Áldozathozatal és a templom

Az ősi Izráelben gyakran a fizikai áldozatok bemutatásában való részvétel lehetősége volt az, ami az embereket a jeruzsálemi templomhoz vitte. A bibliai szentírásrészek a napi, heti és éves templomi felajánlások naptárát említik, valamint bizonyos életeseményekhez kapcsolódó konkrét felajánlásokat írnak le (lásd 3 Mózes 1–7; 4 Mózes 28–29). Ezek az áldozatok kiemelték az emberek Istennel való kapcsolatának a különböző területeit. Például:

• A bűnökért való felajánlások és a vétkekért való felajánlások arra emlékeztették az embereket, hogy békéljenek meg Istennel és tartsák tiszteletben a parancsolatait.

• A hálafelajánlások (avagy békeáldozatok) Isten szövetséges kapcsolatát ünnepelték a népével, és az áldásokért való háláról tanúskodtak.

• Az égő felajánlások és az ételfelajánlások elismerték Isten jelenlétét, és az emberek Iránta való odaadását mutatták.

Bármit ajánlott is fel valaki – egy kis mennyiségű gabonát, egy madárpárt vagy egy egészséges állatot a nyájából –, az áldozathozatal mindig valami értékesnek a feladását jelentette. Emellett az áldozathozatal azzal is járt, hogy osztoztak azon Istennel és másokkal. Sok áldozathozatal során ez az osztozás szó szerint is megtörtént. Míg az állatáldozat vére és „kövére” (zsírja) felajánlásként az oltárra kerülhetett, addig a bőrt a papok kapták meg későbbi felhasználásra, az adakozó pedig húst kapott, amelyet elfogyaszthatott. A templomi áldozatokon keresztül Izráel gyermekei jelképesen egy közös étkezésen vehettek részt Mennyei Atyjukkal és Királyukkal.

A jeruzsálemi családok azt is láthatták, ahogy a templom oltárairól füstcsíkok szállnak a mennyek felé, és felismerhették az Úrnak felajánlott húsok, termények és italok „kedves illatát” (vö. 3 Mózes 1:9, 13, 17). Ezek a felajánlások kapcsolatot teremtettek a saját állataik, terményeik, földjeik és munkájuk, valamint Isten között. Az igazlelkű királyok örömmel látták a megígért föld bármely szegletéből érkező zarándokokat, akik olyan eseményekre jöttek, mint például a pészahi templomi ünnepségek, ahol minden család egy-egy bárányt ajánlott fel áldozatként (lásd 2 Krónika 29–30; 35). Az áldozathozatalban való részvétel és az ünnepek más hívekkel közös eltöltése erőteljes emlékeztetőként szolgált a közös lelki örökségre és rendeltetésre. A templomot elhagyva az izráeliták immár felkészültebbek lehettek arra, hogy mindennapos áldozatokat hozzanak Istenért és egymásért.

Az áldozathozatal révén megnyilvánuló osztozás és közösség templomi légköre hangsúlyosan jelenik meg az Újszövetségben is. Attól fogva, hogy Jézus még kisded volt, a családja évente elutazott a templomhoz, hogy áldozatokat ajánljon fel, és ott olyan emberekkel találkoztak, mint Anna, Simeon, illetve különböző vallási tanítók (lásd Lukács 2). Jézus küldetésének és szolgálattételének a betetőzése akkor következett be, amikor utolsó alkalommal utazott el a templomhoz, majd pedig másokért hozott áldozatként letette az életét. Jézus halála után az apostolok gyakran látogattak el a templomhoz, és olyan embereket tanítottak, akik számos nemzetből gyűltek oda. Az újszövetségi szerzők közül néhányan a templomi áldozatokhoz hasonlítva jellemezték Jézus engesztelését.

