Hithűség és próféták – Múlt és jelen

Sátán természetesen mindig is arra törekedett, hogy elhalványuljon a prófétákba és apostolokba vetett bizalom. Elvégre a történelem során ők voltak Jézus Krisztus nevének az elsődleges tanúi az egész világ számára (lásd Tan és szövetségek 107:23).

Napjainkban az ellenség igyekszik akadályozni azt, amit Russell M. Nelson elnök úgy nevezett, hogy „a legfontosabb dolog, ami ma a földön zajlik” – Izráel egybegyűjtését, aminek meg kell előznie Jézus Krisztus második eljövetelét. A próféták és apostolok rendelkeznek ennek az egybegyűjtésnek a kulcsaival. Így hát mindig ellenállással néznek szembe.

Legyen szó akár az ősi, akár az utolsó napokról, Sátán még annak is megtalálta a módjait, hogy megtévessze Isten néhány szövetséges gyermekét, hogy a múltban és a jelenben is a Bárány apostolai ellen harcoljanak (lásd 1 Nefi 11:34–36).

Íme öt tantétel, amely segíthet nekünk elkerülni, hogy beleesünk ebbe a csapdába.

Hit az Úr Jézus Krisztusban

E tantételek közül az első egyúttal az evangélium első tantétele is: hit az Úr Jézus Krisztusban és az Ő engesztelésében.

A hit iránymutató. Jeffrey R. Holland elnök, a Tizenkét Apostol Kvórumának az ügyvezető elnöke azt tanította, hogy a hit mindig a jövő felé mutat.

Amint növekszik a Krisztusba vetett hitünk és az Istenbe vetett bizalmunk, „a hit szemével néz[ünk] előre, és látj[u]k” az Ő ígéreteik beteljesedését (Alma 5:15; lásd még Móziás 18:21; Alma 32:40). A papságról szóló 1978-as kinyilatkoztatás 40. évfordulójáról megemlékező, „Legyetek egyek” elnevezésű ünnepségen Dallin H. Oaks elnök, az Első Elnökség első tanácsosa arra kért mindenkit, hogy „tekintsünk… előre hitünk egységében, és bízzunk az Úr… ígéretében [lásd 2 Nefi 26:33]”.

Ez az előretekintő figyelem közelebb visz minket Nelson elnök azon ígéretének a beteljesedéséhez, melyet ugyanezen alkalommal tett a „tökéletes békesség és összhang” kapcsán, valamint ahhoz a naphoz, amikor – amint azt Henry B. Eyring elnök, az Első Elnökség második tanácsosa tanította – „az Úr Jehova visszatér majd, hogy azokkal éljen, akik az Ő népévé váltak, és azt találja majd, hogy ők egységesek és egy szívből valók, egyesülve Vele és Mennyei Atyánkkal”.

Ezzel ellentétben Sátán arra törekszik, hogy Isten gyermekei megmakacsolják magukat, beleragadva egy hátrafelé tekintő összpontosításba, a múltbéli körülményeken, kijelentéseken vagy tanításokon rágódva – akár még olyanokon is, amelyeket a későbbi próféták és apostolok már tisztáztak. Lévén „a mi atyánkfiainak vádolója… éjjel és nappal” (Jelenések 12:10), ő állandó bírálatra bujtogat Isten prófétái és apostolai, valamint a tanításaik ellen. Ez élelmesen aláássa a tanúságuk tárgyába, Jézus Krisztusba vetett hitet – ez az ő végső ördögi célja.

Az újkori apostolok egységről, békességről és összhangról szóló kijelentései világossá teszik, hogy bár Sátán agyafúrt a viszálykodás és széthúzás felserkentése terén, eljött az ideje annak, hogy Isten minden szövetséges gyermeke (lásd 1 Nefi 11:34–36) egységes legyen az Isten prófétáin és apostolain keresztül kinyilatkoztatott örök igazságok befogadásában és azok szerint való cselekvésben. Ha így teszünk, akkor egységes, boldog, erős, szövetséges, hittel teli néppé válhatunk, akik között nincs semmiféle rasszbéli, nemi, nemzetiségi vagy egyéb széthúzás.

A próféták és apostolok tanításai erre az egységre és a Jézus Krisztusba vetett azon biztos hitre ihletnek, amely mindig előre fog vinni bennünket.

