Egyháztörténetünk főszereplője

The Sacred Grove [A Szent Liget]. Készítette: Greg Olsen

Az egyház története az Ő története

Mindennap egyháztörténeti feljegyzésekkel és történetekkel dolgozom, de egy néhány évvel ezelőtti élményem segített más megvilágításban látnom a történelmünket. Amikor Russell M. Nelson elnök a 2020. áprilisi általános konferencián felolvasta azt, amit Jézus Krisztus evangéliuma teljességének visszaállítása: Bicentenáriumi kiáltvány a világhoz néven ismerünk, én úgy hallgattam őt, mint egy tanuló a történelemórán. Hallgattam, ahogy megemlít egy sor eseményt: az 1820-as első látomást, a mennyei hírnökök látogatását, a Mormon könyve fordítását, valamint az egyház 1830-as megszervezését.

Néhány hónappal később, a napi evangéliumtanulmányozásom részeként leültem, hogy elolvassak egy nyomtatott példányt a kiáltványból. Magamban arra számítottam, hogy egy történelmi idővonalat fogok áttekinteni, így aztán meghökkentett az, ami a szemem elé tárult. Szinte villámként hasított belém egy felismerés, betöltve a gondolataimat és megvilágítva számomra valami teljesen új dolgot. Annyira meglepődtem, hogy elkezdtem jegyzetelni a lapra, döbbenettel húzogatva alá és karikázva be egyes szavakat.

Az rajzolódott ki számomra aznap ragyogó élességgel, hogy szinte az összes mondat alanya és mindegyik esemény elsődleges szereplője Mennyei Atya és Jézus Krisztus:

• 1820-ban „az Atyaisten és Fia, Jézus Krisztus jelent meg Joseph Smithnek”.

• A mennyei hírnökök nem maguktól érkeztek, hanem „az Atya és a Fiú irányítása alatt”.

• Az Úr megáldotta Joseph Smitht azzal, hogy „Isten ajándéka és hatalma” által lefordíthassa a feljegyzéseket, melyek az Ő amerikai földrészen végzett „személyes szolgálattételéről” szóltak.

• Az Úr hatalmazta fel Joseph Smitht arra, hogy megszervezze az Ő egyházát.

• „Jézus Krisztus újra elhívott apostolokat, és papsági felhatalmazást adott nekik.”

• „[I]sten tudatja az Ő szeretett fiaira és leányaira vonatkozó akaratát.”

Amint elgondolkodtam, elkezdtem meglátni a Szabadítót a visszaállítás egyéb eseményeinek a középpontjában is. Jézus Krisztus bocsátotta meg Joseph Smith bűneit (lásd Tan és szövetségek 110:5). A Szabadító hangját halljuk azokban a kinyilatkoztatásokban, amelyek immár a Tan és szövetségekben vannak megörökítve. Az 1800-as években az akkor élő emberek közül sok ezren leltek mélyebb kapcsolatra Ővele, kötöttek Vele szövetségeket, továbbá követték Őt, egyebek között azzal, hogy elhagyták a hazájukat, tengereken és fennsíkokon keltek át, és Sionba gyűltek.

Ma világszerte további milliók kerülnek egyre közelebb Mennyei Atyához és a Szabadítóhoz azáltal, hogy megtérnek, szövetséget kötnek, és követik Őt a nehézségek közepette.

Ha meglátjuk az Urat ezeknek az eseményeknek a középpontjában, az segíthet, amikor kérdéseink merülnek fel a múltban mondott vagy tett dolgokkal kapcsolatban. Az újszövetségi evangéliumokban például néha azt látjuk, hogy a tanítványok nem tudnak mindent, nem sikerül kiűzniük a gonosz lelkeket, és még a hitüket is megtagadják (lásd például Máté 17:16, 19–20; Márk 9:10). Néhány mai olvasót azonban talán részben azért nyugtalanítanak kevésbé ezek az emberi hiányosságok, mert láthatjuk a történet középpontjában a főszereplőt, a názáreti Jézust, aki helyrehozza a dolgokat.

Ezzel ellentétben időnként úgy beszélünk az egyház újkori történetéről, hogy nevekkel, dátumokkal és helyekkel indítunk, kihagyva ezáltal a történet középpontjából Jézus Krisztust. Aztán, amikor kérdések merülnek fel, néhányan úgy érzik, valakit be kell tolni középre, hogy helyrehozza a dolgokat. Amikor ez a helyzet, akkor jusson eszünkbe, hogy az Úr a főszereplő az egyház újkori történetében is. Az teljesen rendben van, ha Joseph Smith vagy Brigham Young – vagy bármelyikünk – nem hibátlan és nem tud mindent, mert nem is ez a dolgunk. Mi a tanítványok és a tanulók vagyunk, a főszereplő pedig az Úr.

Jézus Krisztus évezredek óta nyújt szolgálattételt Isten gyermekeinek, beleértve az elmúlt 200 évet is. Ő áll a történet középpontjában. Az egyház története az Ő története.

