Nyomtatásban nem jelenik meg
Találkozás Jézus Krisztussal az Úr házában
Egy 2023. október 10-én, Utah államban, a provói Brigham Young Egyetemen elhangzott áhítati beszéd alapján. A teljes angol nyelvű beszéd a speeches.byu.edu oldalán található.
Hála az égnek, a tökéletlenségünk ellenére is meghívást kaptunk az Ő vendégeiként az Ő házába.
Russell M. Nelson elnök e szavakkal vázolta a templomoknak és mindannak a fontosságát, ami bennük történik:
„A templom áll hitünk és lelki erőnk megszilárdításának a középpontjában, hiszen a Szabadító és az Ő tana alkotják a templom magját. Minden, amit a templomban tanítanak – a tanítások és a Lélek révén is –, gyarapítja azt, amit Jézus Krisztussal kapcsolatban megértünk. […]
Minden, amiben hiszünk, és minden ígéret, amelyet Isten az Ő szövetséges gyermekeinek tett, a templomban ér össze.”
Mennyei Atyánknak mindig is szerepelt a szándékaiban és a terveiben egy olyan szent hely, ahol taníthatja a gyermekeit és ahol szövetségeket köthet velük. Természetesen gyakorlatilag bárhonnan kérhetjük és kaphatjuk Isten útmutatását és segítségét, de van valami egyedi ezekben a terekben, amelyeket Isten a sajátjának nyilvánított, egyúttal pedig a jelenléte által meg is szentelt.
Az Éden kertje egy ilyen tér volt – olyan tér, melyet Isten kiválasztott, beültetett és megszépített (lásd 1 Mózes 2:8, 15–18), egyúttal pedig a tanítások és a szövetségek helye Ádám és Éva számára. Ádám és Éva szemtől szemben beszélt az Atyával és a Fiúval a kertben, tanították őket az Atyának a gyermekeire vonatkozó tervéről, valamint férjként és feleségként egymáshoz pecsételték őket az örökkévalóságra (lásd 1 Mózes 2:21–24; Mózes 3:20–25). Mielőtt el kellett volna hagyniuk a kertet, hogy szembenézhessenek a halandóság kihívásaival és az ellenség állandó támadásaival, mindketten kaptak egy-egy bőrruhát – vagy ahogy ma neveznénk: egy alsóruhát (lásd 1 Mózes 3:21; Mózes 4:27). Semmi esetre sem hétköznapi jelentőségű az, ha Isten alsóruhát ad az Ő szövetséges gyermekeinek, amint az sem, ha az Ő szövetséges gyermekei ilyen alsóruhát kapnak és viselnek. Ez egy szerfelett szent kölcsönös cselekedet.
Napjainkban az Úr – immár feltámadt és megdicsőült lényként – megjelent a Kirtland templomban a felszentelése után, és kijelentette: „Mert íme, én elfogadtam ezt a házat, és nevem itt lesz; és én ki fogom nyilvánítani magamat népemnek, irgalommal, ebben a házban” (Tan és szövetségek 110:7).
Mivel „Isten ugyanaz tegnap, ma és mindörökre” (Mormon 9:9), biztos vagyok benne, hogy az Úr ma is elfogadja minden templomát. Hála az égnek, a tökéletlenségünk ellenére is meghívást kaptunk az Ő vendégeiként az Ő házába. Ő újra és újra meghív bennünket, és ha elfogadjuk a meghívását, akkor az – Nelson elnök ígérete szerint – „semmi máshoz nem fogható módon” fogja megáldani az életünket. Arra kell vágynunk, hogy gyakran lépjünk be az Ő házába, mert Jézus Krisztus már alig várja, hogy ott találkozzon velünk.
Hála az égnek, a Krisztus engesztelése által rendelkezésünkre álló áldások lehetővé teszik mindannyiunk számára, hogy felkészültek legyünk az Úr házába való belépésre. Mindig fel fog lépni ellenállás egy ilyen tervvel szemben, ahogy azt Boyd K. Packer elnök (1924–2015) is mondta: „A templomok az egyház lelki erejének a központjai. Számítsunk arra, hogy az ellenség igyekezni fog megzavarni, miközben arra törekszünk, hogy részt vegyünk ebben a szent és sugalmazott munkában”, valamint bensőségesebb és szentebb módon ismerjük meg a Szabadítót az Ő házában.
