Az Istennel folytatott beszélgetés módjai

Hitet és bizalmat kíván annak a felismerése, amikor Isten szól. A hit mindig Jézus Krisztushoz van horgonyozva. Bíznunk is kell Őbenne. Ezt mondta:

„Igen, íme, elmédben és szívedben szólok majd hozzád a Szentlélek által, amely reád száll és a szívedben lakozik.

Mármost, íme, ez a kinyilatkoztatás lelke” (Tan és szövetségek 8:2–3).

A kinyilatkoztatás és az isteni iránymutatás azonban nem abból fakad, hogy egyszerűen csak várjuk a lelki megnyilvánulásokat. Cselekednünk kell! Pont úgy, ahogy a feleségem is mondta a konferenciai beszédem kapcsán, néha egyszerűen csak „fogj hozzá”.

Amikor Isabelle és én misszióvezetőkként szolgáltunk a Franciaország Lyon Misszióban, el kellett döntenem, hogy az egyes misszionáriusok hova menjenek a misszión belül, és mikor legyenek oda kijelölve. Megtapasztaltam, hogy a Lélek vezetni fog, ha segítségért imádkozom, majd pedig a legjobb ítélőképességemet használom. Amikor aztán minden a helyén volt, megjött a megerősítés is.

Jelenlegi elhívásomban különböző cövekekbe kell utaznom szerte az egyházban, hogy átszervezzem a cövekelnökségeket. Amikor a mindenkori társammal interjút tartunk az emberekkel, bizonyos gondolataink, érzéseink és benyomásaik támadnak. Ezután közösen tanácskozunk és imádkozunk. Végül megérkezik a kinyilatkoztatás, az pedig Úr megerősíti számunkra, hogy kit hívott el szolgálatra.

Annak a felismerése, amikor Isten szól, valamint az Ő szándékának a megismerése folyamatként zajlik. Meg kell mutatnunk, hogy készek vagyunk hittel és bizalommal cselekedni.

Az egyik fontos módja annak, ahogy Isten szól a gyermekeihez, a prófétákon keresztül történik. Nagyszerű hír, hogy van napjainkban próféta a földön! Ő kinyilatkoztatást kap Istentől az egyház vezetésére és irányítására (lásd Ámós 3:7). Útmutatásban és oltalomban is részesülhetünk, ha követjük a tanításait. Ez nem mindig könnyű, de az Úr arra utasított minket, hogy „teljes türelemmel és hittel” kövessük a prófétát (Tan és szövetségek 21:5).

A család: Kiáltvány a világhoz például prófétainak bizonyult a 30 évvel ezelőtti bevezetése óta. Sok olyan kérdésünkkel foglalkozik, amelyekről nem is tudtuk, hogy lesznek, és olyan útmutatást ad, amelyről nem feltétlenül tudtuk, hogy szükségünk lesz rá – de most nagyon is tudjuk. A próféta útmutatása talán nem mindig olyasmi, amit hallani szeretnénk. Lehet, hogy nem igazodik a társadalom jelenlegi értékrendjéhez. Ettől függetlenül áldásban és oltalomban lesz részünk, amikor követjük a prófétát.

Tegyél fel kérdéseket és keress válaszokat!

A visszaállítás korai napjaiban Isten gyakran válaszolt Joseph Smith próféta és mások őszinte kérdéseire. Miközben Joseph és Oliver Cowdery a Mormon könyve fordításán dolgoztak, eljutottak a Szabadító tanításaihoz a keresztelés tanáról (lásd 3 Nefi 11:23–33). Többet szerettek volna megtudni, és elmentek imádkozni az erdőbe. Hamarosan megjelent Keresztelő János, és visszaállította a felhatalmazást, mely által alámerítéssel lehet keresztelni a bűnök bocsánatára.

Egy másik alkalommal Joseph felesége, Emma aggodalmát fejezte ki azon férfiak miatt, akik a gyűléseken pipáztak és dohányt rágtak. Joseph az Úr elé vitte az ügyet, és kinyilatkoztatást kapott – „a Bölcsesség szavát” (Tan és szövetségek 89:1) – az Isten gyermekeinek testi és lelki javát szolgáló egészséges szokásokról.

Ezek az esetek – és még sok egyéb – arra emlékeztetnek minket, hogy rendben van, ha kérdéseink vannak, amíg a helyes irányban keressük a válaszokat. Ha az Úr elé tárjuk a kérdéseinket, válaszokat fogunk találni. A válaszok időnként egy adagban érkeznek. Gyakoribb azonban, hogy a válaszok „sorról sorra, előírásról előírásra” érkeznek, „itt egy kicsi és ott egy kicsi” (vö. 2 Nefi 28:30). Lehet, hogy várnunk kell a válaszokra, mert ez segít tanulni és fejlődni, de Isten a saját akarata, módja és időzítése szerint válaszolni fog nekünk.

Amikor várnunk kell arra, hogy Isten szóljon hozzánk, fontos, hogy közben ragaszkodjunk ahhoz, amit már tudunk és megtapasztaltunk. Máskülönben elveszíthetjük azokat. Nem jó, ha kételkedni kezdünk a Lélekkel kapcsolatos múltbéli élményeinkben csupán azért, mert most esetleg küszködünk. Azokban a pillanatokban gondolatban vissza kell mennünk, és emlékeznünk kell arra, mit éreztünk, amikor közel éreztük magunkat Istenhez.

Alma egyszer ezeket az önvizsgálatra indító kérdéseket tette fel a zarahemlaiaknak:

„[M]egszülettetek-e már Istentől lelkileg? Átvettétek-e az ő képmását az ábrázatotokra? Megtapasztaltátok-e ezt a hatalmas változást a szívetekben? […]

És most íme, azt mondom nektek…, hogy ha megtapasztaltatok már egy szívbéli változást, és ha éreztétek már úgy, hogy a megváltó szeretet énekét szeretnétek énekelni, akkor azt kérdezem, hogy tudtok-e most úgy érezni?” (Alma 5:14, 26).

Oda kell figyelnünk arra, hogy emlékezzünk a lelki élményekre, és ne taszítsuk őket félre. Rendszeresen fel kell tennünk magunknak a kérdést: „Tudok-e én most úgy érezni?” Ez megerősít bennünket olyankor, amikor úgy tűnik, hogy Isten hallgat. Emellett így jobban fel tudjuk ismerni azokat az alkalmakat, amikor szól hozzánk.

A Mennyei Atyánkkal folytatott beszélgetés élő folyamat. Azzal tesszük meg a mi részünket, ha életben tartjuk azáltal, hogy tevékenyen keressük és teremtjük meg a lehetőségeket az isteni üzenetek meghallására. Rendszeresen és buzgón imádkozhatunk Istenhez békességért, vigaszért és útmutatásért. Tanulmányozhatjuk a szentírásokban az Ő szavát, és érezhetjük a Lélek hatását. Követhetjük a prófétai útmutatást is.

Miközben kapcsolatban maradunk szerető Mennyei Atyánkkal, eszközök lehetünk a kezében, hogy segítsünk Neki az Ő bámulatos munkájában. Azáltal, hogy megszívleljük a kapott meglátásokat és késztetéseket, segíthetünk másoknak érezni, hogy Isten ismeri és szereti őket, és szólni kíván hozzájuk.

Hatalmas áldás annak a bizonyossága, hogy Isten hallja a gyermekeit és szól hozzájuk. A Vele való rendszeres isteni beszélgetés biztosítja azt az iránymutatást, melyre szükségünk van ahhoz, hogy tájékozódni tudjunk az élet utazásán.