Isten terve az örökkévaló családra. Liahóna, 2025. dec.
Isten terve az örökkévaló családra
Azok a családok, akik befogadják Isten tervét, akik úgy szeretnek, ahogy a Szabadító szeretett, és akik tiszteletben tartják a szövetségeiket, egy napon örökölni fogják „az örök élet és az öröm teljessége áldásait”.
A teljes idejű misszióm vége felé hatalmas örömmel töltött el, amikor felruháztak, majd a szüleimhez pecsételtek a Brazíliai São Paulo templomban
A szüleim, Apparecido és Mercedes, különböző felekezeti háttérrel rendelkeztek, de az élettapasztalataik felkészítették őket a visszaállított evangélium elfogadására.
Édesapám jó családban nevelkedett, de nem vallásosan. Mindazonáltal fiatalemberként érdekelte a vallás. Olvasta a Bibliát, részt vett a bibliaórákon, és tanulmányozta Jézus Krisztus életét. Tanulmányai nagy érdeklődést keltettek benne mind a Szabadító evangéliuma, mind pedig a család iránt, így végül arra vágyott, hogy egy hozzá hasonló gondolkodású nővel kössön házasságot.
Édesanyám ezzel szemben egy mélyen vallásos családból származott. Befogadták az evangélium tantételeit, jártak misére, és hithűen gyakorolták a vallásukat. Abban a környezetben felnőve, édesanyám az az ember volt, aki soha nem hagyta ki az egyházi alkalmakat.
Így aztán miután a szüleim összeházasodtak, majd pedig megérkeztünk mi a három bátyámmal, minden tőlük telhetőt megtettek, hogy az evangélium tantételeivel kapcsolatos tudásuk szerint neveljenek minket. Egy nap az egyik nagynéném, aki Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházának volt a (kevésbé tevékeny) tagja, ezt mondta édesapámnak: „Négy fiad van, drágám. Ha valóban Krisztus köré épülő családot szeretnél felnevelni, és hogy Isten ott legyen a családodban, akkor az én egyházamba kell járnod.”
Édesapám meghallgatta, de egészen addig nem tett semmit, amíg a teljes idejű misszionáriusok a környékünkön járva be nem kopogtattak hozzánk, és tanítani nem kezdtek minket. Hamar rájött, hogy ők azt az egyházat képviselik, amellyel kapcsolatban a nagynéném közelebbi ismerkedésre buzdította.
Világosság és igazság
Az egyik dolog, ami először felkeltette a szüleim érdeklődését Jézus Krisztus visszaállított evangéliuma iránt, az volt, hogy az egyház mekkora fontosságot tulajdonít a családnak, egyebek közt azt tanítva, hogy „Isten szabadító és felmagasztosító munkájának a jelentős részét a családon keresztül végzik el”. A szüleimre már a keresztelkedésük előtt annyira mély benyomást tettek a tanultak, hogy meghívták a szomszédaikat, hogy csatlakozzanak hozzájuk a misszionáriusi tanításokra.
„Az egyik dolog, ami először felkeltette a szüleim érdeklődését Jézus Krisztus visszaállított evangéliuma iránt, az volt, hogy az egyház mekkora fontosságot tulajdonít a családnak…”
Miközben találkozgattak a misszionáriusokkal, valamint amikor a keresztelkedésük után is folytatták az evangélium tanulmányozását, a szüleim megtanultak néhány módot arra, hogy „világosságban és igazságban neveljék fel gyermekeiket”, továbbá hogy lelkileg „szedjék rendbe a saját házukat” (vö. Tan és szövetségek 93:40, 43).
Megtanulták, hogy „a család központi szerepet tölt be a Teremtőnek a gyermekei örökkévaló rendeltetésére vonatkozó tervében”, és hogy „boldogság leginkább akkor érhető el a családi életben, ha az az Úr Jézus Krisztus tanításain alapszik”.
Megtanulták, hogy „a sikeres házasságok és családok a hit, az ima, a bűnbánat, a megbocsátás, a tisztelet, a szeretet, az együttérzés, a munka és a tartalmas szabadidős tevékenységek tantételeire épülnek, és azok által tartatnak fenn”.
