A Krisztusi szolgálat szíveket és ajtókat tárt ki Korzikán

Ilyen egyszerűen kezdődött az 1990-es évek elején, hogy az egyház gyökeret vert azon a szigeten, amely Napóleon Bonaparte szülőhelyeként vált híressé. A misszionáriusi munka hamarosan virágzásnak indult. Három hónap elteltével már több mint negyvenen vettek részt a vasárnapi istentiszteleteken egy kiváló helyen, amelyet a polgármester szervezett le.

„Visszatekintve azt láthatjuk, hogy az Úr keze nyilvánvaló volt az időzítésben és a módokban, ahogyan az egyház megalapításra került Korzika szigetén” – mondta Richard W. Thatcher, aki akkoriban a Franciaország Marseille Misszió (mai nevén Franciaország Lyon Misszió) elnöke volt.

Nem volt azonban könnyű megvetni a lábukat a szigeten. Egy korábbi kísérlet a misszionáriusok küldésére ellenállásba és fenyegetésekbe ütközött. „Az 1990-es évek elején erősödőben voltak az őshonos korzikaiak franciaellenes érzelmei” – fejtette ki Thatcher fivér.

A tősgyökeres korzikaiak azzal mutatták ki a kívülállók iránti nemtetszésüket, hogy házi készítésű pokolgépekkel intéztek támadásokat külföldi vállalatok és ingatlanok ellen. „Nem volt szokatlan – mondta Darin Dewsnup, aki akkoriban volt ott elder –, hogy naponta több robbanás is hallatszott a városban. Mi ugyan nem voltunk franciák, de korzikaiak sem.”

A misszionáriusokat figyelmeztették a veszélyekre, és miután egy pokolgép a környékükön robbant fel, a szigetről a négy misszionáriust áthelyezték a misszió más szegletébe, Franciaország szárazföldi részén.

„A misszionáriusaink többé már nem voltak jelen a szigeten” – jegyezte meg Thatcher fivér, hozzátéve, hogy ez a visszaesés lehetőséget adott a tanulásra és a fejlődésre.

Jobban meg akarva érteni a menny céljait, a misszionáriusok elkötelezték magukat a Szabadító életének és szolgálattételének a tanulmányozása mellett, hogy jobban megismerjék az Ő útjait. Tanulmányozták a szolgálata és könyörülete olyan cselekedeteit, mint amilyen egyebek közt a táplálás, a gyógyítás és a szeretet volt. Arra a következtetésre jutottak, hogy a szolgálat fontos az emberek bizalmának az elnyeréséhez és ahhoz, hogy az Úr módján cselekedjenek.

Ezzel a szolgálatot célzó megújult figyelemmel az egyház 1992 márciusában elküldött három misszionáriust, hogy újranyissák a munkát Korzikán. Ez alkalommal a sziget második legnagyobb városába, Bastiába küldték őket. Ott elhatározták, hogy természetes módon fognak találkozni az emberekkel ahelyett, hogy ajtókon kopogtatnának, ami időnként félelmet keltett a lakosok között.

„Az imáink válaszra találtak. Rájöttünk, hogy a szolgálat kifejezésre tudja juttatni őszinteségünket a közösség iránt, és képes meglágyítani azok szívét, akik elutasították a kívülállókat” – számolt be erről Thatcher fivér.

Az új misszionáriusok azzal kezdték a bemutatkozásukat a helyieknek, hogy felajánlották, hogy minden lehetséges módon segítenek nekik. Családi házak kertjében gyomláltak, autót javítottak, a polgármester esetében pedig kifestették a viharvert szállodáját. Sok barátot szereztek, és az erőfeszítéseik kedvező fogadtatásra találtak. Thatcher fivér elmondása szerint szinte mindig hellyel kínálták őket – valamint egy pohár limonátával (limonádéval) –, majd pedig azt mondták: „Na, meséljetek nekünk az egyházatokról!” Az egykori misszióelnök hozzátette: „A kilátásaink látványosan megváltoztak.”.

Egy korai ajánlás a Lota család megkereszteléséhez vezetett, ami aztán egy újabb ajánlást eredményezett. Amikor a misszionáriusok beléptek ez utóbbi család házába, az anya, aki mindaddig az igazság megismeréséért imádkozott, „térdre borult, és az Úrnak hálát adva zokogott, amiért megválaszolta az imáit”.

A bastiai szolgálatuk elején a misszionáriusok önkéntesnek jelentkeztek a központi katolikus kórházban, de a kórházat irányító monsignor visszautasította a szolgálatukat, amikor tudomást szerzett a vallási hovatartozásukról. Vonakodott attól, hogy más keresztény felekezeteknek is bármi köze legyen a kórházhoz.

Néhány hónappal később, 1992 májusában, egy bajnoki mérkőzés során részlegesen összeomlott egy futballstadion: 19 ember meghalt, több ezer súlyosan megsérült nézőt pedig kórházba kellett vinni.

Fényképezte: Craig Peterson

A kórház nem tudott megbirkózni ennyi sérülttel. A szerencsétlenségben megsérült focirajongók megtöltötték a kórtermeket és még a folyosókat is. Néhányan átszállításra kerültek repülővel Franciaország szárazföldi részére, hogy ott lássák el őket. A monsignornak, akinek kétségbeesett szüksége volt alkalmas önkéntesekre, eszébe jutott egy kis kártya, amelyet a misszionáriusok hagytak ott, és felhívta őket, hogy segítsenek.

A misszionáriusok 36 órán keresztül ki sem láttak a feladatokból: önkéntes segédápolóként segítettek a vészhelyzeti ellátásban, például infúziós csövek megigazításával, szorítókötések alkalmazásával, takarítással, valamint a sérültek mozgatásával. Papsági áldásokat is adtak a gyülekezet azon tagjainak, akik az épület összeomlásakor megsérültek.

Amikor a monsignor látta a misszionáriusok fáradhatatlan erőfeszítéseit, egybehívta őket, majd keresztülkísérte őket a kórházon, miközben minden betegnek elmondta, hogy a misszionáriusok Isten emberei, és engedjék, hogy áldásokat adjanak a sebesülteknek.

Thatcher fivér így foglalta össze: „Szolgálatunk által kivívtuk egy magas rangú városi hivatalnok és egy fontos egyházi illetékes tiszteletét és csodálatát.” Elmondta, hogy mindez meglágyította az emberek szívét, és segített megszüntetni az ellenállást a közösségben. „Döntő fontosságú volt a hittérítő erőfeszítéseink sikeréhez.”

Jason Soulier, aki 2024-ben a Franciaország Lyon Misszió elnöke volt, ezt mondta: „Napjainkban a különböző fennakadások ellenére is folytatódnak a növekedés csodái Korzikán. 2024-ben a Bastia Gyülekezet 14 tagja utazott a Franciaországi Párizs templomba, hogy ott több napon át végezzenek templomi munkát; ez volt a legnagyobb csoport, amely e távoli földközi-tengeri szigetről bármikor is templomba utazott. A teljes idejű idős házaspárok, valamint öt tetterős elder és nővér segítségével az Úr továbbra is megáldja ezt a paradicsomi szigetet új megtértekkel.”