Az évek során azonban megtanultam, hogy nem elég csupán elmenni a templomba. Valaminek történnie kell velünk abból fakadóan, hogy az időnket az Úr házában töltjük. Másként kell elhagynunk az Ő házát, mint amilyenek a belépéskor voltunk, de ezt az eredményt nem mindig könnyű elérni.
Teljes mértékben kiaknázni a templomi élményt
Évekkel ezelőtt olvastam egy könyvet, melynek az volt a címe, hogy The Temple: Where Heaven Meets Earth [A templom: Ahol a menny találkozik a földdel]. A néhai Truman G. Madsen írta, aki élete nagy részét a templom szertartásainak és szövetségeinek a tanulmányozásával töltötte. Ebben a könyvben Madsen fivér három olyan dolgot is megnevezett, amelyről úgy érezte, hogy az elmaradása egykor megakadályozta őt abban, hogy teljes mértékben kiaknázhassa a templomi élményt.
1. Tanulmányozd a templomról szóló szentírásokat!
Az első, általa megnevezett kihívás, amely megakadályozta abban, hogy teljes mértékben felismerje és elnyerje az Úr háza – vagy amint azt Jákób, a nagy pátriárka mondta: „az égnek kapuja” (1 Mózes 28:17) – egyedi áldásait, az volt, miszerint soha nem tett erőfeszítést arra, hogy „gondosan elolvassa… a templomról szóló szentírásokat”.
Én is megtanultam, hogy a templommal kapcsolatos meglátások és megértés legjobb forrását a szentírások gondos, templomra összpontosító tanulmányozása jelenti. Hadd osszak meg például három szentírásrészt, amelyek segíthetnek neked jobban értékelni a templomban történő felkenés jelentőségét:
1.) „Az Áron fejére is tölte [Mózes] a kenetnek olajából, és megkené őt, hogy felszentelje őt” (3 Mózes 8:12).
2.) „Akkor elővevé Sámuel az olajos szelenczét, és [Saul] fejére tölté…, és monda: …az Úrnak lelke reád fog szállani, és [a próféták seregével] együtt prófétálni fogsz, és más emberré leszesz” (1 Sámuel 10:1, 6; lásd még 5. vers).
3.) „Vevé azért Sámuel az olajos szarut, és felkené [Dávidot] testvérei között. És attól a naptól fogva az Úrnak lelke Dávidra szálla, és azután is” (1 Sámuel 16:13).
Ha jelentőségteljesebb módon igyekszel megérteni a templomi szertartásokat és kapcsolódni azokhoz, fordíts több időt a templomról és a templomi szertartásokról szóló szentírások olvasására. Ha így teszel, el fogsz ámulni azon, amit az Úr ki fog nyilatkoztatni neked. Elvégre Ő az az Isten, aki megígérte, hogy kinyilatkoztást ad szövetséges gyermekeinek „minden olyan dolgot illetően, mely királyság[á]hoz tartozik” (Tan és szövetségek 76:7).
2. Áldozd fel a bűneidet a templom oltárain!
A Madsen fivér által megnevezett második gond az volt, hogy „mindenféle érdemtelenség sújtott[a], és nem is nagyon igyekez[ett] mindezen változtatni”. Az Úr Jézus Krisztus a következőket jelentette ki: „[P]arancsolatot adok, hogy… szenteljétek meg magatokat; igen, tisztítsátok meg a szíveteket, és tisztítsátok meg előttem a kezeteket és a lábatokat, hogy tisztává tehesselek benneteket” (Tan és szövetségek 88:74).
