Ímhol vagyok

Az Úr utódok sokaságát ígérte Ábrahámnak és Sárának. Eltartott egy darabig, mire ez az áldás valóra vált – pontosabban: az Úr időzítése szerint vált valóra. Az Úr azonban próbára tette Ábrahám hitét, amikor arra kérte, hogy áldozza fel a fiát, Izsákot, aki éppen az az áldás volt, amelyért imádkoztak és amelyre oly sokáig vártak. Sokszor olvashattuk már ezt a szentírásbeli beszámolót, de vajon milyen gyakran képzeltük magunkat Ábrahám helyébe?

Még elképzelni is nehéz, mit érezhet egy szerető apa egy ilyen feladat előtt. Mindazonáltal állandóan elámulok azon, hogy Ábrahám mennyire eltökélten döntött az engedelmesség mellett, amikor arra készült, hogy felmenjen Mórija hegyére, és felajánlja a kért áldozatot. A hajlandósága és a Mennyei Atya akaratának való engedelmessége kifejezéseként mindig így válaszolt: „Ímhol vagyok.” (Lásd 1 Mózes 22:1, 11.)

Engedelmességéért cserébe megáldatott azzal, hogy Izsák életben maradt, valamint csodálatos és végtelen áldásokban részesült ő maga és Sára, valamint az utódaik (lásd 1 Mózes 22:15–18).

A Szabadító engedelmessége

Semmi kétség: a Mennyei Atyának való engedelmesség és az Ő akarata előtti meghajlás legfőbb példájának a középpontjában a Szabadító, Jézus Krisztus áll. Ő azzal mutatta ki az engedelmességre való készségét, hogy erre a földre jött; megkeresztelkedett, noha tiszta volt és tökéletes; továbbá felajánlásként az életét adta, és magára vette népe fájdalmait, megpróbáltatásait, gyengeségeit, bűneit és halálát, hogy tudhassa, hogyan segítsen meg minket a testben (lásd Alma 7:11–13).

Olyan átható volt az, amit átélt, hogy egy pillanatra arra késztette Őt, hogy megkérdezze, van-e bármi módja annak, hogy elmúljon ez a keserű pohár. Majd azonnal ezt mondta: „[M]indazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen” (Lukács 22:42) – más szavakkal: „Ímhol vagyok” –, ezzel mutatva ki hajlandóságát az Atya akaratának a megtételére.

Hogyan fejleszthetjük ki az efféle hajlandóságot, hogy a válaszunk minden olyan kérésére az „ímhol vagyok” legyen, melyet Mennyei Atya intéz hozzánk az egyház tagjaiként vagy olykor személyes szinten?

Pál azt tanította a rómabelieknek, hogy „a törvénynek betöltése a szeretet” (Rómabeliek 13:10). Ha rokon értelmű szót szeretnék találni arra, hogy „a törvénynek betöltése”, akkor szerintem az engedelmesség az elsők között jutna az eszembe. Mondhatjuk tehát azt, hogy a szeretet engedelmesség. Így hát a Szabadító azon kijelentése, miszerint „ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok” (János 14:15), nagyon is jól érthető.

Válaszolhatunk erre úgy, hogy „ímhol vagyok”, vagy Nefi szavaival: „Megyek, és megteszem” (1 Nefi 3:7). Mai szóhasználattal akár úgy is fogalmazhatunk: „Hát persze hogy hajlandó vagyok megtenni, a körülményektől függetlenül, amit Mennyei Atya parancsol!”

Amit azonban ki szeretnék hangsúlyozni, az a szeretet-engedelmesség kapcsolat; vagyis hogy azért engedelmeskedünk az Atyának, mert szeretjük Őt. Hiszem, hogy az engedelmesség választása az egyik legjobb módja annak, hogy világosan kijelentsük az Iránta való szeretetünket. „[H]olt a hit… cselekedetek nélkül” (Jakab 2:26), és személy szerint nem gondolom azt sem, hogy a Mennyei Atya és Jézus Krisztus iránti szeretet nagyon élő lenne engedelmesség nélkül.

Hogyan fokozzuk az Őiránta való szeretetünket és az Őiránta való engedelmességünket? A Szabadító ezt mondta: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust” (János 17:3). Ha ismerjük Jézus Krisztust – és rajta keresztül az Atyát –, az képessé tesz bennünket arra, hogy ismerjük az irántunk való szeretetüket és azt, hogy milyen leírhatatlan dolgokat tettek és tesznek még meg értünk, beleértve az ebben a halandó életben átélt nehéz pillanatainkat is. Ha ismerjük Őket, az megváltoztatja a szívünket, vágyat ébresztve bennünk arra, hogy kövessük az Ő példájukat a cselekedeteinkben, és készek legyünk szóban és tettben is ezt mondani: „Ímhol vagyok.” Ez a hajlandóság tükröződik vissza az arra irányuló vágyunkban, hogy olvassuk a szentírásokat, vagy hogy imában Mennyei Atyához szóljunk.