Napjainkat látva Moróni arról tanított, hogyan részesülhetünk védelemben az ellen, hogy bíráljuk a prófétákat és apostolokat: ez pedig az a tantétel, hogy ne kárhoztassunk, avagy ne ítélkezzünk.

„Ne kárhoztassatok majd fogyatékosságomért” – kérte Moróni –, „és atyámat sem az ő fogyatékosságáért, és azokat sem, akik ő előtte írtak; hanem inkább adjatok hálát Istennek, amiért kinyilvánította nektek a fogyatékosságainkat, hogy megtanuljatok bölcsebbnek lenni annál, amilyenek mi voltunk” (Mormon 9:31; kiemelés hozzáadva).

Más szavakkal: a figyelmünket a próféták és apostolok tanításaira, valamint a Krisztusról és az Ő evangéliumáról tett tanúságukra összpontosítjuk, tanulunk ezekből, és kerüljük a tökéletlenségeik keresését. A történelem során Isten kinyilatkoztatott néhányat e tökéletlenségek közül, hogy mi a hasznát vegyük ennek, és hogy segítsen nekünk megtanulni bölcsebbnek lenni. Köszönetet mondok Neki, amiért így tett.

Mindazonáltal óvatosnak kell lennünk. A 2019. áprilisi általános konferencián Eyring elnök George Q. Cannon elnöktől (1827–1901), az Első Elnökség első tanácsosától idézte a következő tanítást: „Isten választotta ki az Ő szolgáit. Saját előjogaként tartja fenn, hogy elítélje őket, ha az elítélésük szükséges. Nem adta meg nekünk a jogot, hogy személyesen bíráljuk vagy ítéljük el őket. Egyetlen ember sem – bármilyen erős legyen is a hitben, bármilyen magasan legyen is a papságban – szólhat gonoszul az Úr felkentjeit illetően és kereshet hibát Isten felhatalmazásában a földön anélkül, hogy magára ne vonná az Ő nemtetszését. A Szent Lélek visszahúzódik majd az ilyen embertől, ő maga pedig sötétben találja magát. Látjátok hát, milyen óvatosnak kell lennünk?”

Nektek is, nekem is rendelkezésünkre áll az Úr áldása és megbízása, ami a prófétai tanításokat és cselekedeteket illeti, beleértve azokat is, amelyeket nehéznek találhatunk megérteni vagy elfogadni:

„[S]zívleljétek meg minden szavát és parancsolatát, amelyet úgy ad nektek, ahogyan ő kapja azokat, teljes szentségben járva énelőttem;

Mert az ő szavát úgy fogadjátok, mintha az én számból eredne, teljes türelemmel és hittel!” (Tan és szövetségek 21:4–5; kiemelés hozzáadva).

Ismétlem: nem kárhoztatunk, nem ítélkezünk (lásd Máté 7:1–2). Amikor Jézus Krisztusba vetett hittel haladtam előre, valamint azzal a hálával, melyet a próféták és apostolok jelentette áldásért tanúsítottam, bőséges áldásokban részesültem (lásd Tan és szövetségek 21:6).

Egy másik kulcsfontosságú tantétel az, hogy kerüljük el a felhatalmazásunkon való túllépést, illetve azt, hogy olyan szerepkört akarjunk betölteni, amellyel nem rendelkezünk. Ezek a gondolkodásmódok megtévesztenek minket oly módon, hogy túl sokra fogjuk tartani a saját véleményünket, ami természetes módon bekövetkezik olyankor, amikor túl kevésre tartjuk a próféták és apostolok tanításait. A próféták és apostolok – köztük a múltbéliek – kárhoztatása nyilvánvalóan túllépi a felhatalmazásunkat, mivel az erre való képességet az Úr magának tartja fenn. Teljes mértékben biztos vagyok abban, hogy a mindentudó, szeretetteljes és irgalmas Szabadítónk foglalkozik vagy foglalkozni fog minden múltbéli hibával vagy tökéletlenséggel, és készségesen meg fogja bocsátani azokat – pont úgy, ahogy a reményeink szerint velünk is tenni fogja a jelenben.