Henry B. Eyring elnök azt tanította, hogy „ha ti vagy én nem kellőképpen tisztán mennénk a templomba, nem lennénk képesek meglátni a Szentlélek hatalmán keresztül azt a lelki tanítást, amelyet a Szabadítóról a templomban kaphatunk”. A bűnbánat tehát elengedhetetlen a templomi kinyilatkoztatáshoz, a templomi kinyilatkoztatás pedig elengedhetetlen ahhoz a változáshoz, amelyet mindannyiunknak meg kell tapasztalnunk abból fakadóan, hogy a templomban találkozunk Jézus Krisztussal.
Az úrvacsora szertartásában való heti részvétel is segíthet abban, hogy tisztává váljunk és azok is maradjunk. Amikor érdemesen veszünk az úrvacsorából, más szövetségek között a keresztelési szövetséget is megújítjuk, az Úr pedig megújítja azt a megtisztulást, amely akkor történt, amikor víztől és Lélektől születtünk. Hiszem, hogy az úrvacsorához nagyobb áhítattal való hozzáállás elengedhetetlen ahhoz, hogy érdemesebbé váljunk a templomi kinyilatkoztatásra.
A szövetség e két alkalma – az úrvacsora és a templom – elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Mindkettő a Szabadító és az Ő engesztelő áldozata felé irányít minket. Ha hallgatunk a Lélekre, miközben veszünk az úrvacsorából, akkor az megsúgja majd a lelkünknek, hogy mi az, amin változtatnunk kell ahhoz, hogy még teljesebb mértékben kiaknázhassuk a templomban töltött időnket. Amikor pedig ez megtörténik, két választásunk van. Igyekezhetünk úgy takargatni a bűneinket, ahogyan Ádám és Éva igyekezett fügefalevéllel takarni a mezítelenségét (lásd 1 Mózes 3:7), vagy cselekedhetünk úgy, ahogy Lamóni király apja tette (lásd Alma 22:18), és felhagyhatunk mindazon bűnökkel, amelyekre a Lélek felhívta a figyelmünket. Ha hajlandóak vagyunk feláldozni a bűneinket – lényegében a templom oltáraira téve őket –, az azt eredményezheti, hogy ugyanolyan élményben lesz részünk az Úr házában, mint Joseph Smithnek és Oliver Cowderynek volt a Kirtland templomban, amikor az Úr kijelentette: „Íme, bűneitek megbocsáttattak nektek; tiszták vagytok énelőttem; emeljétek fel tehát a fejeteket, és örvendezzetek” (Tan és szövetségek 110:5).
3. Törekedj a Lélekre, hogy megértsd, mit próbál az Úr jelképeken keresztül tanítani neked!
A harmadik akadály, amelyet Madsen fivér megnevezett, az volt, hogy „volt egy megrögzött ellenérzése… a szertartásosság és a jelképrendszerek iránt”. Bátran bevallhatjuk, ha a templom szertartásait első alkalommal megtapasztalva a külsőségeket és jelképeket kissé zavarosnak, magunkat pedig talán kissé kényelmetlenül éreztük. Ám ez a kezdeti reakció nem jelenti azt, hogy fel kellene hagynunk az arra irányuló erőfeszítéseinkkel, hogy megértsük, mit próbál megtanítani nekünk – vagy ami még ennél is fontosabb: ránk ruházni – az Úr. Amint azt Nelson elnök tanította: „Ha még nem szerettek templomba járni, menjetek gyakrabban – ne ritkábban!” Hozzátenném továbbá, hogy ne csak a gyakoriságot növeljétek, hanem a Szabadítót keresve menjetek a templomba.
Az Úr kijelentette, hogy „ez a magasabb papság irányítja az evangélium dolgait, és rendelkezik a királyság rejtelmeinek kulcsával, méghozzá Isten ismeretének kulcsával.
Ezért annak szertartásaiban megnyilvánul az isteniség hatalma” (Tan és szövetségek 84:19–20, lásd még 21–22. vers).
