Hiszek
Természetesnek veszed az evangéliumot?
A szerző Spanyolországban, Mallorcán él.
Mindannyiunknak vannak olyan időszakai az életünkben, amikor ráébredünk, hogy nem értékeltük, mekkora csoda is valójában az evangélium.
Egy nap a munkahelyemre tartó sétámon azon kaptam magam, hogy felbosszantott egy mindennapos akadály: a turisták.
Itt, Mallorcán már hozzászoktam a turistákhoz, de ezen a bizonyos napon egyre jobban felhúztam magam azon, ahogy elözönlik a belvárost, és mindent lefényképeznek, ami csak a szemük elé kerül.
Emlékszem, láttam, amint az egyik turista bekukucskál egy ablakon, és fényképezget. Arra gondoltam: Miért?! Ez csak egy hétköznapi ablak! Minek fényképezgeted?!
Persze, azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy valószínűleg én is ugyanezt csinálom egy-egy új helyen. Szóval, úgy döntöttem, hogy változtatok a hozzáállásomon.
Amikor azt láttam, hogy valaki egy épületre irányítja a fényképezőgépét, úgy döntöttem, én is alaposan megnézem, vajon rábukkanok-e arra a kincsre, ami annyira leköti a figyelmüket. Ha észrevettem valakit, aki egy olyan boltocskát vizslatott, amely mellett én nap mint nap elsétáltam, olyankor úgy döntöttem, hogy én is jobban megnézegetem, hátha észreveszem, hogy szerintük milyen ékességet érdemes fényképezni.
És tudod, mit? Találtam néhány gyönyörű dolgot aznap, miközben a munkahelyemre tartottam. Amikor megpróbáltam úgy tekinteni az otthonomra, mintha először látnám, és már nem vettem mindent természetesnek, új dolgokat találtam, amelyeket értékelni tudtam.
Később a következő gondolat ötlött fel bennem:
Vajon az evangéliumot milyen gyakran veszem természetesnek?
Felismerni a már elnyert áldásainkat
Emlékszem egy olyan alkalomra a missziómon, amikor egyszerűen nem éreztem különösebb örömöt. Újra és újra ugyanazokról a dolgokról imádkoztam, és nem éreztem, hogy válaszokat kapnék.
Beszéltem a misszióelnökömmel arról, hogy mit érzek, és ő azt mondta, hogy talán nem bízom teljes mértékben Krisztus ígéreteiben. Először nem értettem, mire gondol, de miközben tovább gondolkodtam ezen, és tanulmányoztam azt, hogy mit jelent teljes mértékben bízni az Úrban, késztetést éreztem arra, hogy elkezdjem felismerni a már elnyert áldásaimat és hálásnak lenni értük. Ez segített felismernem, hogy Mennyei Atya már számos imámat megválaszolta és sokféleképpen megáldott.
Ulisses Soares elder a Tizenkét Apostol Kvórumából ezt tanította: „A közönyt az jellemzi, hogy fokozatosan elveszítjük az Úr evangéliumában való teljes részvétel iránti izgatottságot. […] Ez a – fogalmazzunk így – megelégedettség azután azt okozza, hogy természetesnek vesszük az evangélium ajándékait, onnantól kezdve pedig azt kockáztatjuk, hogy elhanyagoljuk mind a Jézus Krisztus evangéliuma alapvető dolgaiban való rendszeres elmerülést, mind a megkötött szövetségeinket.”
Amikor úgy érzem, hogy talán természetesnek veszem Krisztus evangéliumát, akkor a válasz néha az, hogy visszatérek az alapokhoz, és felidézem, hogy mi számít a leginkább.
Új megvilágításban tekintve a felekezetünkre
Nagyjából egész életemben olyan helyzetekben találtam magam, ahol én voltam Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza egyetlen tagja. A családom jár istentiszteletre és csodás gyülekezetem van, de az iskolában vagy a barátaim között gyakran egyedül vagyok a hitemben.
Amikor új emberekkel találkozom, én vagyok az első kapcsolódási pontjuk az evangéliumhoz. Amikor elkezdenek megismerni engem és az életvitelemet, azt újnak és érdekfeszítőnek találják.
Néhány hónappal ezelőtt például egy munkahelyi buliban voltam, ahol mindenki ivott. Amikor elmagyaráztam a munkatársaimnak, hogy én nem iszom alkoholt, először azt gondolták, hogy csak aznap este nem iszom, mert később vezetnem kell. Amikor elmagyaráztam, hogy soha nem iszom, hirtelen rengeteg kérdésük lett.
Amikor ilyen élményekben van részem, lehetőségem van a felekezetemről beszélni azoknak, akik akkor hallanak róla először (vagy csak a sajtóban hallottak az egyházunkról). Amikor pedig látom, amint először hallanak az egyházunkról, az segít nekem abban, hogy új megvilágításban tekintsek a saját vallásomra.
Újra képbe kerülni
Szerintem mindannyiunknak vannak olyan időszakai az életünkben, amikor ráébredünk, hogy nem értékeltük, mekkora csoda is valójában az evangélium. Vannak azonban egyszerű dolgok, amelyeket megtehetünk azért, hogy újra képbe kerüljünk, például ha felismerjük az Úr kezét az életünkben és megosztjuk a bizonyságunkat másokkal. Olyanok lehetünk, mint azok a turisták, akik csodákat láttak a mindennapi tárgyakban. Mi is megláthatjuk és szerethetjük az evangélium azon gyönyörű részeit, amelyek hétköznapivá váltak számunkra.
Szeretem a Példabeszédek 3:5–6-ot, amely ezt mondja:
„Bizodalmad legyen az Úrban teljes [szívedből]; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál.
Minden te útaidban [el]ismered őt; akkor ő igazgatja a te útaidat.”
Amikor elismerjük, hogy mit tett már eddig is értünk Mennyei Atya és Jézus Krisztus, akkor Ők továbbra is új iránymutatást és sugalmazást fognak adni nekünk.
És segíteni fognak nekünk folyamatosan felismerni annak az áldását, hogy az evangélium jelen van az életünkben.