A Szabadítónk nem vesztette el őket

Illusztrálta: Allen Garns, Del Parson The Lost Lamb [Az elveszett bárány] című festménye engedélyezett felhasználásával.

A családunk egyik tagja és a férje nemrégiben úgy döntöttek, hogy a kisgyermekeikkel együtt elhagyják az egyházat. A hír szívszaggató volt a családunk számára. A következő néhány hét során megkíséreltünk megbékélni ezzel az új valósággal.

A bejelentésüket követő napokat gyötrelem, könnyek és a Mennyei Atyánkhoz intézett szívből jövő imák töltötték meg. Az egyik azonnali válasz az imáimra az volt, hogy minden héten hódolnom kell a templomban. A tanulmányaim, a munkám, a feleségként és anyaként meglévő feladataim fényében ijesztően nagy feladatnak láttam a kapott választ, de eltökéltem, hogy a lehető legengedelmesebben követem ezt a késztetést.

Egyszer egy különösen nehéz munkahelyi műszakot követően erősen azt éreztem, hogy aznap este el kell mennem a templomba. Előkészítő szertartásokat terveztem végezni, és megkértem a fiamat, hogy kísérjen el.

A templomhoz érve mindketten mentünk a saját beosztásunk szerint szolgálni. Miközben több nővérért is elvégeztem a helyettes általi szertartásokat, és hallgattam a megígért áldásaikat, elérzékenyültem. Nem tudtam kiverni a fejemből az eltávolodott családtagjainkat.

Miután végeztem, felöltöztem, kimentem a váróhelyiségbe, és leültem. Hamarosan azonban úgy éreztem, üljek át máshova, ahonnan majd látom a fiamat kijönni a férfiak öltözőjéből.

Ültem ide, ültem oda, de sehol nem tudtam nyugodtan ülni – míg végül egy olyan kanapéra ültem, amely a templom bejárata közelében lévő fal felé volt fordítva. Elvettem az asztalról a szentírásokat, igyekezve megnyugtatni a sajgó szívemet, és ekkor a falra pillantottam.

Ott volt előttem egy közel életnagyságú festmény, amelyen a Szabadító egy kis bárányt tart a karjában. A Lélek hirtelen emlékeztetett engem arra, hogy bár én elveszettként gondolok ezekre a szeretett családtagjaimra, a Szabadítónk nem vesztette el őket.

„Melyik ember az közületek, a kinek ha száz juha van, és egyet azok közül elveszt, nem hagyja ott a kilenczvenkilenczet a pusztában, és nem megy az elveszett után, mígnem megtalálja azt?

És ha megtalálta, felveti az ő vállára, örülvén” (Lukács 15:4–5).

Mi továbbra is szeretjük azokat és imádkozunk azokért, akik eltávolodtak. Amikor mégis elönt a szomorúság, olyankor felidézem ezt az élményt, azt remélve, hogy egy nap azok, akik elvesztek, egy szerető Szabadító segítségével visszatalálnak.