Menekülés Vietnámból

Illusztrálta: David Green

Verőfényes volt az az 1975-ös áprilisi vasárnap a háború sújtotta Vietnámban, amikor Nguyễn Văn Thể (ejtsd: téj), a Saigon Gyülekezet elnöke belépett a helyi gyülekezeti házba. A gyülekezet tagjai azonnal körülvették, arcuk sok csalódottságot, de reményt is tükrözött. „Thể elnök! Thể elnök! – kiabálták. – Milyen híreid vannak?”

„Elmondok nektek mindent, amit csak tudok, az úrvacsorai gyűlés után” – felelte ő. Arra buzdított mindenkit a tömegben, hogy legyenek nyugodtak. „Minden kérdésetekre megkapjátok a választ.”

Vietnám évtizedeken át kettéosztott ország volt. Nem sokkal a második világháború után összetűzések törtek ki. Az amerikai haderők a dél-vietnámiak oldalán harcoltak közel egy évtizeden át Észak-Vietnám kommunista uralma ellen, ám az áldozatok magas száma azt eredményezte, hogy Amerika kivonult a háborúból. Ekkorra pedig az észak-vietnámi haderő már szinte elérte a déli fővárost, Saigont.

Ahogy Thể elnök belépett a kápolnába és helyet foglalt a terem elejében, ő is hallotta a tüzérségi tűz moraját. A háború, amely oly sok vietnámi szentet hozott el a visszaállított evangéliumhoz, most szétszakítással fenyegette a gyülekezetet.

A gyűlés után Thể elnök közölte a szentekkel, hogy az Amerikai Egyesült Államok nagykövetsége hajlandó kimenekíteni az egyháztagokat. A gyülekezet tagjai ragaszkodtak hozzá, hogy Thể elnök családja azonnal keljen útra, hogy ő maga a teljes figyelmét a többiek kimenekítésének tudja szentelni.

Felesége, Liên, a három gyermekük, valamint Liên édesanyja és lánytestvérei néhány órával később már el is repültek Saigonból.

Másnap Thể elnök és egy másik szent, Trần Văn Nghĩa motorra pattant, hogy segítséget kérjenek a Nemzetközi Vöröskereszttől. Hamarosan azonban egy rohamosan közeledő harckocsit láttak feléjük tartani, hatalmas ágyúval.

Nghĩa letért a motorral az útról, majd mindketten bekúsztak az árokba, és elbújtak. A tank eldübörgött mellettük.

Saigon immár az észak-vietnámiak kezében volt.

Egy héttel később, 1975 májusában, Lê Mỹ Liên leszállt egy zsúfolt autóbuszról a kaliforniai San Diego mellett egy katonai tábornál, az Amerikai Egyesült Államok nyugati partján. Előtte hatalmas sátorváros terpeszkedett, melyet azért húztak fel, hogy menedéket nyújtson 18 000 vietnámi menekültnek.

Liênnek nem volt pénze, és csak egy kicsit beszélt angolul. Emellett ott volt a három gyermeke, akikről gondoskodnia kellett, közben pedig egyre csak várta, hogy hírt kapjon a Vietnámban maradt férjéről.

A táborban töltött első estén Liên minden tőle telhetőt megtett, hogy a gyermekeit kényelembe helyezze. A táborban nem kaptak takarókat, és négyükre csak egyetlen tábori ágy jutott. A fiai, Vũ és Huy ebben az ágyban húzták meg magukat, a kisbabának pedig Liên egy lepedőből és gumiszalagokból készített függőágyat.

Ő maga sehova nem tudott lefeküdni, ezért a kiságy szélén ülve, a sátor egyik rúdjának támaszkodva aludt. Az éjszakák hidegek voltak, Liên egészségi állapota pedig romlani kezdett. Hamarosan TBC-t állapítottak meg nála.

Szüntelenül azért imádkozott, hogy a férje erős maradjon; hitt abban, hogy ha ő maga túl tudja élni ezt a megpróbáltatását, akkor a férje is képes túlélni a sajátját. A Saigonból való menekülése óta nem hallott felőle semmit.

Amikor reggelente a síró kisbabát ringatta, Liên maga is sírt. „Kérlek – könyörgött az Úrnak –, hadd jussak keresztül csak ezen a napon!”

1976-ban Thể elnököt a Thành Ông Năm börtönbe zárták. Kétségbeesetten várta a hírt a feleségéről és a gyermekeiről, de csak annyit tudott, amennyi a Hongkong Misszió elnökétől kapott táviratban állt: „Lien ees csalaad jool van. Egyhaaznaal.”

Azóta több mint egy év telt el, neki pedig fogalma sem volt, hogy mikor fogják szabadon engedni.