A templomi szertartások gyönyörű, jelképes elemei segíthetnek nekünk megérteni és átérezni az isteniség valós hatalmát, mely ezekben a szertartásokban rejlik. Ezek nem újdonsült találmányok, hanem „az Úr a világ megalapítása előtt rendelt[e] el és készített[e] elő” őket (Tan és szövetségek 128:5). Amint azt Orson F. Whitney, a Tizenkét Apostol Kvórumának az egyik tagja tanította: „Isten jelképekkel tanít; ez a kedvenc tanítási módszere.”
Tanúsítom, hogy ha meghívjuk a Lelket a szívünkbe és az elménkbe, akkor rá fogunk jönni, hogy a templomi szertartások külsőséges és jelképes elemei valójában nagyon is ismerősek számunkra; továbbá fel fogjuk ismerni, miszerint az isteniség hatalma, mely az életünkbe árad akkor, amikor tisztelettel viszonyulunk ezekhez, biztosítja, hogy vissza tudjunk térni Mennyei Atyánkhoz, hogy Vele lakhassunk. Amint azt Nelson elnök tanácsolta: „A templomi felruházás kinyilatkoztatás által adatott, ezért a legjobb módja, hogy megértsük, szintén a kinyilatkoztatás, melyre tiszta szívvel kell buzgón törekednünk.”
4. Keresd Jézus Krisztust, miközben részt veszel a templomi szertartásokban!
Szeretném hozzátenni a saját negyedik hibámat, amelyet igen sokan követünk el akkor, amikor elmegyünk hódolni a templomba. Túl gyakran figyelmen kívül hagyjuk ugyanis annak a valóságát, hogy a templomban minden jelképhasználat Jézus Krisztus felé, az Ő engesztelése felé, valamint az Ő azon szerepe felé irányít minket, miszerint „véghez vi[szi] az ember halhatatlanságát és örök életét” (Mózes 1:39). Talán ezért jelentette ki az Úr Joseph Smith prófétának, hogy „népednek minden bejövetele ebbe a házba az Úr nevében lehessen;
Hogy minden kimenetelük ebből a házból az Úr nevében lehessen” (Tan és szövetségek 109:17–18, lásd még 19. vers).
Amikor az embereknek kihívást okoz azt érezni a templomban, amit érezni szeretnének, az gyakran abból fakad, hogy nem keresik az Urat a templomi szertartásokban való részvételük során. Ő az oka annak, hogy a templomba megyünk. Ő az, akivel Mennyei Atyánk szeretné, hogy találkozzunk a templomban. Ő áll minden jelkép, minden szertartás, minden szövetség és minden remélt áldás középpontjában a templomban. Ha a templomban Krisztust keressük, az lehetővé teszi számunkra, hogy megértsük, miért vagyunk a templomban és miért kell visszatérnünk oda.
A Zsidókhoz írt levélben Pál a következőket jelentette ki az ősi templom legszentebb részébe való belépésre utalva:
„Mivelhogy azért atyámfiai bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által,
Azon az úton, a melyet ő szentelt nékünk új és élő út gyanánt, a kárpit, azaz az ő teste által” (Zsidók 10:19–20).
János még egyértelműbbé tette ezt a szentírásrészt, amikor Jézust idézve kijelentette, hogy „senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam” (János 14:6). Amikor a templom fátylánál állunk, akkor Ő, aki a mi szószólónk az Atyánál, jelképesen ott áll közöttünk és az Atya között, mondván:
„Atyám, tekintsd annak szenvedéseit és halálát, aki bűnt nem cselekedett, akivel nagyon elégedett voltál; tekintsd a te Fiadnak vérét, amely kiontatott, annak vérét, akit odaadtál, hogy te magad megdicsőülhess;
Ezért, Atyám, kíméld meg ezeket a testvéreimet, akik hisznek az én nevemben, hogy énhozzám jöhessenek, és örökké tartó életük lehessen” (Tan és szövetségek 45:4–5).
Az a pillanat, amikor jelképesen belépünk Isten színe elé a fátyolon keresztül, segít nekünk értékelni, miért tanította Joseph Smith azt, hogy „mindennél nagyobb szükségünk van a templomra”.
Hithűen tiszteld és viseld a templomi alsóruhát!
