Tanítványok az Emmauszba vezető úton – A kinyilatkoztatás és a felismerés utazása. Liahona, Mar. 2026.
Ismerték a Szabadítót
Tanítványok az Emmauszba vezető úton – A kinyilatkoztatás és a felismerés utazása
Hasonlóan ahhoz, amit ezek a tanítványok éltek át, a mi szívünk is lángolhat bennünk, tanúságot téve a Szabadító engeszteléséről és feltámadásáról.
Illusztrálta: Laura Serra. Másolatok készítése tilos!
A feltámadás vasárnapja volt. A délutáni órákban két tanítvány gyalogolt a Jeruzsálemből Emmausz felé vezető, mintegy 13 kilométeres úton. Érzelmileg megterhelő nap – sőt, több nap – állt mögöttük.
A szívük nehéz volt. Gondolataikban értetlenség és gyász kavargott. A názáreti Jézusról beszélgettek: a haláláról, a feltámadásával kapcsolatos szóbeszédekről és arról a sajgó bizonytalanságról, hogy vajon mit is jelenthet mindez.
Amint mentek az úton, egy idegen is bekapcsolódott a beszélgetésükbe. Jézus volt az, bár ők nem ismerték fel. A szemükre fátyol borult, értelmük elhomályosult. Az idegen ezt kérdezte tőlük: „Micsoda szavak ezek, a melyeket egymással váltotok jártotokban? és miért vagytok szomorú ábrázattal?” (Lukács 24:17).
A két tanítvány egyike, Kleofás, el sem akarta hinni, hogyan lehet bárki ennyire tudatlan, hogy ne legyen tisztában azokkal a drámai eseményekkel, amelyek azon a hétvégén megrázták Jeruzsálemet. Vissza is kérdezett: „Csak te vagy-é jövevény Jeruzsálemben, és nem tudod minémű dolgok lettek abban e napokon?”
„Micsoda dolgok?” – kérdezte Jézus.
Válaszuk szívből jövő és azonnali volt: „A melyek esének a Názáretbeli Jézuson, ki próféta vala, cselekedetben és beszédben hatalmas Isten előtt és az egész nép előtt” (Lukács 24:18–19). Elmondták, abban bíztak, hogy Jézus megváltja Izráelt, de immár harmadik napja, hogy meghalt. És bár voltak olyan nők, akik angyalok megjelenéséről számoltak be, és hogy ezek az angyalok azt hirdették, hogy Ő él, de az apostolok, akik elmentek ezt ellenőrizni, nem találták Őt.
Ekkor Jézus vette át a szót – nem mint jövevény, hanem mint tanító: „Óh balgatagok és rest szívűek mindazoknak elhivésére, a miket a próféták szóltak!” (Lukács 24:25.) Majd elmagyarázta nekik a szentírásokat, Mózestől kezdve minden prófétán keresztül, kinyilatkoztatva a Róla szóló dolgokat. Képzeld el, hogy órákon át Isten Fiával, az élet Urával sétálsz, és hallgatod, amint a messiási próféciákat értelmezi. A gyászuk kezdett feloldódni, helyére ámulat és izgatottság költözött.
„Maradj velünk”
Emmausz közelében Jézus úgy tett, mintha az Ő úti célja távolabb lenne. De ők így unszolták: „Maradj velünk, mert immár beestvéledik, és a nap lehanyatlott!” (Lukács 24:29.) Jézus velük maradt, leült, majd fogott egy kenyeret, és megszegte azt.
Ami ezután történt, arról a következőket írta James E. Talmage elder (1862–1933) a Tizenkét Apostol Kvórumából: „Lehetett valami az áldás hevében vagy a kenyér megtörésének és szétosztásának a módjában, ami felelevenítette régebbi napok emlékeit; vagy az is lehetséges, hogy megpillantották az átszúrt kezeket; de bármi volt is a közvetlen ok, a vendégükre szegezték a tekintetüket, »és megnyilatkozának az ő szemeik, és megismerék őt; de ő eltünt előlük« [Lukács 24:31].”
Az ezt követő pillanatban egymás felé fordultak, és ezt mondták: „Avagy nem gerjedezett-é a mi szívünk mi bennünk, mikor nékünk szóla az úton, és mikor magyarázá nékünk az írásokat?” (Lukács 24:32.) Ez a „gerjedezés” – lángolás – nem a zavarodottság vagy félelem érzése volt, hanem a felismerésé. „Az ekképpen leírt érzések alkotják az isteni Fiúságról való meggyőző tanúságot” – tanította Bruce R. McConkie elder (1915–1985) a Tizenkét Apostol Kvórumából.
A mi személyes emmauszi utunk
„Mit mondana Ő neked, ha Ővele sétálhatnál és beszélgethetnél?” – tette fel a kérdést Patricio M. Giuffra elder a Hetvenektől.
Arra figyelmeztetett, hogy a tanítványokhoz hasonlóan talán mi is elmulasztjuk felismerni, hogy a Szabadító velünk jár. „Talán nem látjuk, hogyan marad velünk, hogyan törekszik velünk, hogyan munkálkodik velünk és hogyan zokog velünk.” Az élet figyelemelterelő tényezői – legyenek azok akár próbatételek, akár diadalok – elhomályosíthatják az Ő jelenlétét.
Mindegyikünk a saját emmauszi útját rója. Ezen az úton szembe kell néznünk betegségekkel, gyengeségekkel, anyagi terhekkel, vagy éppen azzal a kevélységgel, mely a sikerességet kísérheti. Ám soha nem kell egyedül járnunk, mondta Giuffra elder. „Megkérhetjük a Szabadítót, hogy legyen velünk.”
Amikor tanulunk Krisztusról, engedelmeskedünk a parancsolatainak, imádkozunk, tanulmányozzuk a szentírásokat, követjük az élő prófétákat és megkérjük Őt, hogy maradjon velünk, akkor elkezdjük felismerni a hatását. Amint arra Giuffra elder kért bennünket, legyen a tanítványok könyörgése – „maradj velünk” – a miénk is. És amikor így lesz, a mi szívünk is lángolni fog bennünk.