Hazaköltözöm

Illusztrálta: Caitlin Droubay

Nem sok kedvességet tapasztalok, miközben olajat szállítok Észak-Dakota eldugott vidékein. A karácsonyi időszak sem kivétel ez alól.

Néhány évvel ezelőtt eltűnődtem: Hogyan segíthetnék megváltoztatni ezt? Ahogy ezen a kérdésen töprengtem, elkezdtem azt csinálni, hogy minden decemberben rendeltem egy kartonnyi dobozos csokoládét, azután elosztogattam azokat más teherautó-sofőröknek és az olajmezőkön dolgozó embereknek.

Minden reggel, mielőtt elindultam olajat szállítani, arra kértem Mennyei Atyát, hogy segítsen nekem jól, hatékonyan és biztonságosan végezni a munkámat. Aztán arra kértem, segítsen olyanokat találni, akiknek esetleg jól jönne egy kis karácsonyi hangulat. Amikor követtem a késztetéseket, láttam, amint már attól könnyebbé válnak az emberek terhei, hogy valaki beszélget velük és csokit ad nekik.

Az egyik reggel arra éreztem késztetést, hogy két dobozzal vigyek magammal. Amikor aznap beálltam egy olajkút mellé, a Lélek arra késztetett, hogy adjak egy dobozt az ott lévő egyik embernek. Ő megköszönte, én pedig elkezdtem betolatni a szerelvényemmel a mögöttem lévő helyre. Hátrébbról egy vízszállítót vezető férfi elkezdett kiabálni velem, amiért szerinte az ő helyére akarok betolatni.

Sajnos visszakiabáltam. Beálltam a helyre, és megvártam, amíg a tartálykocsim megtelik olajjal. Amikor tartály megtelt, és elkezdtem kiállni a kúttól, újra megláttam a férfit.

Erős késztetés érkezett a Szentlélektől: „Annak az embernek szüksége van egy doboz csokira.”

Felhorgadtam: „Pont neki?!”

Tudtam azonban, hogy nem azért osztogatok csokit, hogy én jobban érezzem magam tőle. Azért csináltam, mert követni akartam az Úr késztetéseit, és azt tenni, amit Ő szeretett volna, hogy tegyek másokért – bármilyen nehéz legyen is követni a késztetéseket.

Odamentem a férfihoz, aki haragosan méregetett, amikor közeledni látott.

„Elég rosszul indítottunk – mondtam neki. – Vaun Kearsley vagyok. Boldog karácsonyt kívánok!”

Odaadtam neki a doboz csokit, és kezet fogtam vele. Mielőtt elengedte volna a kezemet, könnybe lábadt a szeme.

„Vaun, hat éve vagyok az olajmezőkön – mondta. – Az ember szíve szakad meg, annyira hiányzik innen a kedvesség. Olyan, mintha itt mindenki embertelen lenne a másikkal. Mindenki csinálja a saját dolgát, és nem törődik senki mással.”

Majd hozzátette: „Ma már ott tartottam, hogy ha egyetlen ember sem lesz kedves hozzám, akkor az utolsó fuvarnál csurig töltöm a teherautómat, és nekihajtok egy falnak.”

Karon ragadtam, és azt mondtam: „Kérlek, ne tedd! Ne dobd el az életedet!”

Beszéltem neki a Szabadító Jézus Krisztusról és az Ő evangéliumáról. Beszéltem neki arról a szeretetről, világosságról és megértésről, amelyet Ő mindenki iránt táplál. Miközben beszélgettünk, megtudtam, hogy van egy kisfia Idahóban, aki hiányzik neki. Könyörögtem neki, hogy a fájdalma miatt ne dobja el az életét, és ne okozzon sebeket a szerettei életében. Miközben megöleltük egymást, elmondtam neki, hogy remélem, újra látni fogom, és hogy meggondolja magát.

A következő néhány hétben naponta láttam és üdvözöltem. December 23-án az egyik megállás alatt odajött, és azt mondta: „Ma van itt az utolsó napom, Vaun. Hazaköltözöm, és közelebb leszek a fiamhoz.”

Amikor Russell M. Nelson elnök arról beszélt, hogy engedjük Istent uralkodni az életünkben, a következőket kérdezte: „Hagyod, hogy az Ő szavai, parancsolatai és szövetségei hatással legyenek arra, amit nap mint nap teszel? Hagyod, hogy az Ő hangja minden más elé kerüljön? Hajlandó vagy engedni, hogy minden más törekvés előtt elsőbbséget élvezzen az, amit Ő kér tőled? Hajlandó vagy arra, hogy az akaratodat feleméssze az Övé?”

A csokis dobozok osztogatása a hit egyszerű gyakorlása volt, az Úr mégis valami sokkal többet hozott ki belőle (lásd Tan és szövetségek 64:33). Nem tudom, mi történt volna aznap, ha elhajtottam volna, figyelmen kívül hagyva a Szentlelket. Csak annyit tudok, hogy követtem egy késztetést, és nagy jó származott belőle.

Hatalom fakad a parancsolatok betartásából, a Lélekre való odafigyelésből és a kedvesség kimutatásából. Igyekeznünk kell szem előtt tartani, hogy minden ember, akit látunk, Mennyei Atyánk fia vagy leánya. Amikor hordozzuk Krisztus világosságát, és megosztjuk azt, akkor azt az Ő gyermekei észreveszik (lásd Tan és szövetségek 84:45–46).