Egyszerű módszerek arra, hogy krisztusibbá váljunk a szolgálattételünkben

Írta: Francisco Lázaro Campos de Sousa, Brazília

Az elderek kvóruma egyik elnökségi gyűlésén erős vágy ébredt bennem arra, hogy találkozzak a kvórum egyik tagjával, akivel még soha nem találkoztam, mert nem járt istentiszteletre. Miután az egyik nap végeztem a bevásárlással, késztetést éreztem arra, hogy elmenjek hozzá. Haboztam, de egyre erősebben azt éreztem, hogy találkoznom kell vele. Miután bemutatkoztam, azt mondtam, ami eszembe jutott. Elmondtam neki, hogy az Úrnak szüksége van rá, és neki is szüksége van az Úrra.

Beszélt nekem a fájdalmas magányáról és más nehézségekről. „A kvórumban segítőkész és támogató barátokat fogsz találni” – mondtam neki. Készségesen elfogadta a meghívásomat, és részt vett a sabbatnapi gyűléseken.

Én nem ismertem őt korábbról, de az Úr igen, és érezte, hogy mi van a szívében. Ez megerősítette a meggyőződésemet. Amikor szolgálattételt nyújtunk Atyánk gyermekeinek, és imádkozunk azért, hogy megismerjük a szükségleteiket, az Úr elvezet minket hozzájuk. Osztozunk abban az örömteli élményben, hogy „felemeljük a lecsüggesztett kezeket, és megerősítjük az ellankadt térdeket” (vö. Tan és szövetségek 81:5).

Írta: Ana Rodriguez Ramirez, Spanyolország

Egy nap a missziómon a társammal késztetést éreztem arra, hogy látogassunk meg egy nővért az egyházközségből. Papírszíveket vágtunk ki, és szeretetteljes üzeneteket írtunk rájuk, hogy emlékeztessük őt az értékére.

Megérkeztünk a házához, azt gondolva, hogy nem lesz otthon. Amikor éppen elrendezgettük volna a papírszíveket, a nővér pont hazaérkezett az autójával. A társammal igyekeztünk elbújni, hogy ne rontsuk el a meglepetést, de hiába. Meglátott minket.

Könnyes arccal szállt ki az autóból. Megölelt minket, és azt mondta: „Ti ketten vagytok az én angyalaim. Mindig ott vagytok, amikor a leginkább szükségem van rátok. Köszönöm!”

Behívott minket, és elmesélte, ahogy aznap hosszú órákon keresztül egy súlyos családi helyzetet kellett kezelnie. Annyit tudtunk tenni, hogy meghallgattuk. Megosztottuk vele, hogy Isten mennyire szereti őt, és hogy Ő nem feledkezett meg arról, hogy min megy keresztül. Együtt olvastunk vele a szentírásokból, az otthonát pedig a látogatás végére eltöltötte a Szentlélek.

Jézus Krisztus tanítványai „hajlandóak… megvigasztalni azokat, akik vigasztalásra szorulnak” (Móziás 18:9). Ő pedig megbíz minket azzal, hogy részesei legyünk a nagy munkájának – egy magasztosabb és szentebb szolgálattételnek. Amikor időt szakítunk az emberek megismerésére és meghallgatására, akkor felkészültebbek leszünk arra, hogy Isten földi angyalai legyünk.

Írta: Talia Rodríguez, Svájc

Az ima a Szabadítóéhoz hasonló szolgálattétel szerves részét alkotja. Az ima elindíthatja az arra irányuló keresésünket, hogy megtudjuk, kit áldjunk meg. Segíthet megértenünk a menny arra vonatkozó akaratát, hogy miként áldjuk meg. Az ima kulcsfontosságú lépés abban is, hogy megtanuljuk, miként végezzük a kötelességünket.

A férjemet, Mariót, még a Covid korai időszakában, az oltások előtt meggyötörte ez a kór. A püspök arra kérte az egyházközségünk egyik elderét, Moronit, hogy adjon neki papsági áldást.