A felhatalmazásunkon való túllépés további példája az, ha azt feltételezzük, hogy iránymutatást adhatunk a prófétáknak és apostoloknak abban, hogy az egyház mit tegyen vagy miként legyen kormányozva. Ez a szerepkör az Úré, nem a miénk (lásd Tan és szövetségek 28:2–7). Legyünk bármilyen jó szándékúak, a próféták és apostolok kárhoztatása és elítélése egyaránt kevélységből fakad, és megtévesztéshez, valamint a prófétai felhatalmazás követésének az elmulasztásához vezet.

1820 óta mindmáig az Úr folyamatosan tanítja az Ő prófétáit, látnokait és kinyilatkoztatóit azon kinyilatkoztatási folyamatot illetően, amely által vezeti az egyházát.

Nelson elnök ezt tanította:

„Amikor az Első Elnökség és a Tizenkettek Kvórumának tanácsaként egybegyűlünk, akkor a gyűléstermeink a kinyilatkoztatás termeivé válnak. Tapinthatóan jelen van a Lélek. […] Bár a kezdeti meglátásaink különbözhetnek egymástól, az egymás iránt érzett szeretetünk állandó. A köztünk lévő egység segít, hogy felismerjük az Úrnak az Ő egyházára vonatkozó akaratát.

Gyűléseinken soha nem a többség dönt. Imádságos[an] addig hallgatjuk egymást és beszélgetünk, míg egységessé nem válunk.”

D. Todd Christofferson elder a Tizenkét Apostol Kvórumából a következőket jegyezte meg: „A végső cél… nem csupán a tanács tagjai közötti egyetértés, hanem az Istentől érkező kinyilatkoztatás. Ebben a folyamatban az érvek és a hit is szerepet játszanak az Úr szándékának és akaratának megismerésében.”

A biztosságnak ez a visszaállított, finomhangolt tantétele növeli a bizalmat abban, hogy a jelenlegi vezetőink mindig az Úr akarata szerint kormányozzák az egyházat.

Természetesen Jézus Krisztus áll az Ő egyháza élén, és Ő irányítja az Ő prófétáit. Könnyen lehet, hogy amit mi tökéletlenségnek láthatunk a szavaikban vagy a tetteikben, az valójában a mi saját látásmódunk vagy halandó értelmünk tökéletlenségét tükrözi. Ha észben tartjuk, hogy az Úr útjai magasabbak a mi utainknál, és hogy az Ő gondolatai magasabbak a mi gondolatainknál (lásd Ésaiás 55:8–9), az lehetővé teszi számunkra annak elkerülését, hogy pálcát törjünk a próféták – köztük a múltbéliek – felett. Ez az alázatos hozzáállás lehetővé teszi számunkra, hogy „teljes türelemmel és hittel” (Tan és szövetségek 21:5, lásd még 1:28) szívleljük meg az élő próféták szavait.

Abban is segít, hogy fokozott kinyilatkoztatást, reményt és Krisztusba vetett hitet kapjunk egy egyre nehezebbé váló világban. Jákób így tanította: „Kutatjuk tehát a próféták írásait, és sok kinyilatkoztatást és a prófétálás lelkét kapjuk; és mindezen bizonyítékokkal rendelkezvén reményt nyerünk, és rendíthetetlenné válik a hitünk” (Jákób 4:6). Ha alázatosak vagyunk, akkor ezek a szentséges élmények minden arra irányuló vágyat eltávolíthatnak tőlünk, hogy bele akarjunk kötni a prófétákba és apostolokba, közéjük értve a múltbélieket is (lásd Tan és szövetségek 88:124; 136:23). Az alázat segít nekünk abban, hogy az örömünket és a békességünket gyarapító igazságokat keresve, ne pedig tökéletlenségeket keresve „kutassuk a próféták írásait”.

Ebben a lelkületben biztos és szeretetteljes tanúságomat teszem arról, hogy Joseph Smith óta a próféták mind Isten prófétái voltak egy töretlen utódlási vonal szerint, közéjük értve Russell M. Nelson elnököt is. Mindig is mélységes áldás számomra „kutatni a próféták írásait”, és mindegyikük tanításai által közelebb kerülni Istenhez.

Tanúságot teszek arról, hogy azok, akiket e próféták irányítása alatt elhívnak a szent apostolságba, Jézus Krisztus nevének a különleges tanúi voltak és ma is azok az egész világon. Mily kiváltság e tanúk tanításain keresztül tekinteni Jézus Krisztusra és haladni előre Őfelé!