A tökéletességkényszer akadályozta a fejlődésemet. Elmondom, mit léptem erre

Életem nagy részében kiváló tanuló és a szüleim kötelességtudó lánya voltam. Büszke voltam arra, hogy képes vagyok egyensúlyt teremteni a munka, a tanulás és a család között.

A színfalak mögött szorongással küszködtem, de nem akartam, hogy bárki is rájöjjön, mennyire a szétcsúszás határán egyensúlyozom. Ez a tökéletességkényszer az egyetemi tanulmányaim harmadik évében elviselhetetlen mértéket öltött.

Fulladoztam a tananyag mennyiségétől. A jegyeim nem voltak olyan jók, mint a gimiben. Túlórákat vállaltam a munkahelyemen. Az egyházi elhívásommal sem tudtam lépést tartani.

Úgy éreztem, hogy mindenben teljességgel kudarcot vallottam.

Ráadásul túlságosan féltem segítséget kérni. Nem voltam képes beismerni – magamnak, másoknak és Istennek –, hogy mennyire elvesztettem az ellenőrzést az életem felett.

Vern P. Stanfill elder a Hetvenektől egyszer így figyelmeztetett: „A tökéletességkényszer olyan teljesíthetetlen, önmagunkra kényszerített mérce, amely másokhoz hasonlítgat minket. Bűntudatot és szorongást szül, valamint visszahúzódásra és önmagunk elszigetelésére késztethet bennünket.” Én pedig éppen ezt a leckét sajátítottam el a saját káromon.

Meg voltam győződve arról, hogy képesnek kellene lennem megbirkózni mindennel, ami az utamba kerül. Amikor nem sikerült, mindent felemésztő bűntudatom volt, amely visszatartott attól, hogy Mennyei Atyámhoz forduljak akkor, amikor a leginkább szükségem volt Őrá.

Az életem egyik területén sem tudtam fejlődni.

De nem veszett el a remény. Amint azt Gerrit W. Gong elder a Tizenkét Apostol Kvórumából kijelentette: „A Jézus Krisztusban való lelki átalakulás révén elkerülhetjük a bénító tökéletességkényszert.”

Egy különösen nehéz nap után késztetést éreztem, hogy elmenjek a templomba és kereszteléseket végezzek a halottakért.

Ott, a keresztelőmedencében, olyan hatalmas szeretetet éreztem, hogy megállíthatatlanul eleredtek a könnyeim.

Visszagondoltam a saját keresztelőmre és arra, hogy milyen boldog voltam, amiért Jézus Krisztus engesztelése által megtisztulhatok. Emlékszem, miután kiléptem a keresztelőmedencéből, Anya megkérdezte, hogyan érzem magam. Csurig vizesen, miközben jól láthatóan remegtem, egy nyolcéves ártatlanságával így válaszoltam: „Anya, annyira meleget érzek belül!”

Aznap a templomban rájöttem, hogy addigra teljesen rágörcsöltem arra, hogy a saját érdemem által legyek tökéletes, ezzel pedig tevőlegesen eltaszítottam magamtól azt a lehetőséget, hogy Krisztusban tökéletesedjem (lásd Moróni 10:32–33). Erőteljes megerősítést éreztem arról, hogy mindennap részem lehet ugyanabban a melengető érzésben. Ha rendszeresen bűnbánatot tartok, tökéletessé válhatok Jézus Krisztus és az Ő engesztelése által (lásd János 17:23).

Attól a naptól kezdve elköteleztem magam a változás mellett.

Ismét elkezdtem buzgón imádkozni. Ez nem volt könnyű, főleg kezdetben, de egyre jobban belejöttem, miközben megerősítettem a kapcsolatomat Mennyei Atyával és Jézus Krisztussal.

Igyekeztem alaposabban megérteni Jézus Krisztus engesztelését is, arra az örök igazságra összpontosítva, mely szerint a Szabadító közbenjár majd értünk, amikor igazán bűnbánóak vagyunk.

A tökéletességkényszer teljes mértékben aláássa a halandóság rendeltetését. Ha azért küldetünk a földre, hogy megtanuljunk olyannak lenni, mint Mennyei Atyánk és Jézus Krisztus (lásd Alma 12:24), akkor hogyan is várhatnánk el azt, hogy máris olyanok legyünk, mint Ők? Ha igazán tökéletesek lennénk, akkor nem lenne szükségünk egy Szabadítóra vagy az Ő végtelen engesztelésére.

A Szabadító nem hagy minket magunkra, még akkor sem, amikor elégtelennek vagy tökéletlennek érezzük magunkat. Amint azt Russell M. Nelson elnök mondta: „A Szabadító »mindenféle fájdalmat és megpróbáltatást és kísértést« [Alma 7:11] elszenvedett, hogy vigaszt nyújthasson nekünk, meggyógyíthasson és megmenthessen minket a szükség idején.”

Megtanultam, hogy Krisztus azt szeretné, hogy haladéktalanul Őhozzá forduljunk, bármennyire felkészületlennek érezzük is magunkat. Amikor megerősítjük ezt a kapcsolatot, Ő segíteni fog nekünk legyőzni a tökéletlenségeinket.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem küzdök továbbra is a tökéletességkényszerrel. Most már azonban egyre gyakrabban azon kapom magam, hogy „meleget érzek belül”, amikor minden tőlem telhetőt megteszek az Úrért, bármilyen tökéletlen legyen is az adott erőfeszítés.

Ha úgy érzed, hogy elégtelenek a tanítványként, diákként, munkavállalóként, barátként vagy családtagként tett erőfeszítéseid, tudnod kell, hogy egyáltalán nem vagy menthetetlen. Meggyógyulhatsz, ha a Szabadítóra összpontosítasz. Lehet ugyan, hogy a tökéletességkényszer a fejlődés tolvaja, de a Szabadító a békesség kulcsa.

Fordulj Őhozzá, és látni fogod a fejlődést az életedben.