Az ősi időkben Isten szövetséges gyermekei azért viseltek szentséges ruházatot, hogy segítsen nekik megemlékezni „az Úrnak minden parancsolatjáról, hogy megcselekedjétek azokat; és ne nézzetek a ti szívetek után, és a ti szemeitek után” (4 Mózes 15:39). Ez ma sincs másképp. Mily bámulatos, szentséges pillanat az, amikor alsóruhát kapunk az Úr házában, minden jelképes jelentésével együtt, melyek közül a legfontosabb a Szabadítónak a Gecsemáné kertjében és a kereszten hozott áldozatára, valamint az Ő dicsőséges feltámadására való emlékezés. „A templomi alsóruha az egyik fizikai emlékeztetője a Mennyei Atyánknak tett szent ígéreteinknek, és azokra az áldásokra emlékeztet minket, amelyeket akkor nyerhetünk el, ha betartjuk a kötelezettségvállalásainkat.” Az alsóruha abban is segít nekünk, hogy tiszteletben tartsuk az úrvacsorai szövetséget, mely szerint kötelességünk „őrá mindenkor emlékezni és parancsolatait betartani, melyeket nek[ün]k adott; hogy Lelke mindig velü[n]k lehessen” (Tan és szövetségek 20:77).
Nelson elnök valami nagyon mélyrehatót tanított a templomi alsóruháról, és megengedte, hogy azt itt megosszam: „Alsóruhátok a [templomi] fátylat jelképezi; a fátyol az Úr Jézus Krisztust jelképezi. Amikor tehát felöltitek az alsóruhátokat, azt érezhetitek, hogy valóban az Úr Jézus Krisztusnak – az Ő életének, az Ő szolgálattételének és az Isten minden leányáért és fiáért hozott engesztelése küldetésének – az oly nagyon szentséges jelképét öltitek magatokra.”
A templomban, annak az összes elemében megtaláljuk a Szabadítónkat, és megtaláljuk Őt az alsóruha jelképrendszerében is. Az alsóruha viselésével kijelentjük Istennek, miszerint örvendezünk abban, hogy Jézus neve az Ő szent házában lett ránk helyezve (lásd Tan és szövetségek 109:26), és hogy mindig emlékezünk Őrá.
A templomban hatalmat kaphattok ahhoz, hogy ellenálljatok az ellenség lelki támadásainak és legyőzzétek azokat a szövetségek megkötése és megtartása által. A templomban alsóruhát kaphattok – nemcsak egy egyszerű alsóruhát, hanem a szent papság alsóruháját. És a templomban találkozhattok Jézus Krisztussal.
Nelson elnök azt tanította, hogy „minden alkalommal, amikor felszentelésre kerül egy templom, több világosság érkezik a világba”. Nem hiszem, hogy a templom külső megvilágításáról beszélt volna. Szerintem rólunk, Isten szövetséges gyermekeiről beszélt, mert minden alkalommal, amikor érdemesen megyünk a templomba, több világosságot kapva távozunk.
Tanúságot teszek arról, hogy Isten alig várja, hogy szövetséges kapcsolatra lépjen velünk az Ő templomában; olyanra, amely „örökre megváltoztatja a kapcsolatunkat Ővele”, valamint Tőle jövő „nagyobb szeretettel és irgalommal áld meg minket”. Tanúságot teszek arról, hogy amikor felkészítjük és megtisztítjuk magunkat, Krisztus erőteljes és személyes módokon nyilatkoztatja ki magát nekünk az Ő házában. Tanúságot teszek arról, miszerint a templomi alsóruha következetes tisztelete és viselése képessé tesz bennünket arra, hogy emlékezzünk Jézus Krisztusra; hogy „igazlelkűséggel és Isten hatalmával [legyünk] felfegyverezve, nagy dicsőségben” (1 Nefi 14:14); és hogy elnyerjük az ahhoz szükséges lelki védelmet, mely fokozza az abba vetett reményünket, hogy egy nap örököstársakká válunk Ővele Atyánk királyságában (lásd Rómabeliek 8:16–17; Tan és szövetségek 84:38).