük az érzést.

Az Úr azonban merész megoldással szolgál: ne a szokásos, emberi módon törekedjetek ezekre, lázasan igyekezve megszerezni őket magatoknak. Inkább – mondja Isten –, először is figyeljetek Rám, cselekedjetek az én szavaim szerint, és akkor majd összekapcsollak benneteket a körülöttetek lévőkkel, megmutatok nektek dolgokat, gondoskodom rólatok, megvédelek benneteket, utódokat és nevet adok nektek.

Ezt a cserét Istennel eleinte kényelmetlennek érezheti az ember, mert ellenkezik a természetes ösztöneinkkel. A megérzésünk ezt súgja: akkor kapunk valamit, amikor annak a valaminek a megszerzését tesszük az első helyre, igaz? Ehelyett az Úr arra kér minket, hogy fogadjuk el a feszültséget: engedjük el, hogy lázasan kapaszkodjunk a jelen bizonyosságába, így biztosítva egy meghatározott jövőt. Ezt tanítja Mózes az izráelitáknak, amikor az Úr őt használja arra, hogy több mint négy évszázados egyiptomi szolgaság után újrateremtse Izráel szövetséges létét: „És megsanyargata téged, és megéheztete, azután pedig enned adá a mannát, …hogy tudtodra adja néked, hogy az ember nem csak kenyérrel él, hanem mind azzal él az ember, a mi az Úrnak szájából származik.”

Halljuk, amint Jézus ugyanezt az igazságot visszhangozza az Ő szolgálata kezdetén. Míg Izráel 40 éven át tartó vándorlása a pusztában újjáépítette e nép szövetségtudatát, addig Jézus hosszú böjtje a pusztában az Ő isteni szövetséges kilétének a megkérdőjelezéséhez vezetett: „És mikor negyven nap és negyven éjjel bőjtölt vala, végre megéhezék. És hozzámenvén a kisértő, monda néki: Ha Isten fia vagy, mondd, hogy e kövek változzanak kenyerekké. Ő pedig felelvén, monda: Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden ígével, a mely Istennek szájából származik.” A szövetség szerinti élet szavai olyan mélyen gyökereznek Jézusban, oly teljességgel éli meg őket, hogy azok természetes válaszként jönnek elő abban a pillanatban, amikor támadás éri az Ő kilétét és szövetséges elköteleződését.

Nem sokkal ezután Jézus megerősíti ezt a tanítást: „Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruhászkodjunk? […] Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van. Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és akkor ezek mind megadatnak néktek.”

Ezt szem előtt tartva jobban megértjük Nelson elnök egyik utolsó felhívását: „Most van itt az ideje, hogy a tanítványságunkat tegyük a magunk részéről a legfontosabbá. […] Nincs túl korán és nincs túl késő ahhoz, hogy Jézus Krisztus odaadó tanítványaivá váljatok.” Valóban, mint ahogy Nelson elnök buzdított minket: „A szövetség ösvénye mindenki előtt nyitva áll. Kérve kérünk mindenkit, járjon velünk együtt azon az ösvényen. Nincs más munka, amely oly széleskörűen befogadó lenne.”