Mivel Moroni nem szerette volna elkapni a vírust és megfertőzni vele a családját, a további lépések előtt szükségét érezte a mennyei megerősítésnek. Letérdelt imában a feleségével, várva a békés bizonyosságot. Amikor békességet éreztek, a felesége azt mondta neki: „Menj a fegyverzeteddel, Moroni!”.

Amikor belépett az otthonunkba, az Úr egyik harcosát láttuk. A férjem örömkönnyeket hullatott, amikor látta, hogy ez a fivér bátran jön, hogy megadja neki az általa kért áldást. Leírhatatlan élmény volt.

A Szabadító az Ő szolgáján, a drága fivérünkön, Moronin keresztül érkezett, aki Mario fejére helyezte a kezét, és megáldotta őt, ahogy azt Krisztus tenné.

Írta: Geiziane Morais Freitas Duarte, Brazília

Egyszer egy olyan nővérnek voltam a szolgálattevője, aki felhagyott azzal, hogy istentiszteletre járjon. Amikor meglátogattam, mindig megosztottam vele, hogy a Szabadító mennyire szereti őt és a családját. Mindig meghívtam őket, hogy a következő vasárnap jöjjenek istentiszteletre. Ez a szokás hosszú időn át folytatódott, de soha nem jöttek el. Elcsüggedtem. A kísértés, hogy feladjam, erős volt. Azonban minden alkalommal, amikor a társammal ellátogattunk az otthonukba, betekinthettünk a mennyországba. Mindig elképzeltük, hogy milyen lenne, ha ott lennének a templomban, fehér ruhában. Tudtuk, hogy tovább kell próbálkoznunk.

Sok ima és látogatás után végre eljött a nap – a család eljött istentiszteletre! Onnantól minden héten visszatértek. A családjuk kemény munkát fektetett abba, hogy gyarapítsák a hitüket és rálépjenek a szövetség ösvényére. Nyilvánvalóvá vált, hogy az evangélium megerősítette őket.

Végül meghívást kaptam a templomi pecsételésükre. Miközben a szent szertartást néztem, nem tudtam visszatartani az öröm könnyeit. Ez csoda volt.

Voltak időszakok, amikor fel akartam adni. Ám minden alkalommal, amikor meglátogattam őket, a templomot láttam. Isten betekintést engedett nekem abba, hogy milyen tervei vannak e család számára. Az Ő eszközeként használt engem, hogy kapcsolatban maradjon velük. Hálás vagyok Neki, amiért megmutatta nekem a szolgálattételben rejlő igazi lehetőséget.

A szolgálattételhez tartozó örömöt és hatalmat akkor ismerhetjük fel, amikor áldássá válunk valakinek az életében, úgy szolgálva őt, ahogy azt a Szabadító tenné. Camille N. Johnson, a Segítőegylet általános elnöke azt tanította, hogy „amikor bármit is megtesztek azért, hogy fizikailag vagy lelkileg enyhülést nyújtsatok másoknak…, Jézus Krisztus szeretetét hoz[zátok] el nekik. Bizonyságot teszek arról, hogy így téve elnyeritek annak áldását, hogy enyhülésre leltek Őbenne.”

Szolgálattételünk során hasonlóbbá válunk a Szabadítóhoz, amikor az Úrhoz fordulunk segítségért az erőfeszítéseinkben. Követjük a késztetéseket, megismerjük azokat, akiket szolgálunk, imádkozunk értük, segítünk nekik szövetségeket kötni és megtartani, valamint kitartunk az erőfeszítéseinkben.

A Szabadító szolgálattétele – egyénenként – jó mintát kínál a saját szolgálattételünk számára (lásd 3 Nefi 11:15). Amint azt Juan Pablo Villar elder a Hetvenektől tanította: „Ha követjük Jézus Krisztust – a szolgálattevő Mestert –, és úgy nyújtunk szolgálattételt másoknak, ahogy Ő tenné, akkor Ő megerősít és képessé tesz bennünket. Szolgálattételünk által megáldhatjuk mások életét, és békére és örömre lelhetünk a sajátunkban.”