Áldozathozatal a visszaállítás korában

Mire az utolsó napi szentek templomokat építettek, már finomodott a felfogásuk az áldozathozatallal kapcsolatban. A Mormon könyve kifejti, miszerint az ősi áldozatok központi célja az volt, hogy felkészítse az emberek elméjét Jézus Krisztus közelgő áldozatára. Ő azonban tőlünk már a megtört szív és töredelmes lélek áldozatát kívánja meg (lásd 3 Nefi 9:20). Az utolsó napi templomi hódolat során a Jézus Krisztus áldozatára való kézzelfogható emlékeztetők készítenek fel minket arra, hogy úgy szeressünk, szolgáljunk és hozzunk áldozatot, ahogyan Jézus tette.

Az utolsó napi szentek az idejüket, tehetségeiket és javaikat ajánlották fel, hogy ezáltal a korai templomok építésében segédkezzenek. Lucy Mack Smith felismerte, hogy a Kirtland templomon végzett munka összehozta az embereket. „Minden gondolatunknak csupán egyetlen fő mozgatórugója volt – emlékezett vissza később –, és ez az Úr házának felépítése volt.” Jézus Krisztus megjelent az elkészült templomban, és megígérte, hogy a szentek beléphetnek ott a színe elé: „[K]i fogom nyilvánítani magamat népemnek, irgalommal, ebben a házban” (Tan és szövetségek 110:7).

Nauvooban sok férfi áldozta fel az idejét azáltal, hogy minden tizedik napon a templom építésén dolgozott. A Segítőegyletet azután szervezték meg, hogy egy varrónő, Margaret Cook azzal a tervvel kereste fel a munkaadóját, Sarah Granger Kimballt, miszerint a nők varrjanak ingeket a templomépítő munkásoknak. Ezek az erőfeszítések azt jelentették, hogy a Nauvoo templom építőmunkásainak a ruházata gyakran a többi szent áldozathozatala révén készült. Kirtland, Nauvoo és Utah pionír templomaiban az anyagban és munkában megnyilvánuló közös áldozathozatalok segítettek örökre összekötni a templomokat a hozzájárulásokat tevők családjával.

A hétköznapi utolsó napi szentek hozzájárulásai – hasonlatosan ahhoz az özvegyhez, aki Jézus napjaiban a templom kincstárába adta be mindenét – továbbra is lehetővé teszik a templomépítést (lásd Márk 12:41–44). Sok esetben a szentek azért is áldozatokat hoznak, hogy eljussanak a templomba. Például miután 1945-ben teljes mértékben le lettek fordítva spanyolra a templomi szertartások, attól fogva Mexikóból, az Amerikai Egyesült Államokból, majd később Közép-Amerikából is csatlakoztak szentek azokhoz az éves karavánokhoz, amelyek az Arizonai Mesa templomhoz indultak. Az útvonal mentén és a Mesában élő egyháztagok ételt, szállást és erőteljes közös élményeket nyújtottak az utazóknak.

Legyen szó buszok bérléséről egy hasonló karavánhoz, rendszeres egyházközségi templomi estek tartásáról vagy éppen fiataloknak szervezett templomlátogatásokról, a mai szentek közös templomi hagyományai szintén segíthetnek közelebb kerülnünk Istenhez és egymáshoz, miközben Jézus Krisztus áldozatára emlékezünk.

A templomban szövetségben fogadjuk meg, miszerint engedelmeskedünk az áldozathozatal törvényének, ami magában foglalja azt, hogy magunkévá tesszük az áldozathozatal és az osztozás lelkületét, midőn visszatérünk a külvilágba, hogy az Úr munkáját végezzük. Azon hajlandóságunk, hogy feladjuk a világi vágyainkat, és magasabb és szentebb módon éljünk, megmutatja az Úrnak, hogy hajlandóak vagyunk megtört szívet és töredelmes lelket felajánlani Neki (lásd 3 Nefi 9:20).

Éppen úgy, ahogyan az ősi izráeliták gyakran visszakapták az áldozatuk egy részét, hogy elfogyaszthassák azt, mi gyakran azt látjuk, hogy az általunk meghozott áldozatok lelkileg táplálnak minket. Amikor belépünk az Úr házába, felidézhetjük, hogy a templomi munkában való részvételre felajánlott időt nem egyszerűen odaadjuk az Úrnak, hanem Ővele töltjük azt, becses lehetőségként arra, hogy együtt álljunk az Ő színe előtt.