A börtöntáborban megalázóak voltak a körülmények. A többi rabbal együtt patkányoktól hemzsegő barakkokban laktak. Acélgerendákból készült ágyakon aludtak. A kevés és romlott étel, valamint a táborban uralkodó egészségtelen körülmények miatt a férfiak ki voltak téve az olyan különféle betegségeknek, mint a vérhas és a beriberi.

Az új kormányzat elveire történő átneveléshez hozzá tartozott a megerőltető munka és a politikai nevelés. Bárki, aki megszegte a tábori szabályokat, kegyetlen verésre vagy magánzárkára számíthatott.

Thể úgy élt túl, hogy igyekezett meghúzni magát, és a hitébe kapaszkodott. Egy ideig azt is latolgatta, hogy megszökik a táborból. De érezte, ahogy az Úr visszatartja őt. Légy türelmes! – súgta a Lélek. – Minden rendben lesz az Úrnak megfelelő időben.

Valamivel később Thể megtudta, hogy a lánytestvére, Bà, meg fogja látogatni őt a táborban. Ha oda tudna csúsztatni neki egy, a családjának szóló levelet, akkor a testvére postára adhatná.

Amikor eljött Bà látogatásának a napja, Thể sorban állva várakozott, mialatt az őrök tetőtől talpig megmotozták az előtte álló foglyokat. Ő a sapkája belsejében lévő szövetbélés mögé rejtette el a levelét. Ezután egy kis jegyzetfüzetet és tollat helyezett a sapkába. Ha szerencséje lesz, a jegyzetfüzet elvonja az őrök figyelmét.

Így is lett: megvizsgálták a tollat és a jegyzetfüzetet, majd átengedték.

Hamarosan meglátta a testvérét, és a kezébe nyomta a levelet. Bà egy kis ételt és pénzt adott neki, amitől Thể elérzékenyült. Abban is bízott, hogy a testvére el fogja juttatni a levelét Liênhez.

Hat hónappal később Bà egy levéllel tért vissza a táborba. Egy fénykép volt benne Liênről és a gyermekekről. Thể belátta, hogy nem várhat tovább.

Kiutat kellett találnia a táborból, hogy visszajusson a családja ölelő karjai közé.

A családokról való gondoskodásra irányuló küldetése részeként az UNSZ Szociális Szolgáltatások megszervezte, hogy az egyháztagok mintegy 550 vietnami menekültről gondoskodjanak, akiknek a zöme nem volt az egyház tagja. Liênnek és a családjának Philip Flammer, a Brigham Young Egyetem egyik professzora, valamint felesége, Mildred lett a támogatója. Segítettek a családnak Kaliforniából a Utah állambeli Provóba költözni.

Liên eleinte nehezen talált munkát. Philip elvitte őt egy bizományi boltba, hogy takarítónak jelentkezhessen. Az interjú alatt azonban a boltvezető kettétépte Liên érettségi bizonyítványát, és közölte vele: „Ez itt semmire sem jó.”

Hamarosan egy közeli gyümölcsösben talált ideiglenes munkát, ahol cseresznyét szedett. Aztán varrónőként dolgozott, és esküvői torták sütésével egészítette ki a keresetét. Philip segítségével úgy is keresett pénzt, hogy legépelte a BYU tanulóinak a kézzel írott dolgozataikat.

Családja viszontagságai közepette Liên hű maradt az Úrhoz. Az ima erejéről tanította a gyermekeit, tudván, hogy ez átsegítheti őket a megpróbáltatásaikon.

Aztán 1977 vége felé Liên megtudta, hogy a férje egy malajziai menekülttáborban van. Sikerült egy régi halászcsónakon elhagynia Vietnámot, miután végre kiengedték a Thành Ông Nămból. Készen állt arra, hogy újra együtt legyen a családjával. Ehhez csak egy támogatóra volt szüksége.

Liên még a korábbiaknál is több órát dolgozott, hogy elegendő pénzt takarítson meg ahhoz, hogy elhozza őt az Amerikai Egyesült Államokba.

1978 januárjában Lê Mỹ Liên idegesen ült egy, a Salt Lake City-i nemzetközi repülőtér felé tartó autóban. Úton volt, hogy közel három év óta először végre találkozzon a férjével.

Miután Liên megérkezett a repülőtérre, csatlakozott a többi barátjához és egyháztagokhoz, akik Thể üdvözlésére gyűltek össze.

Liên hamarosan megpillantotta Thểt, amint a mozgólépcsőn ereszkedett lefelé. Sápadtnak tűnt, és úgy nézett ki, mint aki eltévedt. De amint meglátta Liênt, odakiáltott neki. Liênt megrohanták az érzelmek.

Szorosan átölelte Thểt. „Hála Istennek a mennyben! – suttogta. – Végre hazaértél!”