Megyek, ahová Te vezetsz

Emma 1883. június 26-án született, Viliamu és Matafua Purcell hetedik gyermekeként. Családja a Malaelában és környékén élő számos euronéz (tehát részben európai, részben polinéz) család közé tartozott. Édesanyja Savai‘i szigetéről származott, mely Upolu északkeleti szomszédja. Apai nagyapja, aki angol volt, 1834 körül érkezett Szamoára, egy helybéli nőt vett feleségül, és Malaelában telepedett le.

Emma valószínűleg akkor szerzett először tudomást a visszaállított evangéliumról, amikor egy utolsó napi szent házaspárnál, John és Nanave Rosenquistnél lakott, akik az örökbe fogadott lányukként bántak vele. 1895. november 3-án keresztelkedett meg, 12 éves korában. Egy misszionárius, aki részt vett a keresztelőjén, arról tett bizonyságot, hogy erőteljes lelkiség volt érezhető ott.

Néhány hónappal később John W. Beck, a Szamoai Misszió elnöke jóváhagyást kapott az Első Elnökségtől, hogy Emmát és más szamoai gyermekeket Utah-ba küldje iskolába. 1896. április 23-án indult el Apiából, Upolu elsődleges kikötőjéből, Beck elnökkel és más misszionáriusokkal. Bár vér szerinti szülei beleegyeztek az elutazásába, könnyek között vettek tőle búcsút.

Emmának közel három hétbe telt, mire gőzhajón és vasúton megérkezett Salt Lake Citybe. A város sokkal nagyobb volt, mint a faluja Upolun, és bizonyára nyomasztónak érezte a zsúfolt utcákat és az ismeretlen zajokat. Akkoriban Utah-ban viszonylag kevés polinéz lakos volt. A napjai legtöbbször valószínűleg úgy teltek, hogy nem látott senkit, aki őrá hasonlított.

Utah-ban Emma a Salt Lake City Tizenharmadik Egyházközséghez tartozott, jó oktatásban részesült az egyház tulajdonában lévő iskolákban, és kapcsolatban maradt a Szamoai Misszió visszatért misszionáriusaival. A püspöke már korán felismerte a benne rejlő lehetőségeket, és azt tanácsolta neki, hogy készüljön fel arra, hogy missziót szolgáljon a szülőföldjén.

Emma a szívébe zárta ezt a tanácsot, és amikor 1901 elején megérkezett az elhívás, ő készen állt.

Emma 1901. július 25-én tért vissza Upolura, és örömmel látta, hogy édesapja ott vár rá a kikötőben. A távolléte alatt Emma egy kicsit már elfelejtett szamoaiul. Amikor azonban felkérték, hogy mondjon záró imát egy gyűlésen, a Lélek sugalmazásával az anyanyelvén mondta el azt.

Emmát a szülőfalujába, Malaelába jelölték ki szolgálatra, ahol az egyház már 1896 óta működtetett egy iskolát. Itt ő vette át az ifjú hölgyek és lányok tanításának a feladatát. Emellett a Malaela Gyülekezetben ő vezette a Young Ladies’ Mutual Improvement Association (ma Fiatal Nők) szervezetét. Vasárnaponként és a hét folyamán a többi misszionáriussal együtt prédikált és tanított.

A szigeten Emma néhány családtagja eleinte ellenezte a munkáját, és igyekeztek rábeszélni, hogy hagyja el az egyházat. William G. Sears misszióelnök szerint azonban Emma „megvédte az útját”, és eltökélte, hogy az ellenállás dacára is megtartja a szövetségeit.

A többi misszionáriussal szemben is megállta a helyét. Az egyik reggeli alkalmával két elder tréfából kicserélte Emma kókuszvizét sima vízre. Bár a tréfájukat „kiábrándítónak” találta, nem maradt az adósuk: cukrozott kókuszdió helyett sózott kókuszdióval kínálta meg őket.

Még ha meg is tréfálták olykor, a misszionáriusok mérhetetlenül tisztelték „Purcell nővért”. Az egyik misszionárius megjegyezte, hogy Emma „tele van hivatala és elhívása lelkületével”. Egy másik elder nagyrabecsüléssel írt a kedvességéről. Egyszer Emma otthagyott néhány banánt egy ösvény mentén, hogy az elder a társával haraphasson valamit az utazásuk közben.

A feljegyzések szerint a papsági felhatalmazásról, a Mormon könyvéről és más evangéliumi témákról prédikált. Miután az egyik misszionárius hallotta Emmát Joseph Smith életéről és küldetéséről prédikálni, ezt írta: „Nagyon élveztem a szavait; és sajnáltam, amikor abbahagyta a beszédet.”

Sajnálatos módon Emma a missziója vége felé elefantiázissal fertőződött meg, ezért idő előtt felmentették az elhívásából. Amikor az iskolájában a nők és a lányok megtudták, hogy visszatér Utah-ba, zokogásban törtek ki. A Malaela Gyülekezet búcsúztató gyűlést tartott a tiszteletére, ahol még egyszer lehetősége volt prédikálni. A gyűlés jegyzőkönyve szerint „igen erőteljesen szólt”, és „mindenkit arra buzdított, hogy legyen hű az evangéliumhoz”.

Emma az élete hátralevő részében maga is hű maradt az evangéliumhoz és a szövetségeihez. Utah-ban folytatta a tanulmányait, tevékeny résztvevője volt az állam polinéz közösségének, és tanácsokkal szolgált az első szamoai utolsó napi szent himnuszoskönyvhöz. Ekkoriban történt az is, hogy megismerkedett egy Henry Kahalemanu nevű hawaii szenttel. 1907. január 31-én kötöttek házasságot a Salt Lake templomban.

Három évvel később, 26 évesen, Emma elhunyt, és Iosepában, ebben a Salt Lake Citytől mintegy 100 kilométerre nyugatra fekvő, polinéz szentek által lakott településen temették el. Bár élete rövid volt, a Jézus Krisztus visszaállított evangéliuma iránti elkötelezettsége ma is erőteljes példa a világszerte élő szentek számára, különösen azon fiatal nők számára, akik napjainkban elfogadják a szolgálatra szólító elhívást.