The Lord Appears in the Kirtland Temple [Az Úr megjelenik a Kirtland templomban]. Készítette: Del Parson

Megismerni Isten cselekedeteit

A Mormon könyve nyitójeleneteiben Nefi röviden megemlíti, hogy miért vallottak kudarcot a fivérei. Már jóval azelőtt, hogy Lámán és Lemuel megkötözte volna Nefit vagy el akarták volna venni atyjuk életét – zúgolódtak. Nefi meg is magyarázza: „És zúgolódtak, mert nem ismerték annak az Istennek a cselekedeteit, aki teremtette őket” (1 Nefi 2:12).

Négyszáz évvel később Lámán és Lemuel leszármazottai „vad és kegyetlen és vérszomjas nép” lettek, ami részben arra volt visszavezethető, hogy Lámán és Lemuel annak idején haragudtak Nefire, „mert nem értették az Úr cselekedeteit” (Móziás 10:12, 14). Isten cselekedeteinek a meg nem értése roppant következményekkel jár!

Ahhoz, hogy megértsük a cselekedeteit, tudnunk kell, hogy ki Ő, mit vár el tőlünk, és hogyan bánik a gyermekeivel. A Szabadító újkori szolgálattételének a története megtanítja nekünk ezeket a dolgokat. Joseph Smith azt tanította, hogy mindegyikünknek egyénileg meg kell értenie „Isten terveit és céljait a világra jövetelünkkel”. Amikor megértjük Isten cselekedeteit, akkor megismerjük Őt, az Ő megismerése pedig örök élethez vezet (lásd János 17:3). Mi több, „Sion szabadításáért” részben arra is szükség van, hogy „ismereteket szerez[zünk] a történelemről” (Tan és szövetségek 93:53).

Isten cselekedeteinek a feljegyzése megtalálható a szentírásokban és a visszaállított egyház újkori történetében. Látunk a történelem során olyan időszakokat, amikor Isten közvetlenül kapcsolatba lépett az emberiséggel, például amikor az Atya és a Fiú megválaszolták Joseph Smith imáját a Szent Ligetben (lásd Joseph Smith története 1:17–20), illetve amikor a Szabadító megjelent a Kirtland templomban (lásd Tan és szövetségek 110:1–10).

Isten azonban kevésbé feltűnő módokon is megérinti az életünket. Ő maga egy olyan hasonlattal jellemzi az emberek felé irányuló közvetett cselekedeteit, miszerint ez egy „kéz nélkül” zajló munka (Tan és szövetségek 65:2; 109:72; lásd még Dániel 2:34–35). Ez a közvetett részvétel sokféleképpen történhet. Ha ebben a megvilágításban nézzük, akkor láthatjuk, amint Isten „kis eszközökkel” (Alma 37:7) is végzi a cselekedeteit, például amikor veszünk az úrvacsorából, hogy emlékezzünk az Úrra és megújítsuk a szövetségeinket (lásd Tan és szövetségek 20:77, 79).

Isten olyan „személyes és egyénekre szabott áldás[okban]” is segít nekünk gyengéd irgalmasságai révén, amelyek kiszabadítanak és megőriznek. Erre példa az egyház történetében az, amikor Izráel táborának (Sion táborának) a résztvevői betegek gyógyulásának voltak a tanúi, védve voltak az elemektől, és megtapasztalták azon emberek gyengéd irgalmasságait, akik önkéntesnek ajánlkoztak, pénzt adományoztak, valamint élelmet és vizet biztosítottak.

To Do His Work [Az Ő munkáját végezni]. Készítette: Kamette Harmer. Másolatok készítése tilos!

Az élő Krisztus újkori szolgálattétele

Az egyház újkori története rálátást nyújt Istennek az Ő gyermekei között végzett cselekedeteire az elmúlt 200 évből. Az isteni cselekedetekbe való betekintés képes csökkenteni az aggályokat, segíthet bűnbánatot tartanunk, megerősítenünk az egységet, és felkészíthet minket a folyamatos személyes kinyilatkoztatásra.

Ahelyett, hogy nevek és dátumok láncolataként tekintenénk az egyház történetére, úgy nézhetünk az elmúlt 200 évre, hogy tanúi legyünk az élő Krisztus újkori szolgálattételének, és meglátásokat merítsünk abból, ahogyan Ő szeretetet tanúsított Isten gyermekei – köztük az utolsó napi szentek – iránt. Isten újkori művei ténylegesen arra ösztönözhetnek minket, hogy bűnbánatot tartsunk, és örvendezzünk Jézus Krisztusban (lásd Alma 37:9). Ha szentséges, világszerte minden szent számára közös múltként tekintünk a visszaállításra, azzal Isten jóságát ünnepeljük, átérezzük mások élményeit, és megerősítjük az egységünket (lásd Móziás 25:7–9).

A bűnbánat, az örvendezés és az egység is ott szerepel azon számos ok között, amiért a Szabadító megparancsolta az utolsó napi történelmünk megőrzését, „amely az egyház, valamint a felnövekvő nemzedékek javára válik, akik Sion földjén nőnek majd fel” (Tan és szövetségek 69:8). Újkori történelmünk fel tudja fedni számunkra Jézus Krisztust mint a központi szereplőt, Isten útjairól tud tanítani minket, és segíteni tud abban, hogy közelebb kerüljünk Őhozzá.