„Ti vagytok az egyház”

Írta: Judith England Coleman, USA, Utah

Mialatt a férjemmel 70 napot töltöttünk el egy tűztoronyban, mindenünk megvolt ahhoz, hogy hűek maradjunk a Szabadítóhoz és az Ő evangéliumához.

tűztoronyból férfi és nő leseget, kukkerrel néz erdőket és hegyeket

1963 júniusában a férjemmel, Garyvel kiléptünk az Albertai Cardston templomból, és elindultunk közös utazásunkra friss házasokként Jézus Krisztus evangéliumában. Utunk Idahóba, Clarkiába vezetett, és minden tulajdonunk be volt gyömöszölve néhány táskába a kis autónk hátsó ülésén.

Gary a St. Joe-erdő Nemzeti Parkban kapott munkát, hogy az Anthony-csúcs megfigyelőtornyából fürkéssze az esetleges bozóttüzeket. Az első közös otthonunk tehát egy 9 méter magas tűztoronyban volt, amelyhez a településtől egy 8 kilométeres autóút, majd egy további 5 kilométeres hegyi ösvény vezetett.

Mielőtt megérkeztünk volna Clarkiába, még meglátogattuk Larson elnököt, a területet lefedő aprócska gyülekezet elnökét St. Mariesben. Elmagyaráztuk, hogy a következő 70 nap során egy toronyban fogunk élni, és vasárnaponként sem fogunk tudni szabadnapot kivenni, hogy istentiszteleten vegyünk részt a gyülekezetében.

Egyedi körülményeinkre tekintettel Larson elnök sugalmazott és hasznos tanácsot adott: „Coleman fivér és nővér! Ti lesztek az egyház ott, az Anthony-csúcson lévő kis otthonotokban. Rendelkezésetekre áll a papság, a szövetségeitek, a bizonyságotok, a szentírásaitok és a hitetek, hogy mindent megtehessetek, ami ahhoz kell, hogy hithűek legyetek az evangéliumban. Felhatalmazlak benneteket, hogy minden vasárnap tartsatok úrvacsorai gyűlést, ahol vehettek az úrvacsorából és beszédeket tarthattok az evangéliumról. Meg fogjátok tartani a papsági gyűléseteket, a segítőegyleti gyűléseteket, a vasárnapi iskolai osztályotokat, valamint a családi esteteket. Ti vagytok az egyház!”

Amikor elbúcsúztunk Larson elnöktől, áldottnak éreztük magunkat, amiért családi utazásunkat az egyház által felhatalmazott saját kétfős csoportunkban indíthatjuk az Anthony-csúcson. Egyénileg és házaspárként is naponta imádkoztunk. Mindkettőnknek volt egy-egy példánya a szentírásokból, és volt egy vasárnapi iskolai kézikönyvünk. Gary tanított papsági gyűlésen, én pedig részt vettem azon. A segítőegyleti gyűlésen pedig én tanítottam, és ő volt a hallgatóság. A böjti vasárnapokon böjti és bizonyságtételi gyűlést tartottunk.

Nefi iránti különleges szeretet

Ilyen körülmények között vette kezdetét részünkről a Mormon könyve élethosszig tartó tanulmányozása és szeretete – azé a szent könyvé, amely egy évvel korábban jelentős szerepet játszott Gary megtérésében. Tanulmányozásunk során különösen megszerettük Nefit.

Amikor Nefi fiatal volt, a családjával elhagyták jeruzsálemi otthonukat, amint arra a Lehinek adott kinyilatkoztatás utasította őket (lásd 1 Nefi 2:2). A vadonban – később pedig az amerikai földrészen, a megígért földön is – megszakadt a kapcsolatuk azokkal, akik rajtuk kívül még hittek a Szabadító eljövetelében. Lehi családjának azonban mindene megvolt, amire szükségük volt. Volt hitük, megvoltak a szentírásaik rézlemezeken, és rendelkeztek prófétai útmutatással.

Ebben a helyzetben Nefi személyes bizonyságot keresett és kapott is a Szabadítóról, és lelki élményekben volt része Ővele (lásd 1 Nefi 2:16). Nem voltak a közelben zsinagógák, sem Jeruzsálem képzett tanítói. Nefi mégis növekedett lelke állapotában, és személyes kapcsolatot alakított ki az Istenséggel, amit az is bizonyít, hogy több tucat különböző megnevezést használt a Szabadító Jézus Krisztusra.

Nefi azt mondja, hogy a vadonban „az Úr szólt hozzám” (1 Nefi 2:19). Mennyei Atya hasonlóképpen szólt Garyhez és hozzám egy dombtetőn a mi erdei vadonunkban.

Ami Jézus Krisztus evangéliumának a nékülözhetetlen dolgait illeti, Russell M. Nelson elnök ezt mondta: „Egy muszlim férfi így fogalmazta meg: »Amikor a ti kereszténységetek elég egyszerű lesz ahhoz, hogy magammal vigyem egy teve hátán, akkor majd érdekelni fog.« A hit, a bűnbánat, a keresztelés, a felruházás és a pecsételő szertartás nélkülözhetetlen.”

Mindenünk megvolt, amire szükségünk volt.

Hálás vagyok az idahói gyülekezeti elnök útmutatásáért, valamint az ősi és újkori próféták tanácsáért. Valóban úgy van, ahogy azt az Úr kijelentette a Máté 18:20-ban: „Mert a hol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”

Azt kívánom, hogy növekedjen a hitünk a Szabadítóban, az örömünk az Ő evangéliumában, valamint a hálánk a Mormon könyve iránt, amikor összegyűlünk más utolsó napi szentekkel – akárhányan és akárhol legyünk is.