Megtanulták, hogy a családok örökkévalóak lehetnek, valamint hogy „ugyanazok a kapcsolatok, amelyek itt vannak közöttünk, ott is létezni fognak közöttünk, csak örök dicsőséggel párosulnak majd” (Tan és szövetségek 130:2).
Megtanulták továbbá, hogy „az egyházban minden tanításnak, minden tevékenységnek az a legfőbb célja, hogy a szülők és a gyermekeik boldogok legyenek otthon, egybe legyenek pecsételve örök házasságban, és a nemzedékeikhez legyenek kapcsolva”.
E tudás birtokában arra vágytak, hogy örökkévaló családként egybepecsételjék őket.
Az örökkévalóság felé tekintve
A keresztelkedésük után a szüleim gyakorolták a tanultakat, a világból az evangéliumi királyságba haladva. Azon dolgoztak, hogy egyesítsék a családunkat azáltal, hogy otthoni estet és családi szentírás-tanulmányozást tartanak, hithűen járnak az egyházi gyűlésekre, és családtörténeti munkát végeznek. Abba vetették a reményüket, hogy ezeket az egységre irányuló erőfeszítéseket megtéve egy olyan családot fognak létrehozni, amelynek a középpontjában a szabadítás terve áll és amely az örökkévalóság felé tekint.
1965-ben, abban az évben, amikor a szüleim megkeresztelkedtek, a São Paulóhoz legközelebb eső templom az Arizona állambeli Mesában volt, tőlünk nagyjából 9600 kilométerre. Az utazás túl költséges volt a családunk számára, így a szüleimnek várniuk kellett a Brazíliai São Paulo templom 1978-ban történt felszentelésére, hogy részesülhessenek a templomi szertartásaikban és egymáshoz pecsételhessék őket. Akkoriban Rio de Janeiróban szolgáltam missziót.
Mintegy két hónappal a misszióm 1980. februári befejezése előtt a misszióelnököm megengedte a társamnak és nekem, hogy részt vegyünk egy éjszakai úton a cövek Rio de Janeiró-i tagjaival a São Pauló-i templomba, hogy ott felruházhassanak és a szüleimhez pecsételhessenek. A szüleimhez hasonlóan én is éveket vártam a templomi szertartások és szövetségek megígért áldásaira.
Ez az élmény megváltoztatta a jövőképemet, és első alkalommal pillanthattam meg valamit abból az igazságból, melyet Russell M. Nelson elnök nemrég elhangzott szavai is hordoztak: „A templomban töltött idő segíteni fog nektek celesztiálisan gondolkodni és rádöbbenni, kik vagytok valójában, kivé válhattok, és milyen életetek lehet örökre.”
A templomban töltött akkori rövid idő mély hatással volt a misszionáriusi szolgálatom hátralevő részére. Ezen új jövőkép birtokában szintúgy maradandó hatással volt az életemre az, hogy bizonyságot tettem a templomról, valamint Istennek a családok számára készített terve fontosságáról.
Amikor a feleségemmel, Rosanával két évvel a misszióm után összeházasodtunk, a templomban annak a jövőképnek a birtokában pecsételtek bennünket eggyé, hogy saját örök családot fogunk létrehozni. Ennek a megtétele érdekében közösen dolgoztunk azon, hogy ahhoz hasonló családi hagyományokat teremtsünk, mint amilyeneket a szüleink tanítottak nekünk, amelyek mind a Szabadítóra, az Ő tanításaira és az Ő újkori prófétáinak a tanításaira összpontosítottak.
Napjainkban a gyermekeink a boldogság ugyanezen evangéliumi tantételei szerint nevelik a saját gyermekeiket. Számunkra a család jelent mindent, mert értjük, milyen központi szerepet játszik a család Isten tervében.