Az „ímhol vagyok” arra adott válasz is lehet, amikor elhívnak, hogy missziót szolgáljunk, vagy hogy még inkább az olyan parancsolatoknak való engedelmességnek szenteljük magunkat, mint a sabbat megszentelése, a szüleink tisztelete, vagy az arra irányuló törekvés, hogy erkölcsileg tiszta életet éljünk. Az „ímhol vagyok” az a kifejezés, amely folyamatosan elkíséri Krisztus tanítványait, még akkor is, ha a kért áldozat valami olyasmit érint, amire a leginkább vágyunk, vagy amiért magas árat fizettünk.

Ez az engedelmességre való hajlandóság nagyon értékes, különösen a szövetségek vonatkozásában, amelyeket a keresztelkedésünkkor vagy a templomba belépve kötöttünk. El tudod képzelni, milyen lenne az életünk, ha állandóan az járna a fejünkben, hogy „ímhol vagyok”, amikor magunkra vesszük Krisztus nevét, vagy abból a célból, hogy mindig emlékezzünk Őrá és betartsuk a parancsolatait? Az úrvacsoravétel arra szólít minket, hogy újítsuk meg ezt az elkötelezettséget, melyet a hét során a tetteinknek is tükrözniük kell. Ugyanez érvényes akkor is, amikor elmegyünk a templomba, és ott szövetségeket kötünk vagy felidézzük az ott kötött szövetségeket.

Emlékszem egy beszélgetésre, amelyet sok évvel ezelőtt folytattam egy újdonsült házaspárral, amikor püspökként szolgáltam. Az egyik este hosszas, heves beszélgetést folytattak a tizedfizetésről. Az ifjú férjnek nehéz hete volt a munkahelyén, és szerette volna félretenni a heti bérét némely személyes kiadásukra. Emlékszem azonban az ifjú feleség szavaira, amikor a férje előtt ezt mondta: „Püspök, én hajlandó vagyok lemondani ezekről a kiadásokról, sőt, ha kell még az evésről is, de tizedet akarok fizetni és engedelmeskedni akarok az Úrnak.”

Olyannyira határozott volt ez az „ímhol vagyok” az ifjú feleség részéről, és oly erőteljes bizonysággal adott neki hangot, hogy a férj is és én is erős lelkületet éreztünk a beszélgetés során. Nem tudom, hogy a saját vágya miatt-e vagy azért, mert a felesége meggyőzte, de a férj végül azon a hétvégén befizette a tizedét.

A következő vasárnap a gyűlések előtt az ifjú férj elkapott engem egy szóra. Az előző héthez képest más sugárzott az arcáról, amikor ezt mondta: „Püspök, tudod, hogy a múlt héten végül befizettem a tizedemet, és attól tartottam, hogy nem lesz elég pénzem élelmiszerre, de csak annyit akartam mondani, hogy ezen a héten a szokásosnál kétszer több pénzünk jutott ételre. Püspök, ez egy csoda volt, és mindig látni akarom ezeket a csodákat az életemben.” Olyan volt ez számomra, mintha ez a fiatalember azt mondaná: „Püspök, bármit kérjen is tőlem Isten, készen állok azt válaszolni, hogy »ímhol vagyok«.”

Az Úr azt mondta, hogy Ő meg van kötve, amikor megtesszük, amit kér (lásd Tan és szövetségek 82:10). Vajon hiszünk-e ténylegesen abban, hogy szó szerint vehetjük ezt az ígéretet?

Lehet, hogy az áldások nem a mi időzítésünk szerint vagy az általunk kívánt módon jönnek, de bizonyságomat teszem arról, hogy az ígéret valós és igaz. Ez az ígéret megköveteli tőlünk, hogy szeressük Őt, engedelmeskedjünk Neki, vágyjunk az Ő akarata megtételére, és éljünk Krisztus tanítványaiként. Ő segíteni fog nekünk és megáld bennünket, hogy megértsük és megtartsuk a szövetségeinket. Amikor pedig ekképpen arra kér minket, hogy tegyük meg az Ő akaratát, válaszoljunk határozottan: „Ímhol vagyok, Uram!”