Általános felhatalmazottként abban az áldásban volt részem, hogy három gyermekemet a házastársukhoz pecsételhettem a templomban. Gyönyörű élmény volt belenézni a szemükbe abban a pillanatban, amikor ott térdeltek a templom oltáránál. Láttam, ahogy az utódaimat is megáldják ugyanazok az evangéliumi tantételek, amelyeket a szüleim tanítottak nekem, mi pedig Rosanával megtanítottunk nekik. Láttam, ahogy ezek az áldások folytatódnak a jövő nemzedékeiben. És ez eszembe juttatta, hogy ki teszi mindezt lehetővé.
Karácsonyi emlékeztető
A család központi szerepet játszik Isten boldogságtervében, ám a Szabadító Jézus Krisztus nélkül ez a terv nem lenne lehetséges. Engesztelése, valamint az evangéliumában található szertartások és szövetségek teszik lehetővé a felmagasztosítás ígéretét.
Nelson elnök kijelentette: „[A] felmagasztosulás családi ügy. A családok kizárólag Jézus Krisztus evangéliumának szabadító szertartásain keresztül magasztaltathatnak fel. A végső cél, amelyre törekszünk, az az, hogy családként boldogok legyünk – felruházva, egymáshoz pecsételve, és felkészülve az örök életre Isten színe előtt.”
Amikor általam még soha nem látott helyekre látogatok, igyekszem találni egy kis betlehemes jelenetet, amely Rosanát és engem a Szabadítóra emlékeztet. Egész szép gyűjteményt építek belőlük.
Miközben egyszer ezeken az egyszerű betlehemes jeleneteken elmélkedtünk, a feleségemmel az jutott eszünkbe: „Mi az, ami tényleg a leginkább számít az életünkben?” A válasz természetesen a Szabadító, az Ő evangéliuma és a családunk. Azért, hogy emlékeztessük magunkat Mennyei Atyánk irántunk való szeretetére, valamint arra, hogy a Szabadítón keresztül válik lehetővé az örök családok ígérete, néhány évvel ezelőtt karácsony előtt minden betlehemünket kitettük otthon két nagy polcra – és a karácsonyi ünnepek után sem raktuk el, hanem inkább elöl hagytuk őket. Ez a hagyomány segít abban, hogy egész évben megőrizzük a karácsony lelkiségét az otthonunkban.
Mindennap, amikor rájuk tekintünk, ezek a betlehemes jelenetek gyengéden emlékeztetnek minket a Szabadító központi szerepére az életünkben. Emlékeztetnek minket arra, hogy a földi békesség a jelenben (lásd Lukács 2:14) és az örök boldogság a következő világban a Szabadítón múlik, valamint azon, hogy tiszteletben tartjuk a Vele kötött szövetségeket. Arra is emlékeztetnek, „hogy ő eljött a világra, méghozzá Jézus, hogy keresztre feszítsék a világért, és viselje a világ bűneit, és megszentelje a világot, és minden hamislelkűségtől megtisztítsa azt;
Hogy általa mindenki megszabadulhasson, akit az Atya az ő hatalmába helyezett és általa alkotott” (Tan és szövetségek 76:41–42).
Éppen úgy, ahogyan mi is megtanultuk ezeket az igazságokat a szüleinktől, Rosanával azon dolgoztunk, hogy továbbadjuk azokat a gyermekeinknek. Most a gyermekeink ugyanezeket az igazságokat tanítják az ő gyermekeiknek. Azok a magok, amelyek a szüleim szívében lettek elültetve 60 évvel ezelőtt a brazíliai kis otthonunkban, kivirágoztak és gyümölcsöt teremtek, „amely a legbecsesebb, amely édes, felülmúlva mindazt, ami édes, és amely fehér, felülmúlva mindazt, ami fehér, igen, és tiszta, felülmúlva mindazt, ami tiszta” (Alma 32:42).
Bizonyságomat teszem arról, hogy azok, akik befogadják Isten tervét a családokra vonatkozóan, akik úgy szeretnek, ahogy a Szabadító szeretett, és akik tiszteletben tartják a szövetségeiket, egy napon örökölni fogják „az örök élet és az öröm teljessége áldásait” a szeretteikkel, valamint az Atyával és a Fiúval.